„Ez nem üzleti befektetés, hanem szerelem”

Az irodalom világnézet – vallja Juhász Anna irodalmár, akinek gyermekkora egyik meghatározó élménye volt, hogy a család nappalijában rendszerint híres írókat, költőket láttak vendégül a szülei. Ezt az intim, jól ismert miliőt szerette volna újrateremteni, amikor elindította a Hadik Irodalmi Szalont, és hazánkban úttörőként hozott létre olyan irodalmi, összművészeti rendezvényeket, amelyek addig sosem látott tömegeket mozgattak meg. Arról is beszélgettünk, hogy a sikerhez ki kellet-e lépnie édesapja, Juhász Ferenc költő árnyékából.

A családi háttere nagy szerepet játszott abban, hogy az irodalmat válassza hivatásául, és missziónak tekintse annak népszerűsítését. De hogyan ismerte fel, hogy a szélesebb közönségréteget megszólító irodalmi programok hiánya olyan piaci rés, amire építeni lehetne?

A nappalinkban gyakori vendégek voltak híres színészek, zenészek, írók, úgy nőttünk fel a testvéremmel, Eszterrel, hogy természetes volt számunkra: mindig ül ott valaki, akivel a szüleink jókat beszélgetnek. Gyerekként nem fogtuk fel annak a súlyát, hogy Weöres Sándor ír vagy Szántó Piroska belerajzol valamit az emlékkönyvünkbe, csak annyit tudtunk, hogy a szüleink barátai helyes emberek, jó egy közegben lenni velük. Ha az ember így nő fel, természetes, hogy kezdeni szeretne valamit ezzel a szellemi örökséggel, de semmiféle tudatosság nem vezérelt, amikor 2010-ben elindítottam a Hadik Irodalmi Szalont. Harmincéves voltam, már könyvvásárokat, nagy könyvfesztiválokat szerveztem, ahol ugyan húsz-harminc ezres tömegeket érhettünk el, de nem volt meg az az intim közeg, ami nekem összefonódott az irodalommal. Arra semmilyen mintám nem volt, hogyan működhetne egy-egy ilyen beszélgetés a nappalink falain kívül, vagy hogyan mozgathatna meg tömegeket, azt viszont tudtam, hogy szeretném megosztani az emberekkel azt az élményt, amit gyerekként átéltem. Másoknak is át szerettem volna adni azt, amit számomra az irodalom adott. Elmondani, hogy az irodalom menő, és kezdjenek el minél többen így tekinteni rá. (Nevet.)

Ebből azonban még korántsem következik, hogy ma már hétszáz férőhelyes termeket tölt meg irodalommal.

Meg kellett változtatni azt, ahogyan az emberek az irodalmi rendezvényekről gondolkodtak. Fel kellett kutatnom azt a formát, azokat a hívószavakat, amikkel elérhettem, hogy a Hadikba jöjjenek – izgalmas feladat volt. Sokat segített, hogy gyerekként rengeteg ilyen eseményre kísértük el apukámat, én pedig folyamatosan azt figyeltem, mi az, ami tetszik, mi nem, mikor unatkozom, és egyáltalán, mit tennék annak a helyében, aki a pódiumon ül. Mindezt úgy, hogy alapvetően rendkívül félénk voltam, a gimnáziumban még a feleléshez sem mertem kiállni a többiek elé, inkább megkértem a tanárt, hadd írhassak dolgozatot. Mint nagyon sok ember, én is rengeteget harcoltam magammal: a saját démonjaimat, félelmeimet kellett legyőznöm ahhoz, hogy kialakítsam a saját munkámat és sokakhoz beszéljek az irodalom által.

Mi volt a legnagyobb harc, amit meg kellett vívnia magában?

Annak ellenére, hogy sosem mértem magam egy égitesthez, el kellett érnem – a Hadik Szalontól függetlenül is –, hogy ne csupán a Juhász Feri bácsi lányaként tekintsenek rám. Élesen emlékszem egy estre még az első évadból: vendégem volt Alexander Brody, aki az egyik mentorom, és nem mellesleg szomszédok is vagyunk, Géczi János, akinél szebben senki sem ír a rózsákról és Csányi Vilmos, aki a pótapukám. A beszélgetés végén Csányi Vilmos odajött hozzám, és azt mondta: „Figyelj, Anna, én nem is számítottam erre! Te most nem a Feri lánya voltál”. Ez indított el azon az úton, hogy levetkőzzem abbéli gátlásaimat hogy valakit nem merek elhívni vendégnek. Segített leszámolni azzal a gondolattal, hogy csak apukámra való tekintettel, ajándékból fognak eljönni hozzám beszélgetni. De bátorságot is adott, hogy elhiggyem: megvan a rátermettségem és a felkészültségem ahhoz, hogy a magam jogán is létrehozzak valamit, amit értékesnek tartok.

A Hadik Szalon esetében, amihez hasonló korábban nem volt, rengeteg előzetes tervezésre lehetett szükség. Konkrétan a nulláról épített fel valamit, aminek ma már konkurenciája is van.

Igen, rengeteg időt, energiát és – zárójelben megjegyzem – pénzt is igényelt. Ugyanis ingyen csinálom, nem kapok érte fizetést senkitől. A támogatásból a fellépő alkotók és a kollégák munkáját honoráljuk, de ez rendben van így, az ember sokszor áldoz a célért, nálam pedig a Hadik Szalon nem üzleti befektetés, hanem szerelem. Kilenc éve találunk fedezetet a működésére, volt támogatónk a Maszre, az NKA, a Szerencsejáték Zrt., és most évek óta Újbuda Önkormányzata. Szerény költségvetésünk épp arra elég, hogy a kiadásokat fedezze. Nem erősségem a pénzforrások előteremtése, a családomban más volt a fókuszban mindig, ezen a téren még fejlődnöm kell. Persze bízom abban, hogy aki szeretné támogatni az általam képviselt értékeket, meg fog találni. Addig pedig nagyon egyszerűen működöm: amit egyik helyen megkeresek, beleforgatom a többi munkámba, így született meg legutóbb a Pura Poesia beszélgetős sorozatom is. Én nem tárgyakat gyűjtök hanem irodalmi élményeket – közösségben. Az első években Esterházy Péter, Bächer Iván, Gyarmati István, Fesztbaum Béla, Spiró György, Karinthy Márton és Konok Tamás is járt nálunk, velük párhuzamosan a fiatal alkotók: Závada Péter, Harcsa Veronika, Grecsó Krisztián, Vázsonyi János. Mindezt teljesen egyedül csináltam Bonta Gáspárral, aki az alapítótársam és az arculatot tervezi. Pár éve van csak velem két állandó kolléganőm, Orsi és Hilda, akik szervezési, technikai feladatokban segítenek. Addig a közönség regisztrációját is én csináltam, egyenként válaszolgattam mindenkinek, aki jelentkezett az eseményeinkre. Fontos, hogy az ötletből nem lett volna semmi, ha az elejétől nem áll mellettem Bosznai Tibor, a Hadik-ház vezetője, és biztat, honosítsam meg újra az irodalmat a Hadikban.

Jövőre lesz tíz éve, hogy elindította a Hadik Irodalmi Szalont, ez idő alatt önből is ismert brand lett. Mennyire volt tudatos a személyes imázsa építése?

Ma már több dologra odafigyelek, így a saját kommunikációmra is, de kezdetben semmi sem volt tudatos. A Facebook elindulása hatalmas lehetőséget jelentett, és az elején – sokakhoz hasonlóan – nem tudtam hogyan lehet hatékonyan, jól használni. Ahogy a legtöbb korombéli lány, én is kitettem nyaralós, bulizós képeket, aztán eljött az a pont, amikor úgy éreztem, meg kell húzni a határt. Elkezdtem versekkel kommunikálni, ami nagyon sok embert mozgatott meg, és így, a saját oldalamat átalakítva kezdtem el kiépíteni egy közösséget. Ezt követően már nagyrészt csak munka jelent meg az oldalamon, de egy-két magánéleti pillanatot most is fontosnak tartok megosztani. Hiszem, hogy látni és láttatni kell, milyen feladatai vannak egy nőnek a XXI. században: hogy az anyaság mellett megfér a karrier is. Amikor elindult a Hadik Irodalmi Szalon, majd a New York Művész Páholy és a Centrál Kávéházi munkám, minden hozzájuk kapcsolódó felületet én kezdtem el kezelni – rajtuk keresztül is kommunikáltam a közönséggel. Az volt a cél, hogy aki hozzánk jár, úgy érezze magát, mintha egy nagy család, egy valódi közösség tagja lenne. Ez sikerült is, például vannak már olyan törzsvendégeink, akiket annyira összehoztak ezek az események, hogy együtt járnak nyaralni.

Valódi jelenség lett az irodalmi közegben, ami még mindig inkább a férfiak terepe. Hogyan érte el, hogy komolyan vegyék?

Az elmúlt években sok minden változott, például egyre több nő alkotó kerül előtérbe, és az irodalmi közegben is jelentős arányban szerveznek nők. Ez jó. Persze a jelenségről sokat tudnék mesélni, sajnos nem élünk igazságos világban, és a társadalom ítélkezik, de magáról senki nem vallja ezt be. A szépség a nők körében kifejezetten hátrány, és ez szomorú. Az emberek méricskélik, bírálják egymást, öszszezárnak, ahelyett, hogy nyitnának. Régóta tudom, hogy a munkában nagyon-nagyon felkészültnek kell lennem, mert az emberek kevésbé megengedőek velem, ha hibázom. Éjjel-nappal olvasok, szervezek, mert hiszem, hogy az a jó példa, ha nem erőszakkal építünk közösséget, hanem természetesen osztjuk meg a szenvedélyünket másokkal.

Érdekes, hogy még mindig ilyen előítéletekkel kell harcolnia, holott az az általános idegenségérzet, ami az irodalmat övezte, többek közt a munkájának köszönhetően enyhült. Emellett mit tart a legnagyobb sikerének?

Magát a folyamatot. Sosem egy szűk szakmai vagy értelmiségi közeghez szerettem volna szólni. Az, hogy ma már influenszerek pózolnak könyvekkel és népszerűsítik az olvasást, az, hogy hétszáz fizető vendéggel telik meg egy irodalmi est, hatalmas szó. Minden, amit gyerekként még a legféltettebb álmaimban sem mertem elképzelni, teljesült. Titkon tudtam, hogy olyan  utat választok majd, ami összeköt apukám örökségével, de az, hogy a mai világban mindez még a családommal is összeegyeztethető, hatalmas boldogság. Nem hiszek abban ugyanis, hogy ma kevesebb nehézséggel kellene szembenéznünk vagy könnyebb világban élnénk. Így nagyon fontos, hogy mivel töltekezünk. Amit egymástól, egy pillantástól vagy egy jó könyvtől kapunk, segít olyan emberré válnunk, aki a másikra is oda tud figyelni. És valahogy ez a célja mindennek.

Fotó: Bíró Attila

Megjelent: 2019. június