by Szentgyörgyi Rita 2021. febr 20.

„A kultúra maga az élet”

A legizgalmasabb kihívás megértetni: nem úgy van, hogy az élet érdekes, színes, vonzó, a kultúra meg egy másik bolygón pár bölcsész ügye – vallja Winkler Nóra.

Örömmel, élvezettel és értékalapú hozzáállással tölti be a híd szerepét a különféle kulturális, művészeti ágak és a céges világ között. A kulturális stratéga, kommunikációs szakember, művészeti újságíró, Artmagazin-társalapító, árverésvezetéssel és tárlatvezetéssel is foglalkozó Winkler Nóra szívügye, hogy a kultúra fogyaszthatóvá váljon. Minden munkájában a kereszteződések érdeklik.

Miként gondolkodik a vállalatok és a kultúra összekapcsolódásáról?

Ideálisan úgy kell működnie, mint egy jó házasságnak, ahol a felek egymás másmilyenségébe szeretnek bele. Fontos, hogy miközben összehangolódnak, ki-ki önmaga maradjon, akit a másik érdekel és inspirál, akit szeretettel, nyitottsággal figyel és becsül. Fontos, hogy tudják, ki a másik, hogyan működik. Egy művészeti ág és egy vállalat együttműködésében, felkért tanácsadóként mindkét területet alaposan ismernem kell. Akkor lehet ezt a kettős szerepet jól csinálni, ha tudatosan végiggondolod a felek elsődleges motivációit és elvárásait, és különösen a rugalmasságuk határait. Érteni kell a célcsoportját is, és hozzászabni, ráigazítani a tartalmat, az üzenetet. 

Jó kapcsolatokat ápol sok céggel, sok projektekbe hívják előadni. Hogyan keveredett az üzleti világba?

Sok barátom járt a Közgázra, belőlük később egy, az üzleti életben is aktív kör alakult, jó volt, hogy ismertük egymást. Első komoly munkám az Octogon építészeti és dizájnmagazin lapigazgatása volt, ott sok üzleti kapcsolatot kellett működtetni. Később rádióztam, majd tévéztem, a Kultúrház kultuszműsor lett, sok cégtől kerestek meg kulturális vagy művészeti projektekhez. Eleinte ügyfélesemények, sajtótájékoztatók vezetésére kértek fel, én pedig szerettem mélyebben bevonódni, közösen ötletelni a megbízóimmal. Ezekből tartalmasabb kapcsolatok születtek, és amikor a tévézést befejeztem, tudatosan mentem a komolyabb stratégiai együttműködések felé. Közben nagy aukciókat vezettem, megalapítottuk az Artmagazint is, szóval, az életemet átszövik a képek és történeteik. Pár éve jutott eszembe, milyen érdekes lenne olyan motivációs, inspirációs előadásokat tartani cégeknek, ahol az üzleti profiljuk művészeti megjelenéseit mutatom be. Abból indultam ki, hogy még egy sikeres vállalat munkatársai se feltétlenül látják már a darálásban, mi a szépsége a területüknek, de ha látják, hogy a mindennapi munkatémájuk mennyire inspiráló egy művésznek, mi mindent hoztak alkotók létre belőle, az sokat visszatölt. Felkérésekre építettem fel előadásokat arról, hogyan jelenik meg a kommunikáció, a pénz, a divat, az építészet vagy a gyógyítás témája a képzőművészetben, konkrét és eszméletlenül izgalmas asszociatív módokon. Ezek nagyon inspiráló alkalmak, büszke vagyok, hogy elindítottam.

Évekig az Aegon Irodalmi Díj háziasszonya, stratégiai partnere volt. A díj rebranding kampányáért Prizma Kreatív PR különdíjat kapott.

Jóleső elismerés volt, sok és örömteli munkánk volt benne. Az Aegon is egy ünnepélyes díjátadó vezetésével indult, majd többéves, szoros együttműködés lett belőle, amiben az irodalom sok és kreatív támogatást kapott, ideértve egy szuper oktatási programot is. A menedzsmentnek tartott éves beszámolókban pedig büszkén prezentáltuk a sajtóvisszhang összértékét, ami jó arányban állt a díjra fordított büdzsével. Az Aegon komolyan vette a belső kommunikációt, abban is dolgoztunk. Szerintem egy cégnek érdemes minden szinten jelen lennie a saját szponzorációjában, hogy a munkatársak is átéljék, milyen jó, amit csinálnak. Szerveztünk nekik exkluzív író–olvasó találkozókat, hívtuk őket a nyilvános programokra, könyvajánlókat kaptak, kedvcsináló idézeteket válogattunk nekik a díjazott regényekből, amik persze mind hozzáférhetőek voltak a vállalati könyvtárban. 

Mik a tapasztalatai, mire és mennyire nyitottak a vállalati marketingesek, vezetők művészeti téren?

Két oldalról érdemes ezt megközelíteni, az egyik adottság, a másik a feladat. Szántó András barátom a világ legjobb művészeti intézményeinek és vállalatoknak ad stratégiai tanácsokat. New Yorkban él, egyszer, amikor hazajött, szerveztem vele egy pódiumestet, ahol megkérdeztem, hogyan látja, min múlik, hogy egy cég a művészet mellett kötelezi el magát és nem mondjuk a golfot választja. Általában az szokott kiderülni, hogy van ott egy vezető, aki kultúraszerető környezetben nőtt fel. Meg lehet persze mászni hegyeket, inspirál is, hogy megváltoztassak prekoncepciókat, de egy eleve művészetszerető döntéshozón sok múlik. Másrészt, a kultúrát, és a benne rejlő lehetőségeket el kell tudni adni a vállalatoknak. Meg kell mutatni, mennyi élet, szépség, öröm, szórakozás nyílhat meg egy jó együttműködésben. amíg azt gondolják a művészetről, hogy elitista és száraz, hogy a festészet leginkább nehéz aranykeretbe tett XVIII. századi tájképeket jelent, addig nem fogják izgalmas, vonzó, jól kiaknázható területnek látni. Nyilván engem magánemberként nagyon inspirál a művészet, de a kinyitása, közössé tétele, ami a munkám, legalább ugyanennyire. Szeretek azon gondolkodni, hogyan közelíthető egy cég elvárása és a kultúra autonóm karaktere. Ez a kihívás izgat mindenemben; cikkben, előadásban, aukción, színpadi esten: megnyitni valamit az emberek felé, megmutatni, hogy van abban érdekes nekik. Puszta kedvtelésből kezdtem az Instagramon egy napi festménysorozatot. Ma már több mint tízezren követik az #eszembejutotterrőlegykép-et, sőt, céges felkérést is kaptam már innen.

Milyen lehetőségei vannak a művészeti, képzőművészeti piacnak a vállalati szektorban?

Az elmúlt években a múzeumoknak – kilépve az évszázados keretből, hogy magasra pozicionált és meglehetősen zárt helyek – újra kellett gondolniuk a szerepüket. Ma minden múzeum dolgozik azon, hogy megszólítsa az embereket, közönségbarát, vonzó legyen, fiataloknak is. Ez a vállalatoknak is könnyebbé teszi az együttműködést. Pár magángaléria pedig nemzetközi kapcsolatrendszerű intézménnyé nőtte ki magát az elmúlt években, vannak cégek, amik pont erre a menő, városi közegre nyitva keresik velük a kooperálást. 

És ami a kortárs képzőművészetet, irodalmat illeti? Érzékel eltartást, idegenkedést? 

Őrület, hogy az a rövid szócska, hogy kortárs, hogy le tudja harmadolni a közönséget, holott csak arról van szó, hogy velünk egyszerre él az alkotó. Az Aegonnál is sokat kerestünk jó szinonimákat. Érthető az idegenkedés, a kulturális kánont mint sokszor bizonyított értékrendet tanuljuk meg, így kialakul a meggyőződés, hogy csak az biztos, ami már átment az idő szűrőin, az újat, a mait kis gyanakvás övezi. Saját korában minden ijesztően új. A berlini Altes Museum bejáratán vöröslik egy hatalmas neonfelirat: „All art has been contemporary”, azaz minden művészet kortárs volt. Sokszor emlegetem, revelatív mondat.

Mekkora kihívás fogyaszthatóvá, élvezhetővé tenni mind a szponzorcégek, a mecénások, mind a közönség számára a kortárs alkotásokat?

Engem ez pörget. Ez a legizgalmasabb kihívás. Megértetni, hogy nem úgy van, hogy az élet érdekes, színes, vonzó, a kultúra meg egy másik bolygón pár bölcsész ügye. Egyben van a kettő: a kultúra maga az élet, minden egyes mű, szöveg, forma, színkombináció vagy zene az életből jön. Pár éve elvégeztem Londonban a Sotheby’s Institute of Art kurzusát, ami a művészet ár–érték alapú, piaci jellegéről szólt. Nagyon érdekelt, és jó szempontokat adott. Érdekes dolog egy egyedi műtárgyat a közönség, a hatások, a kommunikálhatóság vonatkozásaiban értelmezni. Egészen bonyolult témákat is fogyaszthatóvá, szórakoztatóvá lehet formálni. Tavaly Topor Tündével, az Artmagazin társtulajdonosával, akivel imádunk párban tárlatvezetni és előadni, kaptunk egy felkérést, tudnánk-e az elfogadást erősítő, inspiráló művészeti előadást tartani megváltozott munkaképesség, testi és mentális fogyatékosság témájában. Mi a másmilyenségből indultunk ki, hogy rengeteg népszerű, ismert műalkotást épp valamilyen korlátozottság, kívülállóság, hiányok hoztak létre. Forradalmi volt, esküszöm hőség lett a teremben az előadás végére. Ezeket az átkattanásokat imádom. Amikor a kezdeti távolságtartásból felismerik, mennyi ismerős történet, motiváció van a művekben és így már tudnak kapcsolódni is.  Az egészben ez a trouvaille: kitalálni a szálat, ami mentén létrejön ez az átkattanás.