Interjú Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával, a Jurányi Ház alapítójával

Értéket teremtő közösség

Lassan hét éve a főváros meghatározó intézménye: egy hely, ahol otthonra lelhet független társulat, dizájner, táncművész és civil szervezet. A Jurányi Ház alapítójával, Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával beszélgettünk.

Az elmúlt hat és fél évben a Jurányi önálló márkává nőtte ki magát. Mit jelent ez a brand?

Nagyon komplex és összetett intézmény – olyan hely, ahol sok jó dolog megfér egymás mellett. Már a FÜGÉ-ben is, a kezdetektől fogva az volt a célunk, hogy minél többen, együtt alkossunk valami jót. Használjuk ki, hogy a közösség pluszértéket teremt. A Jurányi efféle kulturális mix. Egy hely, ahol színházi előadásra járhatunk, kiállításmegnyitóra és könyvbemutatóra meg táncelőadásra, jógaórára, és ahová bármikor beülhetünk meginni egy jó kávét. Nagyon fontos, hogy ez a sok terület színvonalban hasonlót nyújtson: az épület minden emeletén ugyanazt a minőséget kapja a látogató. A jurányis életérzést.

Milyen ez a jurányis életérzés?

Fiatalos, lezser, mégis igényes és letisztult. Olyan, mint maga a ház: nem romkocsma, mégis van benne valami szabadság, nincs túlgondolva semmi. Vannak meghatározott vonalak, amin belül szabadon mozoghatunk. A külső tényezők is meghatározzák a hely szellemét: kortárs – fontos társadalmi szerepvállalással. Jellemző még, hogy közel azonos alkotói kör dolgozik nálunk: ha egy darabban látsz két színészt, ők jó eséllyel más előadásban is játszanak vagy rendeznek. Ez biztosíték, tudod, hogy mire számíthatsz, ha a Jurányiba jössz.

Március végéig otthon volt a harmadik gyerekével, mégsem hagyta magára a Jurányit egy percre sem. Ilyen jó a csapata?

Szerencsés vagyok, remek kollégáim vannak, akik a helyszínen álltak helyt, én pedig a gép mellől, illetve telefonon intéztem, amit kellett.

Hányan dolgoznak ebben az összeszokott, jól működő csapatban?

Jelenleg huszonnégyen, a portától a szervezőkön, műszakon át a jegypénztárig. Hatan-nyolcan voltunk, mikor megszületett az inkubátorház ötlete, az évek során azonban egyre több emberre lett szükség.

És a bentlakók?

Összesen hatvanöt szervezet, illetve egyéni tag dolgozik most a Jurányiban. A megnyitása óta minden négyzetmétert kihasználunk, így, mivel a ház falai fixek, a tagság létszámának növekedése már nem várható. Egyszer kiszámoltuk, hányan fogják meg naponta a kilincset: öt–hatezer fő.

Körülbelül ennyien várnak a bejutásra is. Gondolkodnak bővülésben, franchise rendszerben?

Hatalmas szükség lenne a Jurányihoz hasonló befogadó házakra, de franchise rendszert én magam nem szeretnék és nem is bírnék már elindítani. Egészen más jellegű munka lenne több hasonló intézmény működtetésének kontrollja, mint a Jurányi menedzselése, egyelőre ez utóbbi jobban érdekel. Többen kértek tanácsot, de úgy tapasztaltam, hogy ezekből az ötletekből sajnos többnyire nem lett semmi.

Mi lehet ennek az oka? Hiányzik a pénz?

Óriási feladat és nagyon nagy elköteleződés egy ilyen intézményt vezetni, szóval, megértem, ha valaki nem meri a fejszéjét ekkora fatuskóba vágni. Nem gondolom, hogy ez csak pénzkérdés. Azt hiszem, inkább a kurázsi hiányzik. Mert, ha valamit nagyon elhatározol, és azt nagyon meg akarod csinálni, akkor biztos, hogy például a helyi önkormányzat nem fogja keresztülhúzni a számításaidat, sőt jelenleg inkább támogatják a hasonló kulturális épülethasznosítást. A lényeg: benned kell lennie kellő erőnek és kitartásnak, hogy az akadályokra megoldandó problémaként tekints.

Az inkubátorházba a legtöbben színi-előadásokra járnak. A kezdetektől ez volt a terv: színházat csinálni?

Igaz, hogy a legtöbb embernek a Jurányiról először a színház jut eszébe. Ez persze nem véletlen, hiszen én is kötődöm ehhez a világhoz, és a FÜGE is előadó-művészeti szervezet. Alapvetően azért hoztuk létre az inkubátorházat, hogy legyen egy központi helyünk színházat csinálni. Csak aztán beleszerettünk ebbe a hatalmas épületbe, ekkor jött az ötlet: kacsintgassunk más művészetek felé is, illetve fogadjunk be civil szervezeteket. Így lett a Jurányi az, ami, ahol jól megfér egymás mellett a művészeti és a civil világ.

Induláskor nem volt terv, hogy repertoárszínházként működik majd a Jurányi, de ha most a kezébe veszi valaki a műsorfüzetet, jól strukturált kínálatot talál.

Az elmúlt pár évben tudatos repertoártervezés zajlik a házban. Ez egyébként szándékomban állt, nem szerettem volna, ha „csak” egy független, befogadó színház vagyunk, ahol nagyjából ugyanazok az alkotók, színészek, nézők találkoznak. Szándékosan hoztam be olyan előadásokat, amelyeknek már megvolt a maguk közönsége. Például az Orlai Produkció darabjait. A cél az volt, hogy minél szélesebb közönségréteg ismerkedjen meg a kísérleti színházakkal is. Reméltem, ha már eljönnek egy ilyen előadásra, a többire is kíváncsiak lesznek – így tudtunk a független előadóknak, daraboknak új közönséget hozni. És ez az átjárás persze oda-vissza működik.

Az is a tudatos repertoártervezés eredménye, hogy egyre több monodrámát láthatunk a Jurányiban?

A repertoárt az épület fizikai lehetőségei is meghatározzák. Nem tudunk hatalmas díszletekkel dolgozni, és anyagilag is sokkal nehezebb kigazdálkodni, hogy százötven ember nézzen húsz-huszonöt színészt a színpadon. De fontos szempont az is, hogy a monodráma másképp szólít meg, mélyebbre visz; bensőségesebb hangulat alakulhat így ki, és úgy gondolom, azok a témák, problémák, amiket ezek a darabok felvetnek, sokkal érzékletesebben jutnak el a nézőhöz ebben a formában. Fontos számunkra, hogy szembesítő, társadalmi problémákat érintő, időnként közéleti darabokat játsszunk, de természetesen helyet kapnak a szellemesebb, könnyedebb előadások is. Azt látom, hogy jelenleg a „fekve röhögős előadások” mellett egyre inkább igénylik a nézők a komolyabb darabokat is, amelyek elgondolkodtatnak, amikről beszélgetni lehet akár otthon, akár itt, az előadás után. Az élő párbeszéd különösen fontos a mai világban, amikor már csak a különböző digitális eszközök képernyőjén keresztül kommunikálunk egymással. A színház mint egyfajta terápia működik.

Igény van rá, hiszen tele a műsorfüzet.

Havonta több mint hatvan előadásunk van, négy játszóhelyen. Találhatunk a repertoárban olyan darabot, ami nyitás óta vagy még régebben – még a FÜGÉ-s időszakból – műsoron van. Ilyen például a Lefitymálva, A pitbull cselekedetei, A csemegepultos naplója. Ezek öt-tíz éve népszerűek. Mindez nagyon szép és jó, de jelenleg már nincs mozgásterünk, tudatos leépítésre lesz szükség a megújuláshoz. A mostani évadra ki kell „tisztítani” a műsort, hogy az ezt követőben újabb darabokat fogadhassunk be.

Milyen elv alapján változik majd a repertoár?

Nagyon nagy „segítséget” jelent ebben a folyamatban a tao körüli változás... Sajnos van hat-nyolc olyan előadás, aminek, ha teltházzal megy is, nem tudjuk kigazdálkodni az árát. Ami nem önfenntartó, attól el kell búcsúznunk. Ez drasztikus, de sajnos nem kikerülhető helyzet. Emellett fontosak a nézői visszajelzések is. Bármennyire is fájdalmas, ha egy előadás hónapokon át nem éri el a hetvenszázalékos nézettséget, akkor le kell venni a műsorról.

A tao kiesése okán aktuális a kérdés: mennyire jellemző, hogy a nagyvállalatok, cégek támogatják a művészetet, a független színházakat?

Szerencsénk van, a Mastercarddal jubilálunk az idén, az üzleti életből ők a fő támogatóink immáron tizedik éve, már a FÜGÉ-t is támogatták. Őket leszámítva azt látom, hogy az üzleti szféra ritkán áldoz erre – a tao kiesése ezért nagy gond, hiszen ezzel a támogatási rendszerrel jól járt a vállalat is, meg a támogatott is. A cégeket újra rá kell ébreszteni, hogy bár a taoval el voltunk kényeztetve, de ha ezt a színvonalat fenn szeretnénk tartani, szükségünk van a segítségükre.

Miért éri meg egy cégnek a kultúrára költeni?

Ez nem „megérés” kérdése, ez társadalmi szerepvállalás, misszió. A Mastercard sem azért támogat minket, hogy kitegyük a logójukat a plakátunkra, és ezáltal még több nézőhöz elérjenek. Az igazán nagy cégeknek, amelyek tényleg tudnának annyit adni, amivel a kultúra jól jár, nincs szükségük már efféle reklámra. Az a szerencsés, ha hitvallásuk, hogy támogassák a kultúrát. Mi pedig kedveskedhetünk nekik tiszteletjegyekkel, előadásokkal, de ha maguktól nem akarnak támogatni, nehéz megfogni őket. A belső kényszer pedig úgy kezdődik, hogy látnak például egy Pintér Béla-előadást, ami annyira megfogja őket, hogy szólnak a vezetőségnek: ezt kell támogatni. Személyes kötődés nélkül nehéz ügy ez.

Magánemberekre, mecénásokra lehet számítani?

A Jurányi ebből a szempontból is szerencsés, egy tehetős magánember a kezdetektől mellettünk van, támogat minket. Fontos számára a független színházi kultúra, talán nem véletlen, hiszen a fia is színész. Az, hogy tudom, számíthatok rá, nagyon bátorrá tesz. Jó példával jár elől, remélem, minél többen követik majd.

 

Szerző: Hardi Judit

Ha további információra kíváncsi a Jurányi Házzal kapcsolatban, látogasson el a honlapjukra.