Interjú Kálnási Anikóval, a NewU Művészmenedzsment Ügynökség ügyvezetőjével

A kemény munkát nem lehet megúszni

Kálnási Anikó régóta fontos szereplője a művészeti szcénának. Öt éve saját céget alapított, NewU Művészetmenedzsment Ügynökség néven, ügyfelei között tudhatja többek között Zsédát, Kalmus Felíciánt, Hient, Szedert, Tompos Kátyát és Udvaros Dorottyát is. Brandingről, külföldi mintáról és a közös munka nehézségeiről és szépségeiről beszélgettünk.

Igaz, hogy pár éve a sikeres ügynök úgy gondolta, szakmát vált és inkább pék lesz?

Valóban megfordult a fejemben a gondolat, sőt be is iratkoztam egy cukrászképzésre. Már körvonalazódott bennem, hogy nézne ki az üzlet, miképp oldanám meg a kiszállítást. Mindez 2013-ban történt. Volt egy törés a karrieremben, kibéreltem egy házat a Balaton partján, jókat futottam a környéken, néztem a naplementét és komolyan úgy gondoltam, szakmát váltok és pék leszek. De aztán másképp alakultak a dolgok: felhívott egy pici vietnámi lány, aki nagyon szerette volna, hogy legyek a menedzsere. Próbáltam lerázni, elmondani neki, hogy nem szeretnék már ebben a szakmában dolgozni, de hajthatatlan volt. Találkoztunk. Mindössze pár perce beszélgettünk, mikor rádöbbentem, bármennyire is szeretek sütni, ez az én igazi közegem, hivatásom, ebben vagyok jó. A vietnámi lányt Hiennek hívják.

És a cukrászcsodák, amiket az Instagram-oldalán láthatunk?

A sütés szeretete megmaradt, ma már többnyire nem csak engem, de a süteményeimet is várják a baráti összejövetelekre. Szeretem ebben is kiélni a kreativitásomat, azt hiszem, nem készült az utóbbi években két ugyanolyan torta a szeretteim szülinapjára. Jó érzés személyre szabott sütit készíteni – mindenkinek olyat, amilyen a személyiségéhez illik.

Ez az emberismeret ügynökként is kifizetődő.

Enélkül nem is megy. Szeretek emberekkel dolgozni és közösen létrehozni valamit, együtt elérni a kitűzött célokat. Olyan jó látni, amikor egy-egy lépéssel közelebb kerülünk az álmunkhoz, legyen az egy koncert vagy lemez, dal, videóklip.

És a művészeti brandépítés?

Elengedhetetlen. Nagyon szigorúan meg kell fogalmazni, kik alkotják az adott művész célközönségét, mi az a csatorna, amin a legeredményesebben lehet velük kommunikálni. A művészetben love brand-eket építünk, fontos, hogy megtaláljuk az utat az emberek szívéhez. És azt is tudnunk kell, hogy milyen állomásai lesznek ennek az útnak. Konfliktusom egyébként ebből még nem volt, a gyereknevelésben is megengedő vagyok. Ha valaki még nem érett meg egy lépésre, akkor nem erőltetem, ha zsigerileg ellenáll, akkor nem érdemes erőszakosnak lenni, hiszen nem leszünk hitelesek. Türelmesnek kell lenni, finoman terelgetni az ügyfelet. De a türelem amúgy is alapvetően szükséges skill a sikerhez.

Mire gondol?

Nem csak a civil barátaimat, az ügyfeleimet is gyakran kell emlékeztetnem: az átlagember mindig csak a jéghegy csúcsát, a sikert látja. Az azt megelőző sok – nem ritkán évtizedes – munkát, a vért és a verítéket nem ismeri. A külföldi piacon gombamód szaporodnak a látszólag semmiből jött sztárok. Az üzenet pedig: csak akarnod kell, és a siker az öledbe hullik. Nem is olyan régen hallottam: ha a nagyobb ügynökségek rátalálnak egy potenciális világsztárra, szinte kiradírozzák a múltját, a korábbi bukdácsolásait, hogy úgy tűnjön, egy perc alatt került a reflektorfénybe. Ez nem jó. A saját, tizenhét éves fiamon látom – mostanában alakította a zenekarát –, hogy azonnal akarja a sikert. Az ő generációja a videójátékokon nőtt fel, ahol pár kattintással szerezhetett különleges képességet, most pedig azt látja, hogy a siker is ilyen, pillanatokon belül elérhető. Ezzel az üzenettel nem tanulja meg a mostani generáció, hogy fejleszteni kell magukat, ha bármit el akarnak érni. Mindenki Grammy-díjas zenész akar lenni, de most azonnal! Jó lenne, ha a social mediában látnák a mögöttes munkát is. Mert azt nem lehet megúszni. És nem csak dolgozni kell, de ahogy már említettem, türelmesnek is kell lenni. Gyakran tapasztalom, hogy zenekarok, előadók az utolsó nehézségnél adják fel. Tudom, az a legnehezebb, amikor már majdnem kézzel fogható a siker, de valamiért még mindig nem jön – na, ilyenkor nehéz talpon maradni, folytatni. Pedig muszáj felállni a padlóról, megfogni egymás kezét és közösen tovább menni az úton.

Mennyire működik másképp külföldön a művészetmenedzsment?

Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban sokkal mélyebbre menő gyökerei vannak. A pályámat a profi boxban kezdtem, Kokó menedzsmentjében. Akkoriban itthon még szinte gyanakodva, ferde szemmel néztek az ügynökökre, Németországban viszont – ahol sokat dolgoztunk – egyértelmű volt, hogy mindenki a menedzsmenttel tárgyal és nem a spor
tolóval vagy a művésszel. Nagyon jó iskola volt, beletanulhattam egy jól működő rendszerbe. A mai magyar piac részben már hasonló a nyugat-európaihoz és az amerikaihoz. Csakhogy nagy különbség, hogy ez egy sokkal kisebb piac, ráadásul a magyar művészgázsik lényegesen kisebbek, mint határon túl – nem feltétlenül bírnak el akkora stábot, mint amekkora teljesen természetes egy-egy amerikai vagy éppen francia kollégának. Ezen túl itthon még nincs hagyománya, hogy a művészek nagyobb ügynökségekkel dolgoznak. Magam is tanulom még: nem kell feltétlenül a művésszel összenőve, kétszemélyes minihadseregként megoldani a problémát. Egy jól működő csapat, ahol van social media-ért vagy éppen bookingért felelős ember, hatékonyabb lehet.

A brandépítésben lát eltérést?

Nincs nagy különbség. De emlékszem, hogy néhány éve, amikor külföldön a nagy divatházak teljesen természetes módon szponzorálták egy-egy énekes megjelenését, itthon nem feltétlenül váltott ki pozitív reakciót, hogy Zsédát ugyanúgy öltöztette vörös szőnyeges eseményen a Louis Vuitton, mint Rihannát. Más ország, más hagyományokkal, más lendülettel. Azt kell ügyesen felmérni, hogy mi van a levegőben ma, 2019-ben Magyarországon, mit vennének szívesen az emberek, mivel tudnak azonosulni. És ezután teheti fel az ember a kérdést: kiszolgál vagy utat mutat? Mindkettő életképes.

Melyiket javasolja az ügyfeleinek?

Mindenkinek azt, hogy legyen önmaga. Hosszú távon csak az életképes, ami önazonos. Nem vitatom, vannak nagyon sikeres projektzenekarok, amelyeket egy bizonyos divathullám meglovaglására hoznak létre – ezt a feladatukat tökéletesen ellátják. Egy adott pillanat tökéletes leképezése a művészetben, aminek megvan a létjogosultsága. Olyan emberek hozzák létre, akik nagyon értenek a szakmájukhoz, és pár év múlva meg tudják ismételni ugyanezt a bravúrt. A másik út göröngyösebb, sok türelem kell hozzá, de hosszú távon ez éri meg. Ismétlem: bizonyos lépcsőfokokat nem lehet átugrani, meg kell mászni.

Mi alapján mond igent egy-egy felkérésre?

A legfontosabb, hogy emberileg tudunk-e kapcsolódni, hiszen rengeteg időt töltünk együtt, részévé válunk egymás életének. Nagyon fontos, hogy közös legyen az álmunk, ugyanazt gondoljuk az adott művész útjáról, lehetőségeiről. Ha nem ugyanoda tartunk, nem tudunk
együtt dolgozni. Ezért soha nem is vállaltam még el munkát mindössze egy beszélgetés alapján. Hosszú hónapok, sok beszélgetés után derül ki, együtt tudunk-e működni, ugyanabban hiszünk-e. Viszont, ha egyszer igent mondunk egymásnak, már könnyedén megy a közös munka.

Nem csak társ, lelki támasz az ügynök, de üzletember is, aki a támogatókat kutatja fel.

Mostanra már kialakult – legalábbis a könnyűzenében –, egy kisebb-nagyobb hibákkal ugyan, de működő támogatási, pályázati rendszer, ami mindenki számára ismert, amire bárki pályázhat. Az állami támogatási rendszer mellett persze nem hagyhatjuk szó nélkül a taót, ami meghatározta az elmúlt éveket. Kérdés, hogy a rendszer megváltozása mit hoz. Azzal a fajta szponzori együttműködéssel, amire tizenöt–húsz éve számíthattunk, már nem tudunk számolni. A cégek kisebb marketingbüdzsével dolgoznak, máshol húzódnak a preferenciák határai, viszont az is igaz, hogy a társadalmi szerepvállalás elvárt CSR tevékenység, bízom benne, hogy továbbra is támogatják a művészetet. De alapvetően az az elvem, hogy végső soron önmagunkra számíthatunk, nem költhetünk el olyan pénzeket, amiket még nem kaptunk meg. Úgy kell gazdálkodni, olyan munkákat kell elvállalni, amik közelebb visznek az álmainkhoz, nem csak mástól várva a segítséget. Mint az Indiana Jones-filmekben, végig kell menni az akadálypályán, ügyesen, minden lépést átgondolva. Persze mint a legtöbb sikersztoriban, itt is játszik a szerencse, előfordul, hogy az ember sorozatosan hatost dob – amikor egyegy dal berobban a rádióban, amikor minden összejön, ami előre húzza a produkciót. És persze nem szabad elfelejteni, hogy a művészet rendkívül szubjektív, lélektől lélekig tart. Nem is olyan régen történt velünk: egy Tompos Kátya Trió-koncertet meghívtak a Bock pincészetbe. Hrutka Róbert és Tompos Kátya mellett Kalmus Felícián csellista is része a triónak. A végén az idősebb Bock odajött hozzánk gratulálni, megjegyezve, mennyire ismerős neki Felícián. Kiderült, hogy az egyik alkalmazott hatalmas rajongója a csellistának, és hetente „zaklatta” a főnökét, hogy hallgassa és hívja meg zenélni magukhoz. Újra csak: a művészet lélektől lélekig tart – miért ne szólíthatna meg egy cégvezetőt is?

szerző: Hardi Judit