„Nekem nem lakást kell vennem, hanem falat”

Szereti és fontosnak tartja a művészetet. Ami megjelenik az otthona vagy az irodája falán, vagy – ha tudja – becsempészi még a híradóba is. Gyűjtőszenvedélyéről beszélgettünk az RTL Magyarország hírigazgatójával, Kotroczó Róberttel. Hisz' szinte mindegy, milyen a kép – vagy a képernyő – kerete, sarkított, szögletes vagy éppen arannyal díszített, mind a világot formázza meg.

„A középiskolában olyan művésztanár tanított, aki nagyon sok művészettörténeti ismertetőt, elemzést, diavetítést tartott” – meséli. „Radics Istvánnak hívták. Pregnáns véleménye volt, és nagyon vicces órái voltak. Fura dolog, középiskolában nem foglalkoznak ilyesmivel, s általában nincsenek is ilyen tanáregyéniségek. Akkor találtam ki, hogy ezeket a műalkotásokat meg kell nézni a valóságban is. Előfordul, hogy barátokkal elmegyünk külföldön egy múzeumba, és minden képről, amiről csak tudok, mondok néhány szót. Nagyon szokták élvezni – kivéve, ha hosszú.”

Ezzel valamiképp a tanára szellemiségét viszi tovább, ugye?

Igen. Jó megmutatni az embereknek, mi az, ami szép. Mi az, ami értékes. Van a barátaim közt is olyan, akinek jó az értékítélete. Aki – anélkül, hogy ilyenfajta olvasottsága lenne – ösztönösen, figyelemre méltóan jól választ műalkotásokat. És ez mindig elkápráztat.

Érdekel, miként mutatkozik meg egy vezető televíziós szakember kultúraszeretete a műsorkészítésben.

Mindig próbálok szólni, ha van egy kulturális esemény, kiállítás vagy szerintem fontos alkotó, aki valamit éppen tesz. És azok általában be is szoktak kerülni a híradóba. Nem mindig, mert a napi események kiszoríthatnak bármit. De ez a misszió, ennyit lehet tenni. Ha meg akarjuk különböztetni a mi híradónkat a többiekétől, akkor azt azzal tesszük, hogy vannak olyan dolgok, amikkel mi foglalkozunk, mások meg nem. Ilyenek a kulturális események, a színházi élet, a zöld hírek, a természetvédelem, a médiatörténet és a médiafigyelés.

Miért tartja fontosnak minél több emberhez eljuttatni a kultúrát?

Vannak olyan elvek, amelyek fontosak, és ez a brandünk lényeges eleme.

Érzi annak a felelősségét, hogy formálhatják az embereket?

Szerintem nem formálhatjuk őket.

Van felelőssége annak, hogy mi ömlik a tévéből!

Persze, felelősek vagyunk, de nem lehet várni, hogy ez nagyon mély hatást fog kiváltani. Egy picit tudjuk befolyásolni őket, hogy nézzenek oda, ott egy kiállítás, ott egy jó előadás, de ennyi. Szkeptikus vagyok abban, hogy meg tudnánk változtatni a világot.

Biztosan voltak világmegváltó gondolatai, vágyai. S gondolom, most is vannak.

Hát persze, nem véletlenül csinálom! Azért, mert szkeptikus vagyok, még nem adom föl. Ha egy zárás előtti kiállításról beszámolunk mondjuk, pénteken, akkor másnap óriási sorok szoktak kígyózni – azért, mert mi beszéltünk róla.

Voltak valaha művészi ambíciói?

Előbb újságírónak készültem, kilencéves koromtól írtam rendszeresen a Nógrád című napilapba. Eleinte beszámolókat az iskolai életről, majd valódi cikkeket. Utána évekig színész akartam lenni, ezért tanultam zongorázni. A szolfézsórák réme voltam! A színészetet aztán feladtam, mert volt annyi önkritikám, hogy rájöttem: nem lennék tehetséges.

A képernyőn sem szerepelt szívesen?

Nem különösebben.

Ez hogy jön össze az exhibicionizmussal, ami a színészethez kell?

Sehogy. Az exhibicionista azt hiszi, hogy azért, mert képernyőn van, fontossá is válik, és ez jó érzéssel tölti el. Nekem a képernyőzés – különösen az élőzés – kényelmetlen volt, és ilyen lelki megerősítésre sem volt szükségem. Tudom, hogy létezem, anélkül, hogy képernyőn lennék.

És hobbija lett a műgyűjtés?

Abszolút. Ez lelki alapállás, már gyerekkorom óta így van.

Mi mindent gyűjtött?

Például képregényeket. Volt egy Mozaik című képregénysorozat. Minden száma megvolt, de egy hiányzott. Évekig kerestem. Végül nagyon sok pénzért aukción kellett megvennem, hogy a gyűjtemény teljes legyen. Ez egyébként kicsit beteges. De nem kényszeres! Ha beleszeretek egy képbe vagy alkotóba, elkezdem keresni a munkáit, megpróbálok alkudozni a művére, kisírom, bárhogyan is. Addig, amíg az ember meg nem szerzi, az a legfontosabb dolog a világon.

Majd jön egy újabb vágy.

Igen. Egy ideig szerelmes vagyok egy képbe, de utána lehet, hogy valakivel elcserélem, aki éppen ebbe szerelmes, én meg az övébe. Volt egy festmény, ami máig megvan. Nem lehetett tudni, hogy ki az alkotó, mert a kép kerete elrejtette a festő nevét. Nagyon tetszett. Amikor átkereteztettem, kiderült, hogy az alkotó Csabai Ékes Lajos, és a kép sokkal többet ér annál, mint amennyiért megvettem. Nagy sikerélmény volt, hogy úristen, belenyúltam valamibe. Most már sokkal kevesebbet vásárolok, és megpróbálok értékesebb darabokat találni. A kortársaknál izgalmas, hogy mi a szempont: valaki azért jó-e, mert elad képeket Londonba, vagy azért jó, mert nekem tetszik?

A fotókat is gyűjti még?

Igen, sőt most még jellemzőbb, mint korábban. Magyarországon a fotók értéke elég alacsony.

Vajon miért?

Nem értékelik, nem tudnak sokat erről az emberek. Azt gondolják, hogy ja, ez egy fotó, amiből akárhány lehet, nincs különösebb értéke, én is tudok fényképezni – ez persze nem igaz. Ez a piac izgalmas, mert még nincs annyira készen. Van néhány elszánt ember, akik árveréseket szerveznek, és vannak magyar fotósok, akik zseniálisak. Nemzetközi példákon látszik, hogy ezek a műalkotások rendkívül sokat érnek. De én azért gyűjtöm őket, mert szeretem ezt a vizuális világot.

Engem az érdekel, hogy egy alkotó majd öt év múlva nívóssá fog-e válni. A képzőművészetben is volt olyan, akit régóta figyeltem. Nagyon hittem benne, hogy egyszer még méltán híres lesz. És az is lett! Nemzetközi porondra lépett, londoni aukción rendkívül nagy érdeklődés mellett szerepelt, és a képei bekerültek a Tate Modembe. Maurer Dóráról beszélek.

Miről álmodik egy műgyűjtő? Hogy olyan műtárgyakat birtokoljon, amelyek iránt soha nem múlik el a szerelem? 

Megvan az a néhány fotós és képzőművész, akinek a művét szeretném, mert nincs. És van olyan, akiét sokáig szerettem volna, és már van – ezek zseniális érzések. És ezek a művészek velem élnek. Kinn vannak a falon, elmegyek mellettük minden nap, van, amit beviszek az irodámba. Ott rengeteg a fotó, mert nagy a felület, ki lehet rakni nagy képeket is. Otthon sajnos állandó falhiánygond van. A barátok szokták mondani, hogy nekem nem lakást kell vennem, hanem falat.

A kultúra, a művészetek támogatása – különösen a koronavírus lecsengése után, bár gazdaságilag nehéz időszak kezdődött – még fontosabb lesz, mint valaha. Ön is így gondolja?

Magyarországon, elsősorban Budapesten a színházak minősége, a darabok, a művészek, a művészi színvonal olyan magas, ami világviszonylatban is kiváló, ezért támogatni kell. A frissesség nagyon hiányzik a városból. Hogy megjelenjenek alkotók modern szobrokkal, épületekkel. Egy ember élete rövid. Egy művész is viszonylag kevés ideig tudja megcsinálni azt, ami a legjobb belőle. Ezeket kellene pártfogolni. Ha vannak árverések, ahol valamit lehet támogatni, elmegyek és veszek tárgyakat, annak ellenére, hogy nem kellenek.

Higgadt embernek vallja magát. Ám a műgyűjtésben van egyfajta szenvedély, ami a munkájához is kell. Ott mi húzta be?

Talán az, hogy a kollégáim adnak időnként visszajelzéseket. Hogy jó az a közeg, ahol dolgoznak, szeretnek ott lenni. Ha egy-egy embernek sikerül megcsinálnia a karrierjéhez tartozó legfontosabb filmeket, dokumentumfilmeket, tényfeltáró riportokat. Ez visz előre, illetve… hát igen, egy picit mindig jó lenne változtatni a világon, de ezt most tegyük zárójelbe.

Miben tartja magát igazán jónak?

Emberismeretben. Viszonylag jól választom a kollégáimat, ritkán csalódom bennük. Olyan emberek képesek erre, akik már sok riportot, tudósítást csináltak. Ha valakivel elkezdek beszélgetni, tudom, nagyjából hová tegyem, milyen karakter.

Szereti, ha meglepik?

Nem! Azt szoktam mondani, hogy hivatalosan nincs humorérzékem. Ha valaki viccet akar mondani, legyen szíves, szóljon előre, hogy ez most vicc lesz! Minden jó tulajdonsága nem lehet meg az embernek.

Mi az, amit a legjobban értékel magában? Kíváncsivá tett!

Hát azt, hogy kíváncsivá tudtam tenni! – mondja, és fölnevet.

Fotó: Kovács Adrián

Megjelent: 2020. június