Az építész, a jazz és a festőzseni

Kedves Olvasók!


A hazai művészettörténet egyik legnagyobb alakja, Gerlóczy Gedeon 1895-ben született Budapesten. „Atyai nagyatyám, Gerlóczy Károly minden vasárnap a Műcsarnokban, a hátsó, nagy félkörű teremben látta vendégül az egész családot, mi gyerekek kissé untuk a felnőtteket, és uzsonna után nekiindultunk a kiállítás festményeinek és szobrainak megtekintésére” – olvasható Gerlóczy Gábor családtörténeti írásában. Gedeon akkor kezdett érdeklődni a képzőművészet iránt. A családjában hagyományos orvosi és jogászi pálya helyett a művészi hajlamának megfelelő építészhivatást választotta. 1917-ben végzett a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán, majd Münchenbe utazott, és beiratkozott a Bauhaus előfutáraként ismert Politechnikumba. Két év múlva tért vissza Budapestre, és tervbe vette, hogy önálló építészirodát nyit. Egy 1919. októberi estén a Szent Gellért Szálloda közelében lévő Szatyor Bárba igyekezett a barátaival jazz-zenét hallgatni, és a bárnak is helyet adó Hadik-ház kapujában észrevett egy „Műterem kiadó” szövegű falragaszt. Szólt a társainak, hogy megnézi a műtermet, aztán követi őket.

Kiderült, hogy a hirdetők, a Gerlóczyakkal távoli rokonságban álló Kosztka család tagjai, éppen lomtalanítják egy elhunyt festő rokonuk műtermét; a lakást már kiadták, a műveket pedig árverésre bocsátják. Hangoztatták, hogy a képek nem bírnak művészi értékkel, de a vásznak, amire készültek, kitűnő minőségűek, így jó áron eladhatók. Az örökösök, ahogy szinte mindenki, pingálgató tébolyodottnak tartották a festőt, a vásznait bútorszállító lovaskocsisoknak ajánlották, a kéziratait pedig tűzbe akarták vetni. „A műteremben koporsószerű ládák voltak, bennük feszítővasak, keretek, továbbá az egyik ládában a Baalbek, csuklósan összehajtott állapotban” – mesélte később Gerlóczy Gedeon. „A falakon érdekes, egymást marcangoló madárképek lógtak, a gyér világításnál is lenyűgöző, félelmetes hatásuk volt. Nézegetés közben az egyik hengert véletlenül megrúgtam, és abból a Magányos cédrus bontakozott ki. Ez a festmény olyan döbbenetes erővel hatott rám, hogy gondolatokba merülve tépelődtem megmentésének lehetőségén” – emlékezett. A házmestertől még aznap megvásárolta a kidobásra ítélt kéziratokat, másnap húszezer svájci frankért értékesítette a Közúti Vasút- és Athenaeum-részvényeit, majd a tekintélyes összeg birtokában megjelent az árverésen. A szénrajzokat és a kisebb méretű festményeket viszonylag olcsón meg tudta vásárolni, ám az óriási vásznakra a fuvarosok is keményen licitáltak. Ők kocsitakaró ponyvákként akarták hasznosítani a nagyméretű képeket. Az aukció tettlegességbe torkollott, mert azt hitték, hogy Gedeon csak az árakat akarja felverni, de végül a fiatal építésznek sikerült megvennie a hagyaték összes értékes darabját.

Gerlóczy – az építészet mellett – annak szentelte az életét, hogy megmentse és elismertesse a festőzseni alkotásait. Fáradhatatlanul gondozta Csontváry Kosztka Tivadar hagyatékát, és segítette annak tudományos feldolgozását. A nagyméretű képeket a második világháború idején a Szépművészeti Múzeum pincéjében helyezte el. Miután felszabadult Budapest, Gerlóczy és a Képzőművészeti Főiskola hallgatói (akik építészettörténet-professzorukat tisztelték a személyében) a vállukra vették, majd a múzeumból a főiskolára vitték az alkotásokat. Andrássy úti diadalmenettel ünnepelték, hogy nem semmisültek meg a Csontváry-művek. A képek a későbbiekben – a szakszerűtlen tárolásból, szállításból, restaurálásból következően – gyakran kerültek végveszélybe, és szándékos rongálásnak is áldozatul estek. Megmentőjüknek sokszor kellett jogi úton is vitába szállnia egyes intézményvezetőkkel. Gerlóczy Gedeon 1962-ben, hatvanhét éves korában – jelentős építészkarriert maga mögött hagyva – nyugalomba vonult, és attól kezdve 1975-ben bekövetkezett haláláig kizárólag a Csontváry-életművel foglalkozott. Örökre beírta magát a magyar művészettörténetbe.

Csontváry mindig a legjobb minőségű vásznakat rendelte egy düsseldorfi cégtől, amely húzódozott a szokatlan méretektől, de a festő soha, egyetlen centimétert sem engedett az elképzeléséből. A képek a ponyvaértékük miatt élték túl a lomtalanítást. Aztán rájuk talált egy építész, aki csak jazzt hallgatni indult azon a száz évvel ezelőtti estén. Neki köszönheti az utókor, hogy például a harminc négyzetméteres Baalbek, amelyet maga Csontváry a legjelentősebb művének tartott, nem kocsitakaróként végezte. A Szatyor Bár –, amely onnan kapta a nevét, hogy hajdani gyékényborítását meglátva a törzsvendég Karinthy Frigyes kijelentette: ez a hely olyan, mint egy szatyor –, a Hadikkal egyetemben újra virágzik, kulturális-művészeti programoknak ad otthont. Így kerek a világ.

L. Horváth Katalin