Interjú Jane és Lance Hattatt-tel

Kapcsolódások és kapcsolatok – Interjú Jane és Lance Hattatt-tel

Jane és Lance Hattatt immáron húsz éve emblematikus figurái a budapesti kortársművészeti szcénának. Habár erőteljesen tiltakoznak az ellen, hogy gyűjtőknek nevezzék őket, régimódi mecénásként nagyon sokat tettek a magyar kortárs művészet támogatásáért. Egy ködös januári délutánon, egy pár hermafrodita farkas társaságában kellemesen elbeszélgettünk művészettámogató tevékenységükről, a magyar művészeti életről, és arról, hogy olyasmit érdemes gyűjteni, ami az embernek örömet okoz.

Hogyan kerültek először kapcsolatba a kortárs művészettel? Mindig is érdeklődtek iránta?

Lance: Mindig is érdekeltek minket a művészetek; én egy darabig egy londoni művészeti könyvkiadónál is dolgoztam. A magyar művészetet azonban nagyon sokáig egyáltalán nem ismertük, és ez piszkálta a fantáziánkat. Miután megvettük a budapesti lakásunkat, jelentkeztünk a Ludwig Múzeum önkéntes tárlatvezetői képzésére – ahol később mi is oktatókká váltunk –, és ez adott egy kezdeti löketet, egy jó bevezetést a helyi szcénába.

Jane: A programban vendégelőadók is részt vettek, így ismerkedtünk meg Birkás Ákossal, aki jól meglepett minket az akkor bemutatott munkáival, mivel azok figurális mivoltuk miatt teljesen eltértek attól a műtől – a Fej-sorozata egyik darabjától –, ami a ludwigos vezetésünk része volt, ugyanis az egy gesztusmű. Ez a történet szépen példázza, hogy a művészettel való kapcsolatunknak mindig is központi eleme volt, hogy embereket kapcsoljunk az egyes művekhez. Fontos a személyes kontaktus; szeretjük megismerni az alkotókat.

Lance: Ezután persze sorban fedeztük fel a különböző galériákat, megnyitókra jártunk, és végül valamelyik évben eljutottunk az Art Marketre is, ami még inkább kitágította a látókörünket.

Jane: Ott találkoztunk a Várfok Galériával is: azonnal megragadott minket egy Hollós Ádám-festmény a standjukon, amiről Kovács Krisztina galériavezető mindent elmesélt nekünk. Úgyhogy hazajöttünk, magunkhoz vettük a pénzt, és visszamentünk a vásárra, hogy elhozzuk a képet. Fontos megjegyezni, hogy Hollós képei általában nagy méretűek, és nehéz fatáblára készülnek. Mind a mai napig emlegetjük, hogy mennyire lenyűgözött minket, ahogy Krisztina – ez a légiesen karcsú lány – felkapta a súlyos képet, és keresztülmasírozott vele a Millenárison a taxiig. Azt gondoltuk, hogy ezzel a lánnyal bizony számolni kell! Azóta is nagyon jó barátunk.

Említették, hogy fontos önöknek a művészekkel való személyes kapcsolódás.

Lance: Őszintén valljuk, hogy ezek a kapcsolatok segítik az alkotások mélyebb megértését, különösen, ha absztrakt művekről van szó. Ennek ellenére egyébként sosem kerestünk fel célzottan művészeket; spontán jöttek a találkozások. Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy mi nem vagyunk gyűjtők (még ha a galériák előszeretettel hívnak is minket annak) abban az értelemben, hogy soha nem befektetési céllal vásárolunk. Soha nem adtunk el semmit – és nem is szándékozunk.

Jane: Mi együtt akarunk élni a mű- alkotásokkal. Nézegetni akarjuk őket, hogy gazdagítsák a mindennapjainkat, hogy gondolatokat ébresszenek bennünk. Néha már nem is emlékszünk, mi ragadott meg egy-egy műben minket, de talán nem is érdekes. Nem másokat akarunk lenyűgözni a gyűjteményükkel. Kívülállók számára teljesen kaotikusnak tűnhet ez az egyveleg, de nekünk mindegyik darab jelent valamit, és minden mű mögött ott rejtőzik az alkotója is.

Van valamilyen kedvenc, emlékezetes történetük, ami a gyűjtemény valamelyik darabjához kapcsolódik?

Jane: Talán ezeknek a megrendelése. (Az ajtónyílások fölötti falfestményekre mutat.)

Lance: Egyébként nem szoktunk megrendelni műveket; ezeket a képeket Orr Máté festette, aki közeli barátunk. Olyasmit szerettünk volna, ami egy kicsit sokkolja az embereket. Mindkét képen egyegy hermafrodita, farkasfejű emberalak fekszik klasszikus, Piranesi-féle táj előtt.

Jane: Mindig is ódzkodtunk a megrendelésektől, mert úgy gondoljuk, hogy a művésznek szabad teret kell hagyni az alkotásra, nem pedig „igazgatni”, hogy mit hogyan csináljon. Ezek a festmények is inkább egy baráti eszmecsere termékei.

Lance: Úgyhogy azt a képet (egy kettejüket ábrázoló portréra mutat a falon) sem mi rendeltük, hanem ugyancsak Máté ajánlotta fel, hogy szívesen lefestene minket. Ahogy Jane is mondta, a megrendelés megfosztja a művészt a szabadságától, úgyhogy mi erősen ellene vagyunk.

Jane: Egy portrémegrendelés lenne mindennek a teteje!

Nagyon is tradicionális lenne, ha mecénásként – cserébe – megörökíttetnék magukat egy patronált művésszel.

Lance: Ó igen, mint a Gainsborough- és Reynolds-képek… na de mégis csak a XXI. században élünk, változnak az idők.

Miért gondolják, hogy fontos és érdemes kortárs alkotásokat gyűjteni, és kortárs művészeket, különösen magyarokat támogatni?

Jane: Ha az ember úgy dönt, hogy valamivel díszíteni szeretné az otthonát, persze megteheti, hogy egy ikeás printet rak a falra, de ha belegondolunk, hatalmas minőségbeli különbséget képvisel egy műalkotás. Egyrészt utóbbi megvásárlásával valakinek a megélhetését támogatjuk, másrészt biztosan többet ad hozzá az életünkhöz nemcsak maga a mű, de az a kapcsolat is, ami szinte biztosan kialakul a művésszel. Ráadásul nemcsak nekünk, de másoknak is többletjelentéssel bír majd, hiszen a mű a személyiségünk egy (talán eddig rejtett) részét mutatja meg. A döntés rajtunk áll, és miért ne támogatnánk inkább ismerős embereket, mint egy világméretű vállalatot?

Lance: Úgy érzem, napról napra egyre anyagiasabbá váló világban élünk. Természetesen van abban is igazság, hogy valahol a műgyűjtés is materializmus, viszont a műalkotások komoly belső értékeket hordoznak.

Jane: Egyértelműen van bennük valamilyen emberi érték, szemben azokkal a dolgokkal, amikben semmiféle humánumot nem találunk. Azok csak tárgyak.

Lance: Ami a fiatal művészek támogatását illeti, mindig is fontosnak tartottuk a pályakezdők segítését. A Várfok Galéria First Generation programját, amely immár a negyedik évében jár, Kovács Krisztinával közösen alapítottuk. Hatalmas sikere van, rengeteg olyan embert ismertettünk meg a képzőművészet világával, akik korábban el sem tudták képzelni, hogy betegyék a lábukat egy galériába.

Jane: A galériák ijesztően idegen helyeknek tűnhetnek, épp ezért van szükség olyan programokra, ahol az eseményeken vezetéseket tartunk, szól a zene, lehet valamit inni-enni, ezáltal befogadóbbá válnak ezek a terek, és egyben elkezdik feloldani a művészeti szcéna elitizmusát, amire különösen nagy szükség van.

Lance: Úgy gondolom, értéket teremtünk azáltal, hogy ilyen apró tevékenységekkel igyekszünk elismerést szerezni ennek az országnak és a művészeinek. Szerintem Magyarország egyetlen igazi baja az önbizalomhiány – szemben a mi nemzetünkkel, amely egy kicsit talán túl magabiztos. Mi, kívülállóként nagyon is látjuk az itt rejlő hatalmas potenciált, amiben a magyaroknak is hinniük kellene.

Jane: A magyaroknak áldozniuk kellene a hazai tehetségekre. Csak egyszerűen el kell hinni, hogy ők is vannak olyan jók, mint a külföldiek – nem minden jó dolog Nyugatról jön. A hazai tehetséget – sőt, minden tehetséget – ápolni kell; senki sem tud sivatagban virágzani.

Szóval egyfajta példamutatási felelősséget is éreznek – jobb szó híján – kortárs gyűjtőként?

Jane: Nem annyira nevezném felelősségnek, mert mi nem akarunk senkit befolyásolni, és nem gondoljuk, hogy amit mi teszünk vagy vélünk, az az egyetlen helyes út. Az igazán fontos kérdés a gyűjtésben az, hogy tetszik-e egy mű vagy sem. Tetszik? Együtt akarsz vele élni? Ha igen a válasz, az bőven elég.

Lance: Kicsiben is lehet kezdeni, litográfiákkal, limitált kiadásokkal, metszetekkel. Nekünk is van egy fametszetünk, amit néhány száz forintért vettünk egy esztergomi ószeresnél. Ahogy Jane is mondta, az a fontos, hogy az adott mű nekünk tetsszen; mindenki más véleménye egyáltalán nem lényeges. Mert az számít igazán, hogy olyan érdekes dolgokkal vegyük körbe magunkat, amik nekünk jelentenek valamit – amikhez kapcsolódni tudunk. 

szerző: Szij Barbara

Megjelent: 2020. február