Interjú Huzella Júlia színésznővel

"Ez a szabad élet nagyon nekem való"

Két gyermeke van, szabadúszó, klasszak a munkái, boldog, és próbál környezettudatosan élni Huzella Júlia, aki nemrég fejezte be a forgatást A legjobb dolgokon bőgni kell című film egyik főszereplőjeként.  A színésznővel gyerekkori szereplésről, Malek Andreáról, ismertségről, ajánlásokról és Facebook–Instagram-jelenlétről beszélgettünk. Azt is elmondta, miért épp egy sírós videót posztolt a boldogság világnapján.

Egyszer sem jutott eszébe, hogy a színésznői karrierjét aláásta azzal, hogy rögtön a pályája elején két gyermeket szült?

Nem, bár ez nem volt evidens. Ötször felvételiztem, vagyis rengeteget küzdöttem a célomért, de végzős színésznőként, amikor mindenki azzal van elfoglalva, hogy ki szerződteti, én gyereket akartam. A magánéletem úgy alakult, hogy ez egyértelművé vált. Azt gondoltam, nem maradok le semmiről. Végül is jó szerepeket még bármikor játszhatok, szülni viszont nem lehet akármeddig.

Amikor felvették az egyetemre, megnyugodott? Ezt csak azért kérdezem, mert több interjúban említette, valaki azt mondta, hogy sosem lesz önből színésznő. Egy ilyen mondat hosszú időre lenyomhatja az embert.

Egyáltalán nem nyugodtam meg. Az egyetem előtt jártam a Pesti Magyar Színház akadémiájára, majd jelentkeztem a Nemzeti Stúdiójába. Amikor nem vettek fel, visszamehettem megkérdezni az okát. Ott mondta egy híres színész-rendező: „azt gondoljuk, belőled soha nem lesz színésznő”. Én viszont rávágtam: „márpedig az leszek”. Amúgy is érzékeny dolog ilyet kijelenteni, de elképzelheti, mit éreztem: előző nap  rúgtak ki a harmadrostáról a színművészetin. Elég hatásos lehetett az eltökéltségem, mert végül felvettek. Onnan pedig bekerültem az egyetemre, ahol az egyik elsőéves mesterségórán valamin kiakadtam, és Máté Gábor azzal reagált: nyugodjak meg, itt vagyok.

Édesapja, Huzella Péter zenész, színész viszont nem volt a családjukban. Mi az, amitől mégis jobban érdekelte a színház, mint a zenélés?

Amikor három és fél évesen először szerepeltem a Kalákával a Marczibányi téren, rettegtem a színpadra lépés előtt. Emlékszem: állok a takarásban anyámmal, akinél van egy óriási tábla csokoládé, mondván: „ezt fogod megkapni, ha bemész és elénekled a dalt”. A családi legenda úgy tartja, a hatalmas tapsviharra már magamtól mentem vissza, pontosan a színpad közepén megálltam és meghajoltam. Nemrég fejtettem fel, hogy a kezdeti ódzkodás miatt esik nehezemre apámmal fellépni a mai napig. Nehezen mondok neki igent. Arra is volt példa, hogy a megbeszélt közös fellépésre teljesen berekedtem.

Attól félt, hogy nem fog megfelelni az édesapjának?

Dehogy, ő mindig rajong, ha rólam van szó. Talán a szerepléstől féltem, lámpalázam volt, nem tudom. Imádom őt nézni is, a mai napig meghatódom, ha színpadon látom. A színház meg úgy jött, hogy gyerekkoromban csodáltam Malek Andreát – a hosszú hajával, a csilingelő hangjával, a ragyogó mosolyával. Apámmal énekeltek egy kazettán, és teljesen beleszerettem a hangjába. Írtam neki egy levelet, amire válaszolt. Hívott, nézzük meg A muzsika hangjában. El is mentünk, majd előadás után megvártuk a művészbejárónál. Nagy találkozás volt! Azt hiszem, akkortól akartam színésznő lenni. Eleinte őt követve a musical műfajról fantáziáltam, később rájöttem, sokkal jobban vonz a prózai színház.

Azért egykori osztálytársával, Ficza Istvánnal csináltak egy kétszereplős zenés darabot, és az Alföldi Róbert rendezte Chicagóban is énekel – méghozzá az egyik főszerepet, Roxie-t.

Fontos nekem a zene, és énekelni is nagyon szeretek, ez nem kérdés. Roxie szerepének nagyon örültem, nemcsak azért, mert Andrea is játszotta, hanem mert vágytam egy nagyobb volumenű szerepre.

Ha választhatna, társulati tag lenne valamelyik „híres” színházban, vagy a szabadúszás mellett maradna?

Ez a szabad élet nagyon nekem való. Nem tudom, milyen társulati tagnak lenni, az egyetemen dolgoztam utoljára hosszú ideig ugyanazokkal. A második lányom születése után két évvel éreztem azt, hogy jó lenne többet megmutatni magamból. Az osztályból már majdnem mindenki lejátszotta a csillagokat az égről, eljöhetne már az én időm is. Kisebb szerepeim voltak független társulatokkal, de szerettem volna egy nagy kihívást. Amikor ezt konkrétan megfogalmaztam magamnak, azon gondolkodtam, csinálok egy önálló estet. És akkor jött Roxie. Hirtelen ott volt a lehetőség, amire vágytam. A próbafolyamat közben hívtak, hogy Pálos Hanna helyett beugranék-e az Ahogy tetszikbe a Kamrában. Ősszel megkaptam az egyik főszerepet A legjobb dolgokon bőgni kell című filmben, aminek most fejeztük be a forgatását. Tökéletes időzítés!

Egy interjúban azt mondta, azért fárasztó a szabadúszás, mert a próbafolyamat eleje mindig arról szól, hogy újra kell kezdeni az ismerkedést a kollégákkal, a bizonyítást.

Ez így van, ugyanakkor izgalmas is, ha új emberekkel találkozom. Szerintem ez önbizalom kérdése: ha bízom magamban, az ad egyfajta lazaságot. Persze nem véletlen, hogy ilyen helyzetekbe sodor az élet, valószínűleg van még ebben hova fejlődnöm.

A Momentán Társulattal is szerepelt. Az improvizáció a természetéből fakad?

Egyáltalán nem. Hívott az egyik alapítótag, Várady Zsuzsi dramaturg barátom, de én kizártnak tartottam, hogy képes lennék rá. Az egyetemen sosem próbáltuk, és rettegtem tőle. De addig biztatott, amíg kipróbáltam, és tényleg jó volt. Két évig maradtam náluk, majd átmentem egy másik imprótársulatba, a Grund Színházba. Ott három évet töltöttem.

Az interjúkban gyakran említi, hogy a külső adottságai frusztrálják a rendezőket. Kiderült, hogy miért?

Fogalmam sincs. Sok mindent hallottam már vissza erről – egyszer például azt: „Huzella Juli 180 centi? A mi színpadunk túl kicsi.” – de ezen az adottságomon nem tudok változtatni. A Chicago kapcsán is többször mondták azt, hogy Roxie csak alacsony lehet és szőke, ezért nem tudnak velem megbarátkozni, de azt is, hogy bár ezzel a sztereotípiával a fejükben ültek be, közben rájöttek: miért is ne lehetne ez a nő más, mint amilyet eddig láttak? Azért ennyire rugalmasnak lenni nem nagy dolog. Nem panaszkodom, a Chicagóval most kicsit előtérbe kerültem szakmailag, de az a tapasztalatom, hogy még mindig az működik leginkább, azt látják legtöbben, ha az ember a televízióban jelenik meg.

Sorozatba vágyik, vagy műsort vezetne?

Szívesen játszanék olyan minőségi heti sorozatban, mint amilyen például az Aranyélet volt. A Terápiába kétszer castingoltam. Az egyik szerephez túl öreg, a másikhoz túl fiatal voltam. Hiába vagyok kétgyerekes anya, anyaszerepeket nem kapok, mert huszonévesnek nézek ki. Kifogásként felhozták már, hogy túl kiegyensúlyozott vagyok egy sztereotip magyar anyához képest. Azért ez abszurd. Viszont a film, amit forgattam, óriási öröm volt. Mindenki teljes szívvel, hatalmas invencióval dolgozott benne.

Castingon választották ki?

Grosan Cristina rendezővel már dolgoztam egy kisfilmben. Amikor „ráírtam” egy másik kisfilm kapcsán, elmesélte, hogy éppen nagyjátékfilm-forgatókönyvön dolgoznak Rainer-Micsinyei Nórával. Kértem, gondoljanak rám közben. Egy héttel később hívott: milyen jó, hogy akkor szóltam, mert eszükbe jutott rólam valami. Így kerültem be a teaserbe. Majd amikor megkapták a támogatást, változott a forgatókönyv, és az én kis szerepemből végül a második legfontosabb karakter lett. Velem képzelték el, de másokat is megnéztek. Végül én maradtam, mert állítólag nem találtak jobbat.

Olvastam olyan filmről is, amit a házuk aljában forgattak azért, hogy szoptathassa a kisbabáját.

Az a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt. Akkor volt az első lányom két hónapos. Odajött próbálni a stáb, és Reisz Gábor rendezőnek megtetszett a lépcsőház, gondolták, miért ne készülhetne ott a film. Tényleg két szoptatás között jártam le forgatni.

Nagyon jól vezeti a Facebook-oldalát és az Instát is. Hangsúlyt fektet arra, hogy személyes legyen. Magától kezdte el ezt építeni?

Évekig nem voltam túl motivált ebben, megvolt az oldalam, de egyáltalán nem foglalkoztam vele. Amikor elkezdtünk dolgozni Balogh Mátéval, mondta, mennyire fontos ez, és mekkora lehetőség rejlik benne. Egyszer csak rákaptam az ízére, most már élvezem. Nem tudok, sőt nem vagyok hajlandó like-vadászatba kezdeni, szeretem, ha személyes egy bejegyzés és arról szól, ami érdekel. Az se baj, ha szellemes. Csupa pozitív visszajelzést kapok szakmabeliektől.

Elkezdett az oldalán egy videósorozatot is a mindfulness (tudatos vagy éber jelenlét) jegyében. Fricska vagy komolyan érdekli ez a téma?

Is-is. Mindegyik videó fricska, de az elmélettel tudok azonosulni bizonyos szinten, pláne két gyerekkel. Ha az ember barbie-zik, akkor nem telefonozik. Ha legózik, legózik. Sokszor nagyon nehéz. Úgy kezdtük, hogy a férjem megvette a Mindfulness című könyvet, mert jól nézett ki a borító – nála ez szakmai ártalom. Beleolvastunk, és nem hittük el, milyen nonszensz szövegek vannak benne. Például a tudatos mosogatásról. Arról, hogyan élvezd ki minden pillanatát, a víz csobogását, a puha fehér hab látványát, ahogy lassan tisztára törlöd a tányért. Erről azonnal lett egy víziónk: milyen lehet az, amikor egy többgyerekes háztartásban elkezd valaki tudatosan mosogatni, miközben a mosatlan elárasztja az egész konyhát? Vajon hány óra alatt végezne?

Ott van az a videó, ahol sír, miközben arról beszél: ha megrohan egy érzés, engedjük el! Megrendezett jelenet volt? Színészi sírás?

Nem. Télen volt egy nehéz időszakom, kicsit magam alatt voltam. Gyakran rám tört a sírás. A férjem azzal az ötlettel állt elő, vegyem fel, ha tudom, hátha jó lesz valamire. Jó darabig a „fiókban” hevert, mígnem eljött a boldogság világnapja. Akkor eszünkbe jutott: mikor tennénk ki, ha nem aznap?! Megszerkesztettem hozzá a szöveget egy-két mindfulness-gyakorlat leírásából, és már mehetett is. Ha akar, azért tud rajta nevetni az ember. Néha teljesen abszurd, ha tudatosan élünk meg minden pillanatot. Például ebben az esetben: tudatosítsd a fájdalmat, gondolj rá, majd engedd el! Mégis hogyan, ha egyszerűen néha levegőt nem kap az ember a sírástól? Azt is el akartam mondani ezzel a videóval, hogy a boldogságnak ezer arca van. Az is eltölthet boldogsággal, ha éppen hagyod, hogy átjárjanak a fájdalmas érzések, ha éppen elesettnek érzed magad. Nem kell mindig úgy tenni, mintha tökéletesek lennénk. Nem vagyunk azok.

A Facebookon szól környezetvédelmi kérdésekről. Volt ebben a témában más kiállása is?

A Facebook-posztoktól eltekintve nem. Igyekszem tartani magamat ahhoz, amit szeretnék látni, de például egyik lányomnál sem mosható pelenkát használtam. Emiatt már enyhült a bűntudatom, mivel a kisebbik lányom is szobatiszta. Csodálom azokat a kolléganőimet, akik rengeteg Insta-videót töltenek fel arról, hogyan kell ezeket a pelenkákat használni. Nekem erre nincs mindig energiám, és bevallom, néha megveszem a műanyag flakonos gyereküdítőt is. Műanyag szemeteszacskót nem vásároltam egy éve, maximum újrahasznosítottat, vagy a pelenka zacskóját használom a kukába. Szívószál nincs otthon, papír zsebkendőből a kihúzós, tiszta papírt viszem a bölcsibe. Vásárolni a saját zacskóimmal megyek. Tusfürdőnk nincs ezer éve, csak szappan, és megnézem, a testápoló miből van, honnan származik. Sőt a mindenki által imádott mogyorókrémből sem vettem ki tudja, mióta a pálmaolaj-tartalma miatt.

Könyveket ugyancsak bemutat az oldalain. Kapott olyan visszajelzést, hogy valaki emiatt olvasott el egy művet?

Imádok olvasni, mert feltölt, kikapcsol, dolgoztatja az érzelmeimet és az agyamat. Legutóbb akkor tört rám igazán a hiánya, amikor forgattam. Néha órákat kellett várnom a jeleneteim között, és elegem lett abból, hogy a semmiért a telefonomat nyomkodom. Már fájt a hüvelykujjam. Vannak ismerőseim, akikkel kizárólag könyvekről chatelünk az Instagramon. Úgy érzem, irodalomról posztolni megéri. Legutóbb Krusovszky Dénes új könyvét, az Akik már nem leszünk sosemet dicsértem, valamint a Százéves ember, aki kimászott az ablakon, és eltűnt címűt. Néha előveszek egy-egy régi kedvencet, legutóbb egy angol regényt, a Tombol a holdat olvastam újra Peter Marshalltól. Most pedig Linn Ullmann A nyugtalanok című önéletrajzi regényét olvasom. Megrázó, ahogy felidézi gyerekkori önmagát két ekkora kaliberű művész szülővel. „Egy név mindig nehéz ügy. Nehéz nevet adni, kapni, felidézni, nehéz együtt élni egy névvel, és nehéz megszabadulni tőle.” Iszonyú ellenszenves lehetek: hú, a Huzellának két gyereke van, tök jókat dolgozik, milyen boldog, és még olvasni is van ideje… Jó érzés ugyanakkor, ha valaki rám ír, hogy megvette azt a könyvet, amit én is dicsértem.

Névjegy

1983-ban született Budapesten. 2012-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet Máté Gábor osztályában. Játszott a Katona József Színházban, a Győri Nemzeti Színházban és több független társulatban: Gólem Színház, Táp Színház, KOMA társulat, Grund és Momentán improvizációs társulatok. Jelenleg az Átriumban, a Chicagoban alakítja Roxie Hart szerepét (r: Alföldi Róbert), illetve a Katona József Színház Ahogy tetszik című előadásában játszik (r: Kovács D. Dániel). Több hazai és nemzetközi produkcióban is szerepel: A berni követ (r.: Szász Attila), Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan (r.: Reisz Gábor), Átok (r.: Mátyássy Áron), Ebéd előtt (r.: Szabó Simon), Cserekapus (r.: Vékes Csaba), Viadal (r.: Szeiler Péter), Valakinek a valamije (r.: Reisz Gábor), Átalakítás folyamatban (r.: Grosan Cristina), Ember a tűzből (r.: Szabó SImon), HhHH (r.: Cédric Jimenez). 2019 tavaszán Grosan Cristina A legjobb dolgokon bőgni kell című legújabb filmjét forgatta, amelyben többek között Hernádi Judittal látható.

szerző: Szemere Katalin

Ha további információra kíváncsi Huzella Júliával kapcsolatban, látogasson el a színésznő Facebook-oldalára.