Amikor a művészet a tudomány és a közélet mankója

Kedves Olvasók!


A Saul fia kampányát anno háromszázhuszonegy-millió forinttal támogatta a Magyar Nemzeti Filmalap, de – megállapodás alapján – a hirdetéseket a Sony Pictures Classic koordinálta, és több száz ezer dollárt fektetett bele. A Sony már Cannes-ban kijelentette, hogy az Oscarig akarják elvinni a Saul fiát. Megtörtént. Az Oscar-díj megkoronázta a film és alkotócsapata addig is páratlan sikerét. Ezzel lezárult egy történet, de elkezdődött egy másik. György Péter esztéta a hazai bemutató után úgy fogalmazott: „Magyarországon eddig nem született olyan nemzeti konszenzuális film, mint amilyen például a lengyeleknél Andrzej Wajda Katyńja volt. A mi konszenzuális filmünk a Saul fia lehet”. A hollywoodi diadal után tartott budapesti sajtótájékoztatón kiderült, valóban elindultunk ebbe az irányba.

Vági Zoltán, a film történész szakértője elmondta: „Amikor Röhrig Géza a film jeleneteiben a halott gyermeket vitte, sokunknak az volt az érzése, hogy nem egy, hanem az a százezer magyar gyerek van a kezében, akik ott voltak a négyszharminc-ezer deportált között, és akiknek a túlnyomó többségét a megérkezésük után néhány órán belül elgázosították. Az egyik nagy fehér folt az, hogy kik voltak ők. A filmben a gyermeknek nincs neve. Nem csak neki nincs, hanem a többi százezer magyar gyereknek sincs. A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár a közeljövőben elindítja a Saul gyermekei programot, amelynek az a célja, hogy a százezer gyermek nevét megpróbáljuk összegyűjteni. A program fővédnöki posztját – nomen est omen − Nemes Jeles László vállalta; ez nemes cselekedet. Természetesen a szülőkről sem fogunk megfeledkezni. Európai ország nem feledheti a halottait. Akár Auschwitzban ölték meg őket, akár a Don-kanyarnál haltak meg a hóviharban vagy a Gulágra hurcolták őket. A Saul fia nagyon sokat tett, talán többet mindenki másnál azért, hogy ezeket a halottakat újra visszahozzuk a nemzeti emlékezetbe”.

A Saul Gyermekei Emlékprogram első évében végzett munkáról az idén júniusban számoltak be. Nemes Jeles László a gyermekáldozatok összegyűjtött képeinek megrázó erejével kezdte bevezetőjét, majd így folytatta: „Sokan kérdezték, miért egy fiktív szereplőről készítettem filmet. Az igazi történetek csak akkor maradnak fenn, ha van valaki, egy túlélő, aki elmondja őket. A legtöbb megölt gyermek után azonban nem maradt senki, hogy beszéljen. Nekünk kell elmondanunk a gyerekek el nem mondott történeteit”.

A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár felhívására egy év alatt közel ezer gyermekáldozattal kapcsolatban jelentkeztek. Egykori szemtanúk, túlélők, családtagok, barátok juttatták el az intézménybe a meggyilkolt gyermekek történeteit, a megmaradt dokumentumokat, fényképeket. A program keretében 100 000 – gyermeksorsok címmel időszaki kiállítást is létrehoztak, a múzeumban. A gyermekáldozatok sorsát megörökítő kétnyelvű honlapon áldozati profilok, kisfilmek, tematikus anyagok találhatók.

„A hazai és külföldi gyűjteményekben, levéltárakban, emlékhelyeken zajló történeti kutatások révén már több mint tízezer Magyarországon megölt vagy a náci táborokba deportált áldozattal kapcsolatban találtunk dokumentumokat, adatokat” – összegezte az első év eredményeit Vági Zoltán.

A Saul Gyermekei Emlékprogramot külföldi partnerek is felkarolták, holland, brit, amerikai, német, szlovák, lengyel intézmények segítik a munkáját. A kutatást többek között az Európai Unió és Németország Külügyminisztériuma támogatja. Továbbra is várják a magyar gyermekáldozatokkal kapcsolatos információkat, dokumentumokat, fotókat. A gyerekeket a saulgyermekei.hu és a milev.hu honlapokról letölthető adatlapokon lehet bejelenteni.

A Saul fiát művészek alkották. Nemes Jeles László rendező, Röhrig Géza főszereplő (akit addig elsősorban költőként jegyeztek), Erdély Mátyás operatőr, Rajk László látványtervező, az azóta elhunyt Melis László zeneszerző és a stáb többi tagja olyan produktumot hozott létre, amely messze meghaladja egy művészfilm kulturális jelentőségét, ha úgy tetszik, „kézzel fogható” közéleti hasznot hajt. Ilyen az, amikor a művészet a társadalmi folyamatok mentorává, katalizátorává válik. És nem mellesleg mindez nemzetközi együttműködésben valósul meg.

L. Horváth Katalin