„Állandóan dolgozni kell ahhoz, hogy egyben legyünk”

Nagy Katica akkor is irodalomhoz vagy filmhez kapcsolódó területtel foglalkozna, ha nem színész lenne. Egy ideje például sokat ír, elsősorban verseket. Sokáig nem is tudta igazán, milyen irányba induljon. Reáltagozatos hatosztályos gimnáziumba járt, ott azonban nem nagyon találta a helyét. Kilencedik után vették át egy drámatagozatos gimnáziumba, akkor tárult ki előtte a világ.

Katica számára a színház az intenzív pillanatok és érzelmek megélését, az ösztönei szabadjára engedését jelenti. „Sokszor van olyan élményem a hétköznapokban, mintha állna az idő, nem történne velem semmi. Unatkozom. A színházban kihasználhatom a belső intenzitásomat, kiadhatok magamból rengeteg feszültséget. Feltöltődöm attól, hogy mély érzéseket élek meg, fel sem tűnik, hogy megszaggattam magam belül. Őszintén szólva akkor érzem magam biztonságban, ha beletéphetek a sebeimbe, kinyithatom a sírboltjaimat. Ezeken az intenzív megéléseken keresztül ismerkedhetek az ösztönvilágommal, feldolgozhatom a múlt eseményeit. Szellemileg feltölt, érzelmileg leköt.” – fogalmaz.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem legnagyobb tanulsága számára a közösségben való létezés volt. Katica szerint nincs még egy egyetem, ahol ilyen szinten megtanulhatna az ember együttműködni, egymásra figyelni és másokhoz kapcsolódni. A színészetről Zsótér Sándortól tanult a legtöbbet, mindemellett őt tekinti annak a személynek, akitől a legtöbb figyelmet kapta valaha.

Az egyetemen szerzett tudására a pályán gyűjtött tapasztalatok rétegződtek. Eddigi kedvenc szerepe a Ványa bácsi Szonjája volt, akit Kecskeméten alakíthatott Szász János rendezésében. Ugyan nem játszották sokat ezt az előadást, lenyűgözte a rendezés, Szonjában pedig önmagára talált.

Katicát, ahogy mondja, nem is a nagy szerepek vagy a siker hajtják, hanem az, hogy meghatározó emberekkel dolgozhasson együtt. Nagyon szívesen játszana Tarr Béla egyik filmjében – érzése szerint ezzel sokan lehetnek így a színészszakmában. Bármikor örömmel dolgozna együtt Szász Jánossal, Fligeauf Bencével, Mundruczó Kornéllal, Kárpáti Péterrel, de kifejezetten rajong a román színházért is, azon belül is leginkább Radu Afrim és Silviu Purcărete világáért.

Amikor az őt inspiráló művekről, művészekről kérdezem, megállás nélkül sorolja a legkülönbözőbb alkotókat: Tarkovszkij, Pilinszky János, Csáth Géza, Móricz Zsigmond, Bari Károly. Külön kiemeli Robert Musil Törless iskolaévei című regényét, amelyet Jákfalvi Magdolna drámatörténet-tanár még az első egyetemi órái egyikén ajánlott neki. Példaképei közül anyukáját említi ereje, kitartása és túlélőképessége miatt, Zsótér Sándort pedig szenvedélyessége, zsenialitása, szakma iránti odaadása okán. A Kecskeméti Katona József Színházban is sokan voltak rá erős hatással, leginkább Csombor Teréz, akit művészként és emberként is nagyon nagyra tart.

Katica idén augusztustól a Budaörsi Latinovits Színház társulatának tagja, ahol már tavaly óta játszik előadásokban. Ugyan az ő életét is felborította a koronavírus-járvány, a beilleszkedés során talán inkább előnyére vált a szokásostól eltérő helyzet: „Azt érzékeltem, hogy sokkal mélyebben megismerjük egymást, mert az éles szituációk kihozzák belőlünk, hogy egymásra támaszkodjunk.” – meséli. Nemrég mutatták be Pelsőczy Réka rendezésében a Születésnap című darabot – ezt a korlátozások miatt streamelve lehet majd megnézni. November végén kezdődtek el a Rekviem olvasópróbái, amelyben Katica Marion Silvert fogja alakítani – ennek a bemutatóját februárra tervezik.

Katica gyakran dolgozik filmekben is. Főszerepet játszik például Buvári Tamás rendező és Tóth Zsolt operatőr közösségi finanszírozással létrejött Magdolna című produkciójában, amely az 1945-ben, huszonhárom évesen vértanúhalált halt Bódi Mária Magdolnának állít emléket. Mindenki az alkotás öröméért vett részt a projektben, igazi szerelemmunkaként jellemzi Katica a filmet. A szűkös anyagi és időbeli keretek miatt ráadásul nagyon tanulságos is volt a forgatás: a legtöbbet kellett kihozni minden pillanatból.

Katicának mindig is nagyon fontos volt, hogy folyamatosan játszhasson, a járványhelyzet azonban még inkább rávilágított arra, hogy számára az jelenti a boldogságot, ha aktív lehet. „Most olyan alkotási vágy van bennem, mint tizennégy éves koromban, amikor még nem voltak meg a csatornáim az önkifejezésre. Az alkotás purgatóriuma már az enyém, furcsa helyzet, ami egy éve tart, de csak erősíti bennem: állandóan dolgozni kell ahhoz, hogy egyben legyünk.”