„Mondd ki, amit szeretnél!”

„Minden projektnek egy gazdája van. A többiek közreműködők és segítők” – mondja Horgas Eszter fuvolaművész, aki – a Fidelio felterjesztése nyomán – a Művészek a művészekért különdíj nyertese lett. A népszerű muzsikussal arról beszélgettünk, mitől lesz sikeres egy projekt. Min múlik, hogy egy művész talál-e befektetőket a tervei megvalósításához, vagy sem? Társalgásunk közben egy olyan ideális világ víziója is megszületett, ahol jónak lenni és értéket teremteni trendi lehet. Utópia vagy sem, csöppet sem lehetetlen…

– Kell, hogy az ember nagyon higgyen a terve sikerében – valljaEszter. – S akkor tud igazán sikeresen tárgyalni, ha projektjéről olyan szenvedéllyel, hittel és igazsággal beszél, amivel felkelti a másik érdeklődését. A pályámon egy picit mindent kellett csinálnom, mert nem volt elődöm abban, amit kitaláltam. A nagy produkcióimnál nemcsak a koncepció volt a sajátom, hanem én készítettem el a forgatókönyvet, találtam meg a muzsikustársakat. Nemcsak főszereplője voltam a produkcióknak, hanem a gazdasági feltételeket is én teremtettem meg. 

Miként szólt az első megfogalmazása az útnak, amit kitalált magának?

Amikor diplomáztunk a Zeneakadémián, Kurtág György- és Rados Ferenc-növendékekből létrehoztam a Forrás Kamarazenei Műhelyt. Ilyen akkoriban még nem volt. Hiszen ez nem vonósnégyes, kamarazenekar, szimfonikus zenekar vagy trió volt, hanem mindez együtt és egy mérhetetlenül szabad forma! Úgy éreztem, tovább kell vinnünk a Kurtág–Rados-szellemiséget, ahol nagyon fontos a keresés. A gondolkodás. Hogy a zenét érteni kell. Hogy ez a művészeti ág is ugyanolyan intellektuális, mint mondjuk a színház vagy az irodalom, ahol konkrét szövegekkel dolgoznak. A zene is mondatokból, gondolatokból, érzésekből, színekből, szagokból áll. Éppen úgy beszél hozzánk, és ez az egyik lényege is! A ritmus, a hangok mind szólnak valamiről. Minden összefügg mindennel, és mindennek értelme van. Visszatérve az útra, már tizenkilenc éves koromtól a legrangosabb zenekarok – a Liszt Ferenc Kamarazenekar, az Állami Hangversenyzenekar, a Budapesti Fesztiválzenekar – hívtak játszani, sokat dolgoztam és borzasztóan hálás voltam. De az is világos lett számomra, hogy nem ez az utam. Mégsem mertem kimondani. A Budapesti Fesztiválzenekar kiírt nekem egy próbajátékot, amire nem mentem el. Utána nem is hívtak sehová. Hirtelen belekerültem egy vákuumba. Nem tudtam megmondani, miért nem mentem el, mit akarok. Ez nagyon rossz időszak volt az életemben. Ekkor leültetett a nagyapám [Dr. Levendel László tüdőgyógyász – a szerk.] és azt kérdezte, „Mit szeretnél? Mert csak azt sorolgatod, mit nem.” Mondtam, hogy amit szeretnék, azt úgysem lehet. Kérdezte, mi az. Leginkább szólista szeretnék lenni – magyaráztam –, de egy fuvolistának ezt úgysem lehet. Csapatot szeretnék, akikkel együtt dolgozunk. Bármit lehet csinálni, kortárs zenét, de régit is, triót és duót is, kvartettet, de lehet nagy együttes is. Szabad társulás, közös gondolkodás. A nagyapám azt felelte, „Akkor hajrá! Próbáld meg!”

Amikor összehoztam a csapatot, nagyapámnak éppen megjelent egy könyve, és fölajánlotta a honoráriumát, hogy gazdaságilag is megteremtsem a zenekar indulásához szükséges feltételeket. Az egyik művésztársammal kopogtattunk mindenhova, és egy kevés pénzt is össze tudtunk szedni. S hogy bekerülhettünk a tévébe, azt eredményezte, hogy a Zeneakadémia Nagytermébe szóló jegyek annyira elfogytak, hogy üzérkedtek velük. Elkezdtem megtanulni: nincs olyan, hogy „Á, úgyse!”. Mert abból tényleg nem lesz semmi sem. De ha intenzíven hiszel valamiben, akkor az utak valahogy megnyílnak. Ebben biztosan segítettek a külső adottságaim is, amelyek miatt rengeteget bántottak. Sokan mondták, hogy vigyázzak, mert a külsőm el fogja vinni a figyelmet arról, amit hangszeresen tudok. Amikor az ember fölmegy a színpadra, ott egy látványt is képvisel. Magammal is el kellett fogadtatnom ezt. Sokmerevségen és rosszfajta előítéleten kellett keresztülmennem ahhoz, hogy rájöjjek, mi az én hitem.

Még mi másnak tulajdonítja a sikereit?

Bár mindig főszereplője vagyok a projektjeimnek, mégis sokkal többről szólnak. Nem tudok róla, hogy az én projektem előtt Magyarországra jött volna Grammy-díjas amerikai világsztár egy olyan produkcióba, amiben ő „csak” egy szereplő. Al Di Meola eljött a Carmenbe, 2003-ban. Majd 2005-ben a Maria című előadásomban is játszott, és 2008-ban elkészítettük platina CD-s koncertfelvételünket, az Ő és Carment. A Carmen produkció kiváló bizonyítéka volt annak, hogy ki lehet lépni a nemzetközi piacra. Közel kétszáz közreműködő volt benne, és tízezer jegyet adtak el rá az Arénában.

Mivel győzte meg Al Di Meolát, hogy csatlakozzon?

Ahhoz, hogy valami sikeres legyen üzletileg, fontos, hogy nagy szenvedéllyel, erővel és hittel csináld. Szerintem Al Di Meolát is így nyertük meg. Utólag mondta, hogy a felkérés nagyon meghökkentette. Mert mit keresne ő jazzgitárosként a világ egyik legnépszerűbb klasszikus operájának feldolgozásában? Ugyanakkor izgalmasnak ígérkezett nagy szimfonikus zenekarral és énekesekkel együtt belecsöppenni egy műfaji határok nélküli világba. Annyira megütötte az egész abszurditása, hogy felkapta rá a fejét. Utána nyilván kérte az összes lemezemet, képeket, mindent tudni akart rólam. És később azt mesélte, hogy belül mondta neki egy hang: ezt meg kell csinálnia.

Hogyan lehet egy tervet jól közvetíteni, hogy az megvalósuljon, és bevonzza a szükséges segítőket is?

Ha az ember valamit agresszíven, erővel akar elérni, akkor nem fog összejönni. Fizikálisan azért, mert ilyenkor az izmok összeszorulnak. Ahhoz, hogy olyan produkciót hozzunk létre, amivel meg tudjuk érinteni a másik embert, a legfontosabb az ellazult, nyitott állapot. S ehhez nem szoríthatnak az izmok. Ennyire összefügg a belső a külsővel, a lélek a testtel, a gondolat az izmokkal, az érzések az anzacunkkal [száj körüli izmok – a szerk.]. Ha agresszív vagy, fröcsögsz, gyűlölködsz – lehet, hogy azért teszed, mert félsz –, nagyon kártékony dolgot csinálsz. Akkor leszel sikeres, ha tudod, miért jó a másiknak, hogy meghallgat. Amúgy egy igazi európai országban teljesen természetes, hogy akiknek sok pénzük van, kiveszik a részüket az ország felvirágoztatásából! Hiszen nekik is érdekük, hogy olyan helyen működjenek, ami sikeres. S egy ország akkor lesz az, ha virágzik az egészségügye, a kultúrája, az oktatása. Jó volna, ha ezt Magyarországon is mindenki a magáénak érezné! Ha létrejönne egy olyan réteg, amibe ha belekerülsz, és elmész partikra, azokon nemcsak attól vagy menő, hogy márkás autód, klassz ékszereid, szép ruháid vannak, hanem attól is, hogy tudják: neked is köszönhetjük, hogy létrejöhettek olyan dolgok, amelyektől izgalmas és jó országunk van. Ahol jó gyereknek lenni, tanulni, és magas színvonalú ellátást kapsz, ha beteg vagy. Ennek kellene divatba jönnie. Hogy élvezd azt, ha jó fej vagy – mert miattad jobb a haza.

Ez valóban jó volna! A Partitúra összművészeti kurzust tizedik éve vezeti Balatonfüreden, a fiataloknak. A költségek egy részét saját pénzéből, másik felét szponzorációkból finanszírozza. Hogyan talált támogatókat?

Első alkalommal még vendégtanárként hívtak oda egy nyári táborba. A bemutatónkra eljött a polgármester, és elsírta magát. A második évtől már az önkormányzat támogatását élvezhettük. Egyre nagyobb figyelmet kaptunk, és üzletemberek is elkezdtek járni a bemutatóinkra.

Ma is ugyanakkora szenvedéllyel képviseli a projektjeit, mint korábban?

Most valamiért ezek az arányok átalakultak bennem. Bár imádok színpadon lenni, az út, amin járok, akkor fog beteljesedni, ha vannak utódok. A fiatalok, akiknek ma olyan kevesen segítenek! Próbálom megtanítani nekik, amit a nagyapám is mondott: „Mondd ki, amit szeretnél!”. Akkor is, ha az teljesen vad dolog! Amikor a Carmenbe Al Di Meolát álmodtam, mindenki csak nevetett rajtam. De én hittem benne, és nem adtam föl. Ez az erő valamiért működik… Nagy vágyam, hogy megszülessen egy összművészeti iskola, általánostól felnőttkorig – ahol a gyerekek minden művészeti ággal találkozhatnak, és azokon keresztül megtalálhatják önmagukat. Az összművészeti képzés óriási lehetőséget adhat, hogy nyitottabb, önbizalommal telibb, sikeres, gondolkodó emberek nőjenek fel itthon, és egy izgalmas, szerethető világot teremtsenek.

Fotó: Falus Kriszta