Interjú Egri Orsolyával, a Tranzit Art Café alapítójával

"Amit morálisan helyesnek tartok, azt támogatom. Idővel, energiával, pénzzel."

Volt egyszer egy Volánbuszpályaudvar Budán, a Bukarest utca–Ulászló utca sarkán. 1963-tól harminchét éven át működött, majd a járatok indulását-érkezését átköltöztették az Etele térre. A feleslegessé vált, állomásépületet bezárták, néhány évig üresen állt, mígnem a XI. kerületi önkormányzat pályázatot írt ki a hasznosítására. A pályázat nyertese, Egri Orsolya 2004ben „lelket öntött” az elárvult váróterembe: műemlékké nyilváníttatta, és igényes, ízléses, hangulatos kávézót, pezsgő kulturális életet teremtett az egykori pályaudvar helyén. A Tranzit Art Café 2013ban „A legemberibb kávéház” különdíjat is kiérdemelte. Amint azt művészek sora is állítja: a Tranzit varázsának titka Orsolya magával ragadó szellemiségében rejlik. Az Art is Business Díjjal elismert mecénással beszélgettünk.

Sipos Marica ajánlotta önt a díjra. Milyen kapcsolat fűzi önöket egymáshoz?

Rengeteg értékes kapcsolatot köszönhetek a Tranzitban eltöltött elmúlt tizenöt évnek. A családom és a barátaim mellett kialakult egy érdekes, heterogén társaságom, ahol a legkülönbözőbb beállítottságú, személyiségű, világlátású emberekkel kerültem olyan barátságos kapcsolatba, ami ugyan nagyon más, mint a barátaimmal tartott viszony, hiszen a Tranziton kívül, illetve az ő műtermeiket, helyeiket leszámítva nem találkozunk máshol, nem ünnepeljük egymás születésnapját, esténként nem megyünk át egymáshoz vacsorázni, de szeretetteli, érdeklődéssel és támogatással teli figyelemmel kísérjük egymás munkáját. Eljárunk egymás kiállításaira, akár művészekről, akár kultúraszervezőkről van szó. Így ismertem meg Sipos Maricát is, aki a Corvin Rajziskola alapítója, vezetője. Szomszédasszonyom a Bartók Béla úton, és az iskoláját megismerve eltökélt szándékom volt, hogy a szellemiségét és a hozzá járó értelmes, tehetséges fiatalokat még közelebb hozzam a Tranzit Kávéházhoz. Új, progresszív tantermének megnyitásáért már közösen küzdöttünk, azóta pedig két tanévzárót is nálunk ünnepeltek. Ez egy igazi szakmai barátság.

Gimnazistaként, egyetemistaként milyen pályát tervezett magának?

Őszintén szólva nem terveztem semmilyen konkrét pályát, igazi ábrándozó bölcsészlány voltam és vagyok. Alkatilag távol áll tőlem a céltudatosság, a hatékonyságelvűség, és a szétszórt figyelem is inkább előnyömre vált. Érdekel a zene, a film, a képzőművészet, de a történelem is nagyon, a Molotov– Ribbentrop-paktumról írtam a diplomamunkámat az ELTE bölcsészkarán, de örülök, hogy nem lettem történész. Rémülten és csak nagy szüneteket tartva tudok ehhez az engem egyébként nagyon érdeklő korhoz nyúlni. Megbetegítene, ha mindig ezzel kéne foglalkoznom. Hasonlóképp vagyok a filmmel is, Peter Greenaway világáról írtam angol szakon a diplomamunkámat, Takács Ferenc értő kíséretével, de jó, hogy nem lettem filmesztéta. Azt hiszem, megtaláltam a helyem a Tranzit Art Caféban. Versenyló vagyok, aki rövid távokat fut le jól, mindig új akadálypályákon.

Mikor fedezte fel magában a mecénásszemléletet?

Van egy régi rendőrvicc: egy baleseti helyszínelésnél ki kell tölteni egy kérdőívet, ahol van egy olyan rubrika, hogy ,,Észrevétel?”, és oda az egyszeri rendőr beírja: nem vette észre. Így vagyok ezzel én is. Nem vettem észre. Ami tetszik, amit morálisan helyesnek tar tok, azt támogatom. Idővel, energiával, pénzzel. Amitől iszonyodom, attól messze szaladok.

Mik voltak a Tranzit-beli tevékenysége előzményei?

A leghasznosabb évem a gimnáziumi érettségi és az egyetem közti év volt – amikor hál’ istennek, nem vettek fel egyetemre. Volt egy szabad évem, sok mindent kipróbálhattam, A szüleim hagytak, rám bízták. Voltam butikban eladó, aztán a HVG-ben angol-francia fordító, és közben Polcz Alaine mellett önkéntes a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán. [Polcz Alaine (1922 –2007) a tanatológia, a halál és a gyász kutatásának magyarországi úttörője, a Magyar Hospice Mozgalom majd alapítvány életre hívója volt. – a szerk.] Mindhárom tapasztalat életre szóló volt. Azt is fontos megtapasztalni, mi nem szeretne lenni az ember. Egy rossz főnök is tanít: ha egyszer majd főnök leszek, hogyan ne viselkedjek soha. Amikor pedig a mozikban az Escobarról szóló filmet vetítik, jó érzés, hogy harmincegy éve a Le Monde-ból a szintén több nyelvből fordító nagyanyám írógépén pötyögtem le a medellíni kokainkartellről szóló cikket. Polcz Alaine mellett lenni pedig máig ható, eleven élmény és erkölcsi útmutatás.

Hogyan jött létre ez a – mára már kultikussá vált – közösségi tér?

A szüleim, öcsém és a barátaim adták a kezdeti támogatást a kávéház létrehozásához, ma pedig ismerősök és ismeretlenek tartják életben, akik nap mint nap betérnek hozzánk. A tizenöt év alatt számtalan olyan munkatársam volt – a leghűségesebbek, Tünde és Elza persze ma is itt vannak –, akikkel megélhettem azt a csodát, amit talán a legritkábban él meg az ember: a másik ember érti, amit mondok, és az én álmom már rég nem az én monomániám, hanem ők is velem álmodják.

Milyen nehézségekkel kellett, kell megküzdenie a működésükért?

Az indulás sem ment zökkenőmentesen, de ma már mosolyogva gondolok vissza erre az időszakra, és nincs is sok időm ezen nosztalgiázni, mert másképp ugyan, de most sem könynyű. A legnehezebb talán az érzelmi veszteségek feldolgozása: kedves kollégáim és törzsvendégeim, barátaim külföldre költözése megvisel.

Mennyi munkát fektet a Tranzitba? Hogyan képzeljük el egy-egy napját?

Ahhoz, hogy az ember ne váljon kiégetté, saját magának kell változatossá tennie az életét. Ügyelek arra, hogy bár a kávéháznak célja is, hogy kedélyes, barátságos miliőt teremtsen, nem fecseghetem el az életem. A hospice- önkéntesség ebben is segít.

Milyen rövid, illetve hosszú távú célt tűzött ki maga elé?

Célom továbbra sincs; tartani azt, ami van, javítgatni, ami megkopott, elfáradt, frissíteni, nyitottan és derűsen. Álmom, hogy egyszer Serge Blochnak kamarakiállítása lehessen nálunk. Előkészítés alatt van egy európai nagyvárosokon átívelő kiállításfüzér, amelynek a Tranzit lesz a magyarországi állomása, Bele Marx és Gilles Mussard művészek elképzelései alapján. A nyáron nagy sikere volt a Kávéházak Éjszakáján Trill Zsolt és Balsai Móni előadásának, amit Seres Tamás Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezéséből állított a Tranzit kávéház alkalmi színpadára. Még sok ilyen különleges estét szeretnék.

Kik a támogatói?

A legfőbb támogatóim azok a vendégek, akik kulturális programjainkra vagy csak egy csésze kávéra eljönnek hozzánk. Aranyfokozatú támogatóim a szüleim, mert bíztak bennem, és aktívan is részt vettek a buszpályaudvar kávéházzá alakításában. Támogatóim a könyvek, Anna Seghers Tranzit című könyve, Polcz Alaine könyvei, Kosztolányi Dezső és József Attila versei, Váli Dezső Hittanlecke felnőtteknek is című képes munkája és Ottlik Gézától minden.

Mi a titka annak, hogy ennyire szerethető a Tranzit?

Egy nagyon kedves amerikai szociológiaprofesszor, Jon Van Til a Rutgers Egyetemről hozott be egyszer hozzánk egy olyan könyvet, aminek az a címe, hogy Celebrating the Third Place, az alcíme pedig: Inspiring Stories about the „Great Good Places” at the Heart of Our Communities. Valami ilyesmi szeretnék lenni továbbra is. Egy harmadik hely, ahol emberek egymással politikai, világnézeti különbözőségek ellenére is nyugodt hangnemben szót válthatnak. Örülök, hogy egy nagyon messziről jött vendég is otthonosan érzi magát nálunk, és ilyennek látja a Tranzitot.

Mivel biztatná leendő követőit?

Liberté, Égalité, Fraternité – a József Attila Gimnázium történelemóráin és a francia fakultáción Törőcsik Zita tanárnőnek, ma már barátnőmnek köszönhetően eredetiben is tanulmányozhattam e fogalmak mélyebb jelentését. Ma is ezeket követem, másoknak is szívből ajánlom.

 

Tranzit Art Café – a kultúra és az ember találkozóhelye

„Orsolya nyüzsgése, magával ragadó szellemisége a Tranzit kávéházat művészekkel, írókkal, zenészekkel és kultúrára éhező látogatókkal töltötte meg. Megszállott értékteremtő, kutatja a lehetőségeket a kultúra terjesztésére, támogatására, mind a tradíciók őrzésében, mind a kortárs impulzusok elfogadtatásában hatalMass szerepet vállal. A Tranzit ingyenes kulturális programokkal – kiállítások, irodalmi estek, könyvbemutatók, íróiskola, könyvajándékozás, Critical mass, táncestek, mozidélutánok, matinék, művészeti és design workshopok – várja a felnőtteket és a gyermekeket. A társadalmi felelősségvállalás is kiemelt szerepet kap, Orsolya gyermekotthonokkal, családsegítő egyesületekkel, alapítványokkal vállvetve támogatja a rászorultakat, ezenfelül hospice-önkéntes, haldoklókat gondoz, és hozzátartozóikat gyámolítja. Fogyatékkal élőknek is munkát, lehetőséget biztosít: jelenleg egy kerekesszékes fiatal munkálkodik négy órában, és Down-szindrómás fiatalok kaptak lehetőséget arra, hogy felkészülhessenek az azóta megnyitott Nem Adom Fel Kávéház működtetésére. Egri Orsolya a hagyományos értelemben vett igazi mecénás, félszavakból ért, feltételek, hátsó szándék és megfontoltság nélkül ad. Szívből ajánlom az Art is Business Díj elnyerésére” – írta felterjesztésében Sipos Marica.

Lackfi János így fogalmazta meg, mit jelent számára a hely: „Aki az élet ütőerén szeretné tartani a hüvelykujját, üldögéljen egy kicsit a Tranzitban, nézegessen művészetet a falon, […] és szürcsölgesse a város szénsavas lelkét üvegpohárból”.

szerző: L. Horváth Katalin

fotó: Török Dániel

 

Megjelent: 2019. december