„Időnként elfogynak a szabad falfelületeim”

Gerendai Károly 1991-ben vásárolta az első képet, azóta pedig nincs megállás. A szenvedély szó az ő esetében egyáltalán nem túlzás: elképzelni sem tudja, hogy valaha megváljon a műalkotásaitól.

Mivel a személye sokakban leginkább a Szigettel forrt össze, egy kérdés erejéig szeretném a fesztiválról faggatni. Hogyan jött az ötlet, hogy egy leginkább könnyűzenei rendezvényen nagy teret kapjanak más kulturális programok is? Tudatos építkezés eredménye vagy a látogatói igények miatt alakult így?

Egy picit vitatkoznék a kérdéssel, mert a Sziget eleve nem könnyűzenei fesztiválnak indult. Akkor még nem volt határozott elképzelésünk arról, hogy pontosan milyen fesztivált szeretnénk. Egyhetes nyaraláslásnak és mellette egy sokféle igényt kielégítő kulturális kavalkádnak induló esemény volt. Tapasztalataink sem voltak, hiszen az alapító baráti társaság tagjai nem jártak korábban külföldi fesztiválokon. Több különböző kulturális beállítottságú ember jött össze a szervező csapatban, és mindannyian beleraktuk azt, ami érdekelt minket, így jött létre az első Sziget. Ezért volt már az elején színházi előadás, mozi vagy cirkusz is a repertoárban, de az is ennek köszönhető, hogy Király Tamás divatbemutatói, ef Zámbó István köztéri szobrai is már az elejétől fogva megjelentek a Hajógyári-szigeten. Hamar egyértelművé vált, hogy a Sziget pont ettől a színes kínálattól lesz különlegesebb, mint a világ más fesztiváljai. Mondhatni, az egyéni vágyaink megvalósításától vezérelt, ösztönös tervből lett később egy nagyon erős és markáns jellege a fesztiválnak.

A műgyűjtés mikor jelent meg az életében, és minek a hatására kezdett bele?

Az első műalkotást édesanyám emlékére vásároltam, akinek a kedvenc virága a fehér orgona volt. 1991-ben egy váci étterem falán láttam meg egy ilyen csokrot ábrázoló festményt, amiről rögtön a tizenkilenc éves koromban elhunyt anyukám ugrott be, így ez lett a gyűjteményem első darabja. Akkor persze még fogalmam sem volt, hogy lesznek majd további képeim is. A Sziget előtt a Sziámi zenekar menedzsere, koncertszervezője voltam, a budapesti under- ground világban mozogtam, és számos olyan emberrel találkoztam, akik nem csak zenészek, hanem képzőművészek is voltak, mint ef Zámbó István, Lugosi Laca, Wahorn András, Bada Dada és Dr. Máriás. Ők egyfajta hidat képeztek a zenei világ és a képzőművészet között, én pedig lehetőséget láttam abban, hogy ne csak a zenéjükön, hanem más alkotásaikon keresztül is megismerhessem őket, ezért először tőlük kezdtem el műveket vásárolni. Amikor már az üzleti sikerek miatt egyre több mindent engedhettem meg magamnak anyagilag, felismertem, hogy ha kortárs műveket vásárlok, azzal nemcsak magamnak okozok örömöt, de támogatom a sokszor nehéz körülmények között alkotó művészeket is. A 90-es évek második felétől már tudatosan csak kortárs műveket vettem. A tárgyakhoz és a minőségi dolgokhoz mindig is vonzódtam, de az elején még nem tudatosult bennem, hogy egy gyűjteményt építek. Pusztán boldog voltam, hogy egyre több művész alkotása díszíti otthon a falamat. Hamar rájöttem arra is, hogy sokkal jobban értékelem azokat a műveket, amelyeknek ismerem az alkotóját és ezáltal van egy kép a fejemben az alkotás történetéről, a mű üzenetéről is.

Mi alapján választja azokat a műveket, amelyek a lakása vagy éppen az irodája falára kerülnek?

Egyetlen szempont alapján választok: legyen kedvem együtt élni az adott alkotással. A szakértők szerint a gyűjteményemnek van ugyan egy íve, de több nehezen beilleszthető elem is akad benne. Ez valószínűleg ezért van, mert a választáskor csak az a fontos számomra, amit akkor, abban a pillanatban az adott mű üzen számomra. Világéletemben azért döntöttem egyegy kép mellett, mert valamiért megtetszett, de hogy pontosan mi fogott meg benne, azt esetenként magamnak sem tudom egyértelműen megfogalmazni. Lehet, furcsán hangzik egy üzletember szájából, de én egyáltalán nem befektetésként tekintek a képekre. Azt például nem is tudom elképzelni, hogy valaha túladjak rajtuk. Ma már az is egyre fontosabb szempont a választásnál, hogy legyen hova kitennem az adott művet, ezért az utóbbi időben nagyméretű képeket alig vettem. Sajnos ugyanis időnként betelnek a falfelületeim, és ha nincs olyan tér, ahol el tudom helyezni a képeket, bajban vagyok, mert nem raktározni veszem az alkotásokat, hanem nézegetni. Azért is örülök, ha új projektekbe fogok, mert akkor végre lesznek új falfelületek. A Lupa-tóval mondjuk, az volt az egyik legnagyobb gondom, hogy egy strandon nincs túl sok fal. (Nevet.) De már építettünk oda is egy rendezvényházat...

Jobbára honnan vásárol? Mi a magyar és a külföldi művészek alkotásainak aránya?

Annak ellenére, hogy sok művészt személyesen is ismerek, leginkább galériákból vásárlok. Nem akarom kikerülni a galériákat, mert ebből élnek, és nagy szükség van rájuk. Hosszú távon ezzel a művészeknek is ártanék, mert a galériák menedzselik, építik őket. Például kiállításokat szerveznek nekik, vagy a kapcsolataikon keresztül könyebben bekerülhetnek múzeumok gyűjteményébe, és a jobb galériák külföldi szakvásárokon is részt vesznek, amit a művészek önerőből nem biztos, hogy meg tudnának tenni. A másik alapelvem: műtárgyról nem alkudozom. Szeretem tudni, mennyibe kerül, aztán eldöntöm, megveszem vagy nem, de nem szeretném senki alkotói munkásságát azzal minősíteni, hogy tetszik ugyan, de csak kevesebbért. Kilencvenöt százalékban hazai művészek műveiből áll a kollekcióm. A harmadát valamilyen aukción vásároltam, a kétharmadát galériákból, pár képet pedig közvetlenül a művészektől. Viszonylag gyakran vásárlok jótékonysági aukciókon is, mert így még pluszban valami jó ügyet is támogatok.

Magánemberként fontosnak tartja a kultúra támogatását?

Mivel mindig ebben a világban mozogtam, valószínűleg az átlagnál jobban belelátok a működésébe. Véleményem szerint itthon hiányzik a kultúra piaca. Ez egyrészt az ország méretéből, másrészt bizonyos műfajoknál a nyelvi korlátainkból fakad, hiszen hiába globalizálódik a kultúra is, ha valami csak magyarul érthető, akkor a lehetőségei mások, mint egy angol nyelvű műnek. Sajnos sokan még a kulturális ágazaton belül is úgy gondolják, hogy ez piaci alapon egyáltalán nem működtethető világ, ezért alapvetően az állam dolga kultúrát adni a népnek. De ennél sokkal komplexebb ez a kérdés. Nem tartom például szerencsésnek, hogy bizonyos műfajoknál jelentős támogatás van a különböző előadások jegyeiben. Természetesen ez lehet egyfajta segítség és ösztönzés azoknak, akik az anyagi helyzetükből adódóan nem tehetik meg, hogy elmenjenek például operába vagy színházba. Viszont így azoknak, akik megengedhetik maguknak vagy az érdeklődő turistáknak is csak a tényleges költség harmadát vagy negyedét kell kifizetniük a jegyért, mert a többit közpénzből finanszírozza a rendszer. Ezzel a szisztémával sem a fogyasztóképes társadalmi réteget nem vonjuk be a kultúra finanszírozásába, sem az érintetteket nem ösztönözzük arra, hogy próbáljanak minél versenyképesebb, azaz minél jobb minőségű kulturális terméket előállítani. Persze az újító, kísérletező alkotók, műhelyek nem tudnak piaci alapon teljesítményt nyújtani, hiszen az ő tevékenységük csak később válik mérhetővé. Az ő esetükben valóban kifejezetten fontos, hogy mind a magánszféra, mind az állam szerepet vállaljon. Magánemberként úgy gondolom, fontos, hogy lehetőségeinkhez mérten segítsük a tehetségek kibontakozási lehetőségeit és az innovációt, vagyis ezek által a kulturális élet fejlődését. Ugyanakkor kifejezetten nem támogatom azt a mentalitást, amit sokan vallanak, hogy „mi művészek vagyunk, minket tartson el valaki, mert a művészetben nem szabad anyagias szempontokat figyelembe venni”. Szerintem kissé álszent az a kijelentés, hogy „én nem foglalkozom pénzzel, mert művész vagyok”. Az embernek a létfenntartásával igenis foglalkoznia kell, nem lehet azt mondani, hogy „ez nem az én problémám”. Az államnak leginkább abban lehet hasznos szerepe, hogy ösztönzőként lép fel, akár a szabályalkotás rendszerével. De nem vagyok nagy híve annak, ha mindent az államtól várunk el. Nem tartom jó taktikának, hogy az emberek mindig mástól és lehetőleg felülről várják a segítséget.

És hogy látja ezt vállalkozóként? Egy vállalkozás életében mennyire fontos, hogy támogassa a kultúrát, illetve ezt milyen módon lehet a legjobban megtenni?

Örülök, ha egy cég fontosnak gondolja a kultúra támogatását, de ez mindenkinek a szíve joga. Nem helyes egy vállalkozótól elvárni vagy számára előírni, hogy csak akkor jó a cége, ha támogatja az egészségügyet vagy a kultúrát. Azt gondolom, egy vállalkozás nemcsak direktben tudja a művészeteket támogatni, hanem azzal is, ha kultúrafogyasztásra ösztönzi az alkalmazottait. Ez több szempontból is kifizetődő lehet egy cégnek. Egyrészt a kulturális utalványokkal adózási kedvezményeket lehet érvényesíteni. Másrészt minél több kultúrát fogyaszt, minél tájékozottabb, műveltebb egy munkavállaló, annál jobb és kreatívabb lesz munkaerőként is. A gazdasági élet legtöbb területén pedig a munkaerő minősége kulcskérdés, mert általában a gondolkodó emberekkel könnyebb együttműködni.

Fotó: Bielik István

Megjelent: 2019. október