Interjú Bányai Kelemen Barna színésszel

„Erdélyből Magyarország tűnt nekem Tündérkertnek”

„Régen szorongtam azon, nehogy zavarjak, belekérdezzek valamibe, ami nem az én dolgom. Most már kivesézek mindent, apró részletekig tudnom kell, miben vagyok benne” – mondja Bányai Kelemen Barna színész. A Katona József Színház művészével a kudarc fontosságáról, érdekes szerencsehelyzetekről beszélgettünk, valamint arról, hogyan borította fel eredeti szakmai szándékait a szerelem, és mi alapján hívta meg az előadásába Alföldi Róbert. Szó volt arról is, hogy a Toxikomák című film művészei milyen jótékonysági projektbe fogtak a karantén idején.

Menedzsmentet tanult az egyetemen, mielőtt felvételizett a marosvásárhelyi színművészetire. Ezek szerint az iskolában még nem a színpadról álmodozott.
Tulajdonképpen már középiskolában is pedzegettem, hogy színész leszek, de apukám vállalkozása miatt kitaláltam ezt a menedzsmentképzést. Akkoriban nem ment túl jól a fém- és famegmunkálással foglalkozó cég, és ötleteltem, hogyan kéne kihúzni a bajból. Persze hízelgett apukámnak, hogy továbbvinném a családi vállalkozást. De hivatalosan csak egy évet jártam erre a szakra, unalmas volt, ezért sajnos átvertem a szüleimet, mert két hónap után feladtam. Esténként azzal szórakoztam, hogy bejártam a színművészeti stúdiószínpadára, és a negyedévesek vizsgaelőadásait néztem. Az egész napom arról szólt, hogyan jutok el oda órák után. Egy idő múlva már egyáltalán nem jártam be a menedzsment szakra, és ezt nagy nehezen bevallottam a szüleimnek is, akik rengeteg pénzt öltek ebbe a projektbe. Közben elkezdtem készülni a színművészetire. 

Székely Csaba Bánya-trilógiájának marosvásárhelyi előadásai kapcsán figyelt fel önre a magyarországi színházi szakma. Ez önnek is mérföldkő volt, vagy csak innen tűnik annak?
Persze, hogy az volt. Sokat köszönhetek ezeknek a daraboknak. Csabának is nagy sikere volt íróként, akkor hallott róla először ország-világ. Bármelyik verziót láttam a Bánya-darabokból, mindegyik ütős volt. Mivel nálunk volt az ősbemutató, az szólt a legnagyobbat. Egy csomó díjat nyertünk vele, és elvittük rengeteg helyre. 

Ezzel játszott először Magyarországon?
Már főiskolás koromban is vendégeskedtünk Kisvárdán, az akkori Határon túli színházak fesztiválján, valamint a Thália Színházban. 

Kisvárda milyen élmény volt?
Nagyon örültünk neki. 2004-2005-ben ott lehetett egy hetet maradni, fizették az ottlétünket, éjjel-nappal színházba jártunk. Nem számított, hogy borzalmas körülmények között szálltunk meg, mert jó buli volt.

A kisvárdai fesztivál zsűritagjaként látta először Alföldi Róbert, aki meghívta a szombathelyi Makrancos Kata férfi főszerepére? Emlékszem, reveláció volt neki az a fesztivál. A Nemzeti Színház akkori igazgatójaként meghívott egy csomó határon túli fiatal színészt Budapestre. Az más kérdés, hogy egyeztetési okokból ezt nem lehetett összehozni. 

Engem nem választott ki Kisvárdán, ez akkor nagyon rosszul is esett. De az ilyen kudarcok mindig jól jönnek, azt éreztem, még fejlődnöm, tanulnom kell. A kudarcjó löket, mert a földön tart, különösen, amikor az ember többet gondol magáról. Aztán jöttek a Bányák, a díjak, és akkor meg azt gondoltam: legalább így kell… ez alatt nem szabad.Robi úgy ismert meg, hogy meghívta a Bányavirágot a Nemzetibe, és az előadás nagyon megtetszett neki. Annyira, hogy fel is kérte Sebestyén Abát a darab megrendezésre Stohl Andrással és László Zsolttal a főszerepekben. 

Többször nyilatkozta vásárhelyi színészként, hogy otthon van dolga, mégis átszerződött Magyarországra. Hosszan töprengett ezen? Azért kérdezem, mert akkor ott már befutott, vezető színész volt, itt meg elölről kellett kezdenie az építkezést. 
Óriási dilemma volt, hogyan is lesz ez. De a szívemnek nem tudtam parancsolni. Akkor még szó nem volt Budapestről. Eredetileg csak a Makrancos Katára, Petruchio szerepére jöttem Szombathelyre. Úgy terveztem, ingázni fogok a két színház között, bevállalom az autózást, ami akkoriban tizenkét-tizenhárom órát jelentett, mivel nem volt még kész a 110-es út. A főpróba előtt kérdezte meg Jordán Tamás igazgató: szerződnék-e a szombathelyi társulathoz? Akkor már dúlt a l’amour Bánfalvi Eszterrel, és beszélgettünk, hogyan tovább. Szép emlékem van erről: leültetett Eszter egy éjszaka, és azt javasolta: írjunk pro és kontrát. Ő kérdezett, én válaszoltam. Mivel a pro jóval hosszabb lett, mint a kontra, egyértelmű volt, hogy jönni kell. 

Nagyon megváltozott a színházi élete Szombathelyen?
Szerettem azt a színházi hagyományt, amit Tamásék képviseltek. Az új szerződtetéskor, márciusban, mindenki pontosan tudta, mit csinál a következő évadban. Ez Marosvásárhelyen nem így működött, ott évad közben derültek ki a bemutatóink. A szezon elején csak nagy vonalakban tudtuk, kik jönnek rendezni, de az is gyakran változott, szerepekről soha semmit. A havi fixért a társulatból bárki bármennyit lehetett színpadon. Szombathelyen tetszett, hogy rendelkezhettem az időmmel. Ráadásul a város emlékeztetett Marosvásárhelyre. 

A vásárhelyi kollégái hogy vették az átszerződését: szerencsepróba vagy mintha átment volna Temesvárra?
Nem tudom, sosem mondták. Azt elmondhatom, nekem milyen volt onnan egy magyarországi színházra gondolni: a Tündérkertet láttam benne, bár azt Magyarországon írta Móricz Zsigmond Erdélyről. 

Az ígéretek földje?
Inkább a lehetőségek földje. Volt idő, mikorazt gondoltam, magyar színésznek lenni Magyarországon lehetséges igazán. 

És Magyarországról nézve milyennek látja ezt?
Nincs okom panaszra. Ahol játszottam és amit néztem eddig, mind tetszett vagy érdekelt.Mázlista vagyok, szerencsés találkozásaim és remek munkáim adódtak, ráadásul egyik hozta a másikat. Akikkel dolgoztam, nagyon figyeltek rám, hogy ne tévelyedjek el. Fontos volt, hogy milyen szerepeket osztottak rám olyan meghatározó rendezők, mint Alföldi Róbert vagy Mohácsi János. 

Szolidaritásból egy évvel tovább maradt Szombathelyen, amikor botrány lett Jordán Tamás újabb igazgatói kinevezése körül. Miért akart eljönni, hiszen remek szerepeket játszott ott?
Szerettem azt a csapatot, a szerepeket és a rendezőket is, akikkel dolgoztam. De Eszter színházi munkái miatt folyamatosan ingáztunk. Volt egy albérletünk Pesten. Előfordult olyan este, hogy az előadás után autóba szálltunk, és hajnali egykor negérkeztünk Budapestre, mert Eszter másnap dolgozott. Délután meg újra visszautaztunk Szombathelyre. Egy idő után el kellett határoznunk, hol folytatjuk együtt. Ő a szabadságra vágyottBudapesten, nekem meg jött a Katona József Színház felkérése. 

Az Örkény Színházba is hívták, miért a Katona mellett döntött?
Mindkét helyre hívtak, és az igazgatók tudtak egymásról. Amikor maradtam egy évet Szombathelyen, vendégelőadásra hívott a Katona, akkor csináltuk a Széljegyet. Már tulajdonképpen becserkészett Máté Gábor, és megbeszéltük mindkét igazgatóval, hogy a Katonába szerződöm. 

2018 őszétől tagja a budapesti Katona József Színháznak. Az első két évben úgy tűnt, kevés, a tehetségének megfelelő feladatot kap. A következő évadban viszont sokat és nagyokat fog játszani, ha nem lesz járvány. Például az Othello címszerepét. Hogy érzi, mi történt?
Számtalan összetevője lehet ennek. Vannak rendezők, akikkel még nem dolgoztam, másokkal keressük a közös hangot, a társulatbeli változások is szerepet játszottak ebben, meg gondolom, a szerencse. Sok ilyen mázlihelyzet akadt az életemben. Amikor például leszerződtetett Jordán Tamás, nem volt feladatom, mert a rendezők nem ismertek, és már megvolt az évadterv.Mondták, Mohácsi Jánosnak nyitott még a szereposztása, biztos lesz ott munkám. Így játszhattam nála A falu rossza főszerepét, ami a mai napig meghatározó számomra. Közben felhívott Markó Róbert rendező, aki felújította egy régi vizsgáját, A sütemények királynőjét. Mivel hallotta, hogy átszerződtem, felkért, vegyem át az apa szerepét. Ott látott Zsámbéki Gábor, és innen a Katona József Színház megkeresése. Ezután Máté Gáborral elkezdtek nézni a szombathelyi előadásokban is. 

Érzi hátrányát, hogy nem katonás rendező vagy színész növendéke? 
Ők valószínűleg fél mondatokból értik egymást. Nekem lehet, több idő kell felfogni, stílusbeli dolgokat elcsípni. De olyan érzésem nem volt, hogy valamiből kimaradnék. Már vagyok olyan bátor, hogy megkérdezem, amit nem értek. Régen szorongtam azon, nehogy zavarjak, belekérdezzek valamibe, ami nem az én dolgom. Most kivesézek mindent, apró részletekig tudnom kell, miben vagyok benne.

Meglep, hogy ilyen szorongó, bátortalan volt.
Nekem bármelyik színésszel szemben komplexusom volt. Sosem mertem volna odamenni Pálffy Tiborhoz vagy Bogdán Zsolthoz, nekem ők voltak az erdélyi nagy színészek. Elő nem fordulhatott, hogy tanáromtól, Lohinszky Lorándtól bármit kérdezzek, ami az óráján kívül esik. Annyira felnéztem rájuk, nem zavartam volna őket a jelenlétemmel. Nem a neveltetésem miatt alakult így, hiszen elég pofátlan gyerek voltam, kicsit sem szégyenlős. Ha valami kellett, kértem. Apámnak is az volt a mottója: ha kínálnak, fogadd el, ha nem kínálnak, kérjél! Hogy miért alakult így, nem tudom. Egyébként két évig voltam tanársegéd a vásárhelyi színművészetin. Végigkövettem egy kéthetes felvételi – felkészítő – előkészítőt, dolgoztam a gyerekekkel is. Nagyon érdekes felfedezés volt: a Magyarországon többször sikertelenül felvételiző diák eljött Marosvásárhelyre már akkora önbizalommal és tudással, rutinnal, hogy sok erdélyi tapasztalatlan, közepesen felkészült gyerek megfutamodott. Pedig sokuk nagyon is tehetséges volt. 

Nemsokára bemutatják a Szabó Győző könyvéből, a Toxikomákból készült filmet, amelynek Molnár Áron és ön a főszereplője. A karantén idején a Molnár Áron szervezte Toxikomák konyhában ön is részt vett. A film hozta össze önöket ebben is?
Áron és Szabó Győző kitalálták, hogy a járvány alatt étellel kellene segíteni a rászorulókat. Van egy séf barátjuk, Lendvai Zoltán. Ő főzött, Áronnak meg a NoÁr projekt kapcsán annyi segítője van, hogy belevágtak. Amikor láttam a Facebookon, miket csinálnak, szívesen beleálltam. Csomagoltam, autóba pakoltuk az ételeket, kiszállítottam, osztottam. Az elején alapanyagot is vittem, amíg nem csappant a családi kassza.

Volt más ügye is, akár itt, akár Marosvásárhelyen?
Több is akadt, sok szervezetet támogatok, ha megtehetem. Az apukámmal segítettünk roma családokon is: apu kitaníttatott két srácot. Épp munkást, segédet keresett, és munkát ajánlott nekik munkakönyvvel. Nagyon lelkesek voltak, sokáig dolgoztak vele. Az egyiknek fizette a jogsiját, ez motiválta, hogy tanuljon. Eszter jóval aktívabb nálam, de az ő ügyeiben, a háttérben mindig ott vagyok. Például legutóbb kint voltunk a színművészeti egyetemért szóló tüntetésen is. 

Van önben félelem?
Nincs.

 

És amikor a Katonát zaklató színházként aposztrofálták a Gothár-ügy kapcsán?
Félelmem nem volt, inkább mérhetetlenül sértette az igazságérzetemet a médiában megjelent pocskondiázás, ferdítés – úgy, hogy pontosan tudom a történet részleteit. Követtema procedúrát is, amit a Katona végigcsinált. A színház a legjobban járt el, bár nincs erre hivatalos protokoll. És nincs egy megbízható telefonszám sem, ami anonimitást, szakértelmet nyújtana az áldozatoknak. Molnár Áron most pont ennek kialakításán dolgozik. 

Hogy élték meg a karanténidőszakot?
Furcsa ezt mondani: a bezártság jót tett nekünk. Kertet építettünk homokozóval a társasház poros udvarára a házban lakó gyerekeknek. Nyolc köbméternyi földethordtunk be,füvesítettük, virágot ültettünk. Napi huszonnégy órát mindketten a gyerekkel töltöttünk. Ez a sűrű és intenzív együttléta karantén nélkül elő sem fordulhatott volna. Két ünnep között költöztünk az új albérletbe, és egy csomó mindent nem tudtam befejezni. Most egyrészét letudtam.

Akkor a színház nem is hiányzott?
Hiányzott, de jó volt ez a nagy levegővétel. Leülepedett egy csomó minden. A megszokott kemény munkatempó utánhirtelen lett egy örvény: színházak, ügyek, sztrájkok, a pesti színművészeti egyetem körüli botrány. Az történtvelem, amit az örvény esetén javasolnak: ha az embert elkapja egy hurok, engedje el magát, és az örvény előbb-utóbb kidobja. Eltávolodom tőle, de élesebben látom a dolgokat.

És van tanulság?
Az ízlésünk, véleményünk lehet eltérő, jó lenne a különbözőségeinkről többet beszélgetni, vitatkozni. De a ferdítésen, hamis feltételezésen alapuló ítélkezés számomra nem út. Most hatványozottan azt érzem: ahhoz a minőséghez akarok tartozni, ami megtámadhatatlan, szakmailag megkérdőjelezhetetlen.

Szerző: Szemere Katalin

Fotó: Bielik István

Megjelent: 2020. augusztus