Interjú Horn Péterrel, a B. Braun Magyarország vezérigazgatójával

Azt támogatjuk, amit a munkatársak választanak

Hosszú évek óta képzőművészetet, főként múzeumpedagógiai foglalkozásokat támogat az első Art is Business Díj nagyvállalati kategóriájának nyertese, a B. Braun. Az orvosi eszközöket fejlesztő, gyártó- és egészségügyi szolgáltatásokat végző cég vezérigazgatójával, Horn Péterrel arról beszélgettünk, miért nem a látványosabb, sokakat elérő kulturális területeket segítik, hogyan vonják be a támogatandó projektek kiválasztásába kollégáikat, valamint arról, hogy a cégnél miért lógnak a falon autisták rajzai. Szó volt arról is, hogy műgyűjtőként miért kortárs művészek festményeit vásárolja, elviszi-e gyerekeit aukciókra, továbbá vett-e már hamisítványt.

Miért éri meg egy cégnek kultúrát támogatni?

A B. Braun egy német gyökerű, száznyolcvan éves családi vállalkozás. A cégcsoport általános támogatási politikája szerint jellemzően az egészségügyet, a kultúrát és a sportot segíti. Ezeken belül a hatvannégy ország cégeire bízza, melyikben milyen mértékben vesz részt. A mi programunk eléggé kiterjedt, Németország után az USA-val egyenlő mértékű a CSR tevékenységünk. Figyelembe véve az országméreteket és az árbevételi különbségeket, ez jelentősnek mondható társadalmi felelősségvállalás. Magyarországon mindhárom területre figyelünk, de a gyereksport a hangsúlyos, a kultúrában pedig a múzeumpedagógia. Hogy miért éri meg a kultúrát támogatni? A B. Braunnak fontos a fenntarthatóság, az innováció, és ezekhez nagyon jól illeszthető a kortárs művészet. Hatékonyság szempontjából sem elhanyagolható, hogy ilyen kevés befektetéssel ekkora láthatóságot érhetünk el. Amit elköltünk ezen a területen, valószínűleg arra lenne elég egy NB1-es csapatnál, hogy a mezek bal alsó sarkában icipici logóval szerepeljünk. A kultúra területén viszont ez nagy összeg. A viszszajelzések szerint a munkavállalóink szeretik, hogy ezek mellett voksol a cég. Azt még jobban, hogy őket is bevonjuk a támogatottak kiválasztásába, így még inkább sajátjuknak érzik.

A múzeumpedagógia kevésbé látványos, mint ha egy nagy musicalt támogatnának vagy egy arénabéli koncertet. Még így is megéri?

Mivel nem a lakossági piacon értékesítünk, ebből a szempontból nem célunk, hogy nagyon széles rétegeket érjünk el. A cégünk egészségügyi szolgáltatást végez, így orvosetikai szempontból tiltott a reklám. Persze egy művesekezelés amúgy sem a promotálandó kategória. A gyöngyösi gyárunk kilencvennyolc százalékban exportra termel, a többi orvosi eszközt hazai kórházak veszik meg. Bátran szelektálhatunk, és kialakíthatjuk, mi az a munkáltatói arculat, amelyet a munkaerőpiac felé mutatunk. A program legnagyobb része a CSR büdzsénkből megy, ahol nem is az a legfontosabb szempont, hogy marketingértéket generáljunk. Ezek társadalmi felelősségvállalási ügyek.

Amikor bevezették az előadó-művészeti taót, egyáltalán nem volt csábító az ezzel járó társaságiadó-jóváírás lehetősége?

Az élet megkímélt minket ettől a döntéstől. Van ugyanis egy olyan támogatási „lábunk”, amely nagyon látható: a He-DO B. Braun Gyöngyös. Amióta ez a kézilabdacsapat bejutott az NB1-be, mi vagyunk a névadó támogatója. Jelenleg harmadik helyezett a magyar bajnokságban. Ez áll legközelebb a marketingkommunikációs megközelítéshez. De mivel elköteleződtünk a gyereksport mellett, büszkén mondhatjuk, a Gyöngyös az egyik legnagyobb utánpótlás-nevelő csapat. Az élcsapatok közül ráadásul arányaiban itt játszik a legtöbb magyar játékos. Ha ez nem lett volna, valószínűleg mi is éltünk volna az előadó-művészeti tao lehetőségével.

Amikor támogatandó kulturális területet választottak, mennyit számított a saját művészeti preferenciája?

A magyar képzőművészet támogatása jól igazodik cégünk nemzetközi irányához. A B. Braunnak ugyanis van egy saját kortárs gyűjteménye. Az már csak szerencsés véletlen, hogy ez a személyes érdeklődési körömmel is egybeesik. Szeretem ezt a területet, érdekel, és elég jó a rálátásom. Ebből a szempontból hasznos lehetek abban, hogy jó irányba haladjunk.

Tehát nem kapnak szabad kezet. Ha holnap úgy döntene, hogy a filmeket szeretné támogatni, akkor nem lenne erre lehetőség.

Viszonylag nagy a döntési szabadságunk. Inkább azt mondom: a büdzsé véges. Ha sok mindenbe belekapunk, nem lesz konzisztens. A képzőművészetet választottuk, és elég hangsúlyosan benne vagyunk. Ami még fontos: ha valakivel elkezdünk egy együttműködést, az hosszú távú. Ezt a kiszámíthatóságot szeretik is a támogatottak. Az Art Market múzeumpedagógiai programjait az első alkalom óta segítjük. Számos művészeti album kiadásába beszálltunk, illetve olyan magazinokba, mint az Artmagazin és az Új Művészet.

Nem bizonytalanította el önöket, hogy sokan a print halálát vizionálják?

Nem, sőt, azt gondolom, a print egyre inkább visszajön. Nem a napi hírek, hanem a magazin. Ahol nem az up-to-date-ség a fontos. És bár digitális embernek tartom magam, az Artmagazint nem szeretném online olvasni.

A hosszú táv hány évet jelent önöknél?

Nem egy programunk már több mint tíz éve fut. Így láthatóvá válik a fejlődése. Inkább úgy mondom, nem tudok olyan projektet, amelyet csak egy éve segítenénk. Az már előfordult, hogy maga a program megszűnt, és így okafogyottá vált a dotálás. Egyébként nemrég épp arra kértük a munkatársainkat, ajánljanak projekteket, amelyeket támogathatna a cég. A kétezer-ötszáz munkatársunk közül az igazgatóságon kívül bárki javasolhat bármit, ami a három területbe tartozik és gyermekeket is segít. A zsűrink aztán shortlistet készít, és a körülbelül tizenöt programot felrakjuk a belső hálózatunkra. Azt támogatjuk, amelyiket a munkatársak kiválasztanak.

Emlékszik, melyik volt a legutóbbi ilyen program?

Hátrányos helyzetű gyermekekkel foglalkozó óvoda. Előtte meg Czeizel Barbaráék korai fejlesztő központja.

Mennyire üzleti titok, hogy a nyereségük hány százalékát költik kultúrára?

Nem így definiáljuk. A CSR büdzsét egyben kommunikáljuk: ez százötven-kétszáz milliós nagyságrend.

Privát életében műgyűjtő. Mi a gyűjtési területe?

Alapvetően a háború utáni festészet.

Hogy indult el ez a szenvedély? Családi örökség?

Igen, ez családi ágon kezdődött, mindig jelen volt a képzőművészet az életemben. Gyerekként is természetes volt, hogy otthon vagy a nagyszüleimnél képek lógnak a falon. Emlékszem, édesapámmal jártuk a bizományi áruházat, ez fix program volt, mindenfélét kerestünk. Aztán ez hosszú ideig nem volt jelen az életemben, majd felnőtt fejjel újra előkerült, és elkezdtem gyűjteni. Hamar a kortárs felé fordultam.

Miért?

A gyűjtés sokféle belső igényt elégít ki bennem. Mindig változik, mi a hangsúlyosabb: exhibicionizmus, mecenatúra, befektetés vagy épp csak tetszik egy kép. Egyik sem magában áll, csak a hangsúlyok változnak. Amikor megvettem egy festőtől egy művet, akartam még egyet, majd még egyet. Aztán hamar rájöttem, Rippl-Rónaiból ezt nem tudom majd megcsinálni. A kortárs művészet még bőven az a terület, ahol, ha időben, jó szemmel válogatok, akkor egy szép gyűjteményt összehozhatok. A pár meglévő klasszikusabb képet idővel eladogattam, és a kortárs felé fordultam.

Kiket gyűjt?

Nagyon szeretem Reigl Juditot, Sándorfi Istvánt, Fiedler Ferencet, Molnár Sándor korai képeit. Balázs Jánostól, Nyári Istvántól és Váli Dezsőtől elég szép gyűjteményem van. Egy nagyon komoly kollekció pedig Drégely Lászlótól, aki kevésbé ismert, mint az említettek. Drégely esetében például igaz: lehet, hogy befektetésként csak én hiszek benne, de ha egész életemben az ő képei között kell élnem, nekem már az is jó.

Előfordult már, hogy a festő jelentkezett egy képpel, hátha érdekli önt?

Persze, de pont az nem vonzott különösebben. A festők ismernek minket, és megtalálnak. Ráadásul én nem is rejtőzködőm, büszkén felvállalom, hogy gyűjtő vagyok. Ha egy kiállításra adok képet, nem bánom, sőt kérem, hogy írják ki a nevem. Ez is egyfajta kultúrmisszió. Nemrég a Műcsarnokbeli Balázs János-kiállítás hivatalos címében is benne volt, hogy a festmények a Horn-gyűjteményből valók. A szervezők ötlete volt, én meg nem bántam. Nagy sikere lett a kiállításnak, és sokan gratuláltak: végre vannak, akik felvállalják, hogy gyűjtenek. Így lesz ennek társadalmi rangja, és talán egyre többen belevágnak.

Miért titkolják a többiek?

Őszintén: nem tudom. Azt inkább, hogy régen miért titkolták. Gondolom, fény derült az anyagi helyzetükre, nem volt jó „kitűnni”. Ma már sok emberről tudni, hogy jómódú. Ugyanakkor arányaiban szignifikánsan alacsonyabb a gyűjtők aránya, mint más fejlett országokban.

Hol „tanulta meg” a gyűjtést? Honnan tudja, mit érdemes venni?

Ez első körben autodidakta módon jött. Ugyanúgy működött, mint más területeknél. Beleástam magam, majd felfedeztem, kiknek mérvadó a véleményük. Vásárlás előtt megkeresem, meghallgatom őket. Az információt szintetizálom magamban, és beépül a döntésembe.

Vásárolt valaha hamisított képet?

Igen, de szerencsére nagyon keveset. A kortársgyűjtő elég szerencsés, mert leggyakrabban megkérdezheti az alkotót. De például Sándorfi akkora zseni, hogy szinte nem lehet hamisítani. Ha meg – mondjuk – felbukkan egy hamis Váli, megkérdezem Dezsőt. Precíz ember, dokumentálja minden képét. A legelején belefutottam egy hamis Balázs János-festménybe. Aranyos történet: Balázs-szignó volt a képen, de később kiderült, hogy Balázs Balogh Andrásé. A Salgótarjánhoz közeli pécskődombi cigánytelepen alkotott Balázs János. Más festők is dolgoztak ott. Az a mendemonda járja, hogy Balázs Balogh András is hasonló dolgokat festett, látva János sikerét. És valószínűleg valaki csak annyit tett, hogy a szignóból leszedte a Balogh- ot. Jogilag nem adott el hamis képet, de nem Balázs Jánosé volt. Ez viszonylag hamar kiderült. El is raktam emlékbe. Amikor már több Balázs-képem lett, én is láttam, hogy ez nem eredeti. Legutóbb vettem egy hamis festményt, viszonylag precíz szignóval a Vaterán – Vaszkó Ödöntől. Szándékosan. Pontosan tudtam, sőt meg is nézettem, hogy nem eredeti. Vaszkó Ödön az egyetlen klasszikus a háború előtti időből, akit nagyon szeretek, így meghagytam a képeit a gyűjteményben.

Miért vesz az ember szándékosan hamis képet?

Amikor Aba-Novák-kiállítás volt a Modemben, nagyon ötletesnek és fontosnak tartottam, hogy ott lógtak hamis festmények is. Azért vettem meg ezt a Vaterán, hogy ha összehoz valaki egy Vaszkó-kiállítást, ott is legyenek hamis képek. Igen, én vagyok az a hülye, aki pénzt adott egy hamisítványért, ráadásul még tudott is róla. Persze nem sokat, csak pár tízezer forintot fizettem.

Most jön a lakatlan szigetes kérdés… szóval melyik három képét vinné magával a gyűjteményéből?

Ez nehéz kérdés. Biztos vinnék Sándorfit, Reiglt és Válit. Azért becsempésznék negyediknek egy Drégelyt is, de azt majd ne vegye észre…

A gyerekeivel is jár kiállításra?

Jobban bírják, mint én ennyi idősen, tíz és tizenegy évesek. Persze ezt is mértékkel kell csinálni. Legutóbb Dáviddal mentünk be egy aukciós anyagot végignézni. Nagyon jópofa volt, a katalógus címlapjára egy Hantai Simon-képrészletet nyomtattak, Dávid megkereste ezt az eredeti képen. Eljött velem aukcióra is, hősiesen végigülte a három órát. Nem reklamált, nem kérte, hogy menjünk haza. Úgy látom, egyre inkább érdeklődik. Neki is teljesen természetes, hogy kép lóg a falon.

Múzeumpedagógiai foglalkozásokra járnak?

Ezt leginkább én végzem velük. Volt már olyan tárlatvezetés, amelyre eljöttek velem, mert nekik is fogyasztható volt. Én például sosem tudtam rajzolni. Emlékszem, micsoda frusztrációt jelentett a rajzóra. Ők már szerencsére máshogy tanulják a képzőművészetet, például rajzórán múzeumokba járnak. Ezt rettentő fontosnak tartom, a művészetek ugyanis növelik a kreativitást, ami meghatározó képesség lesz a jövőben.

És ők jól rajzolnak?

A kisebbik fiam kicsit jobban, a nagyobbik sajnos az én rajzkészségemet örökölte.

Szóval egyikükből sem lesz Váli Dezső.

Hát nem.

A tárgyalóban autista gyerekek rajzai lógnak. Az ő fejlesztéseiket is támogatják?

Nem mi vagyunk az ötletadók. Jaksity György indította az Autistic Art programot, amelyben Tarr Hajnalka művésznő irányította a művészeti programot. Elment autistaotthonokba, ahol azt tapasztalta, hogy a nagyobb gyermekeknek és a fiatal felnőtteknek mennyire vonzó a rajzolás. Gyuri ezekből a képekből aukciót hozott létre képző- és iparművészek segítségével. A bevételt pedig az autistaotthonok támogatására fordítja. Elképesztő nehéz körülmények között működnek ezek az intézmények, rendkívül kevés állami támogatással. Nagyrészt az érintett családok segítik a működtetést. Az intézmények próbálnak más forrásokat is találni. Ez egy fantasztikus program, nagyon komoly bevételek születnek. Az első alkalomtól ott vagyunk. Már amikor elkészül a katalógus, a munkatársaink szavaznak arról, mit vegyünk meg. És ezekből igyekszünk minél többet megszerezni és kiállítani a műveseállomásainkon, gyöngyösi gyárunkban vagy a cégközpontban. Nemrég volt a legutóbbi aukció, úgy emlékszem, közel kétszázan szavaztak arról, mit vegyünk meg. Nagyon jót teszünk ezzel mindenkinek: a munkatársainknak, az alkotóknak és az otthonoknak is.

A B. Braun a nyertese az Art is Business Díj nagyvállalat kategóriájának. Meglepte, hogy önök kapják a díjat?

Nem lepett meg, de nem is számoltam vele. A kettő között valahol. Örülünk és megtisztelő, hogy ilyenen elindulhatunk és gondolnak ránk, pont az előbb elmondottak miatt. Azért is fontos, mert a működésünkben nagyon „kockák” is tudunk lenni, és végtelen jó visszacsatolás, hogy ezen a területen is jót csinálunk, tudatosan. Tehát nem nyúlunk nagyon mellé.

szerző: Szemere Katalin

fotó: Gregus Máté

 

Megjelent: 2019. december