Interjú Dömötör András rendezővel

 „Most kell észnél lennem, nehogy eltávolodjam Magyarországtól”

 

„Amikor az ember a magyar hírektől lesz ideges, úgy érzi, ide tartozik” – mondja Dömötör András rendező, akinek jobbnál jobb munkái vannak német színházakban. Bár színészdiplomája is van, mindig a rendezés érdekelte jobban. Arról beszélgettünk, miért idegenkednek a direktorok és a nézők a kortárs daraboktól, mit kedvel igazán a német színházban és mit tart saját kudarcának. Szóba kerültek megkövesedett hatalmi struktúrák, a színpadi írás oktatásának hiánya, és az is kiderült, miért lett hangsúlyos a Figaro házassága rendezésében a szexuális abúzus ügye.

 (Beszélgetésünkkor még nem érte el a koronavírus-járvány Magyarországot.)

 

 Valószínűleg német nyelvterületen több időt tölt, mint itthon. Hol érzi magát otthon?

 Éveken át próbáltam erre választ találni, aztán ezt a kettős életet sikerült átkereteznem, és úgy mondanám, hogy ebben a helyzetben vagyok otthon. A német nyelvterületen belül adott esetben lehetnek nagyobb távolságok, mint mondjuk Budapest és Berlin között. Nem az országhatárok és a távolságok számítanak, hanem, hogy hol vannak jó színházak. És Budapest ilyen európai város. Nem keresem, hogy melyik ország az otthonom, közösségeket, embereket, helyzeteket látok. Németországban lépésről lépésre alakult minden, aztán egyszer csak, úgy három-három és fél éve minden adott volt, hogy letelepedjek. Megéreztem, most kell észnél lennem, nehogy eltávolodjam Magyarországtól. Idetartozom, fontos nekem a magyar közeg. Ugyanakkor nem érzem már kizárólagosnak. Tulajdonképpen így tudtam megteremteni, hogy független magyar rendező legyek.

Megvolt a valós veszély, hogy elszakad innen?

Volt egy pont, amikor minden lehetőség megvolt erre, az elegendőnél több munka, barátságok, biztonság, még háziorvos is. Elkezdtem otthon érezni magam, ami egyrészt rendkívül felszabadító, másrészt roppant nyomasztó. Sok embert kérdeztem arról, milyen hazát váltani. A legtöbben azt mondták: egyszer csak ott ragadtak valahol, ilyen a modern élet. Tehát olyan döntés, mint amikor valaki az életéért vagy jobb életkörülményekért menekül, nem volt náluk. Én nem akartam szakmailag elszakadni innen.

De miért, ha ott olyan jó, és kézről kézre adják?

Ez érzelmi kérdés, nehéz erről beszélni.

Mi az, ami hiányzott a magyar színházból?

Nyilván az emberek. Mondjuk a volt osztálytársaim, akikkel az AlkalMáté Truppot csináljuk évente, vagy az orlais csapat, akikkel a Second Life-ot készítettük. A Katona József Színházban a volt tanítványaim, és rengetegen, akikkel jó volt találkozni. A nyelv is nagyon hiányzott, a magyar kultúra. Ebben az országban születtem, izgalmas közeg tele drámaisággal, szépséggel. Amikor az ember az itteni hírektől lesz ideges, úgy érzi, ide tartozik.

Miért a német nyelvterületet választotta?

Ennek több oka van. Az apám korai halála miatt részben az anyai nagymamám nevelt, akinek német felmenői voltak és egyfajta német identitása. Fontosnak tartotta például – és ez az 1950-es években elég ortodoxnak tűnt –, hogy a gyerekei németül tanuljanak. Ezzel párhuzamosan, a nyugat-német katolikus egyház segítette a katolikus egyházat itt, a vasfüggöny mögött. Ez azt jelentette, hogy a hatvanas években idejött egy Ruhr-vidéki hölgy a lányával, és készpénzzel, tárgyakkal támogatta a Zala és a Vas megyei papokat. És mivel Zalaegerszegen nem volt német tolmács, előszedték az akkor gimnazista nagybátyámat. Ő meg a német hölgy lányával szerelembe esett, később összeházasodtak. A két unokatestvérem, akikkel felnőttem, német állampolgárok lettek, a családban a német nyelv természetes volt, németek voltak a játékok, a mesekönyvek. A családi csetben a nagynéném most is németül ír. A nyolcvanas években már engedéllyel utazni is lehetett, aztán meg elkezdtem rendesen tanulni a nyelvet. És bár ma jobban beszélek angolul, a német kultúrát otthonosnak érzem. Utána volt egy nagy találkozásom az irodalommal, a német romantikával például és persze a színházzal, amikor a Kovalik Balázs vezette őszi fesztiválon láttam Thalmeier Liliom-előadását, ott valami történt velem. Az motoszkált bennem: oda akarok menni, körül akarok nézni. És van egy harmadik ok is: az ottani demokrácia működése.

A jelenlegi kultúrpolitikai helyzet, a függetlenek ellehetetlenülése, a színházak támogatásának bizonytalansága mennyiben segítette a döntését?

Ha azt kérdezi, az Orbán-kormány miatt akartam-e innen elmenni, akkor a válaszom: nem. Ez a kultúrpolitikai helyzet az egészet csak megfejelte. Amikor rendezőként végeztem, be kellett látnom, nem történt meg a valódi rendszerváltás a szakmában, és megmaradtak a hatalmi struktúrák, a jól körülhatárolt territóriumok. Egy hatalmi rendszerben szocializálódtak, akik akkor a vezetők voltak, intézményeket, szakmai kuratóriumokat sajátítottak ki, és aki a pályára lépett, betagozódott a hierarchiába. A rendszert a mostaniak is megtartották, vagy mondjuk úgy, hasonlót hoztak létre, csak a pénzeket pakolták át. De hozzájuk meg kapcsolódni sem lehet. Most lépésről lépésre olyan kiszorítósdi megy, ami visszafordíthatatlan. És van egy kudarcom, ami a gyengeségem is: nem tudtam eléggé szembefordulni ezzel, hogy megteremtsem a saját, független társulatomat. Megpróbáltam, ez volt a Szakkör, de hiányzott belőlem ehhez az alkatiság, a kitartás.

Amikor az Örkény Színház tagja volt, úgy tűnt, mintha az igazgató, Mácsai Pál az utódját látná önben. Miért jött mégis el onnan?

Amikor az Örkénybe kerültem, nagyon klassz, szoros viszonyom volt vele. De a választásaim és Pali szándékai nem találkoztak, én szerettem volna kísérletezgetni, ő biztosabb dolgokat akart. Fiatalok sem igen voltak a társulatban, akikkel egy pályakezdő rendező igazán hangot találhat. Az Örkény később nyitott a független társulatok felé, mint azt szerettem volna. Mácsainak fájt, amikor eljöttem a színházból, háromszor ültünk le megbeszélni ezt. Az a tragikus ebben, hogy mindketten akartuk, de nem ment. Mára teljesen más az Örkény, tele fiatal színésszel, és nagyon erős lett a generációs átjárás. Pali csodálatos ember, példakép, és szerintem nagyon jókat lépett december óta, amikor beleállt a szabad színházért, a független kultúráért szóló összefogásba.

Volt olyan munkája bármelyik magyar színházban, amelyben – politikai okokra hivatkozva – korlátozták?

Nyílt konfrontációm sosem volt, inkább kérések, hogy ilyen-olyan okokból ne válasszak egy darabot. A legnagyobb félelmet a kevésbé ismert szerzőkkel szemben tapasztaltam. A kortárs műveket kerülik az igazgatók. Van benne persze önbecsapás: azért tudunk ilyen sok klasszikust játszani, mert a nyelv megengedi, hogy újrafordítsuk ezeket, és tulajdonképpen így kortársak lesznek. De kapaszkodót adnak a klasszikus nevek, és ez a nézőknek is biztonságosabb. Pedig a kortárs direktben fogalmaz, tisztán beszél, jelenidejűséget képvisel. Azt látom, az újrafordított klasszikusoknál egyszerű térben zajlik a játék, kitalálnak rá valami flikk-flak-kot, vagy picit ironizálnak a távolsággal a múlt és a jelen között, és kész. Ha jön a gonosz király, akkor összekacsintunk, értjük, hogy ő a miniszterelnök. Mindenki tapsol, micsoda bátorság. Ez nekem végtelenül unalmas. És aggasztó, hogy a fiatal rendezők semmi eredetihez nem nyúlnak, ugyanazok a darabok pörögnek évtizedek óta. Amikor lediplomáztam, megrendeztem a Párnaembert, ami nagyon jól sikerült. De nem akartam további öt Martin McDonagh-darabot csinálni, hanem gyorsan kerestem teljesen másokat. Azért persze sikerült pár kortárs darabot is színpadra állítanom: a Szirénéneket, a Bőrpofát, a Mártírokat. A Terrort Máté Gábor küldte el, az is magyarországi bemutató volt. A Gondnokság kísérleti produkció lett. A Marat/ Sade-ot Térey János új szövegével és új zenével az alapoktól építettük újra.

Szeretett volna állandó író-alkotótársat?

Ez a legnagyobb vágyam, és most is keresek. Nagyon nehéz, bonyolult viszony. Sok kísérletem volt, és bár találtam nagyon jó szerzőket, többen cserben hagytak, eltűntek. Néhány külföldi íróval kapcsolatban állok, és Benedek Alberttel a mai napig együtt dolgozunk, Second Life-ot és Berlinben a Mefistolandot is közösen írtuk. Szintén közös munka lesz az új darab, amelyet Orlai Tibornál fogok rendezni a Second Life folytatásaként. A Katonában Térey János Káli holtak című regényét adaptálom. Úgy volt, hogy János majd besegít ebbe, és lett volna egy titkos tervem vele hosszú távon, amiről már nem tudtunk beszélni.

Külföldön mennyire lobbizik a magyar kortárs darabok bemutatásáért? Egyáltalán van ilyen igénye?

Abszolút. Most éppen Téreyért lobbizom. Amikor rendezni hívtak Grazba, invitáltam két magyar szerzőt, Mikó Csabát és Székely Csabát egy kisebb munkára. Székely Csaba meg is írta, azóta folyamatosan visszahívják.

Tulajdonképpen úgy kezdődött a külföldi karrierje, hogy ösztöndíjjal ment Németországba, ott összebarátkozott egy dramaturggal, aki később egy színház vezetője lett, és elhívta önt. Ez lendített a felkérések számán is?

Két színházban kezdtem el egyszerre rendezni Berlinben. Ez volt az egyik, amit említ, a Gorki. A másikkal pedig a Katonának volt kapcsolata: tagja ugyanis a Mitos21 nemzetközi színházi hálózatnak, amely különböző országokból hívott meg fiatal rendezőket egy-egy színésszel. A témát ők adták meg, 2013 júniusában: az angol miniszterelnök, David Cameron unióellenes beszédét. Akkor itt már javában hasonló kormányzati hangok voltak, ezért írtam egy szöveget arról, hogy egy magyar politikus szövetséget ajánl az Unió ellen Angliának, Kovács Lehel játszotta el. Ezt bemutattuk a Deutsches Theaterben, ahova visszahívtak rendezni. Grazba a Gorki dramaturgja ajánlott tovább. Ami utána jött, meseszerű. Jólesik, ha felhív egy intendáns Bázelből vagy Bécsből azzal: „láttuk az előadásait, szeretnénk, ha nálunk dolgozna”.

Az Art is Businessben gyakran foglalkozunk azzal: a társadalmi felelősségvállalás mit jelent egy művésznek. Van ügye, amivel rendszeresen foglalkozik?

Igyekszem a segítségnyújtás helyzeteit megkeresni, de erről nem elegáns beszélni. A környezetvédelem és ennek tudatosítása a környezetemben elengedhetetlen, de ez talán alap is. És vannak szokásaim: például minden próbafolyamat elején megkérem a társulatot: ne legyen premierajándék, ne vásároljunk szemetet. Azt a pénzt, amit erre költenének, adjuk össze, és a darab tematikájához kapcsolódó valamilyen alapítványnak ajánljuk fel. Általában a színház is hozzáteszi a magáét. A Figaro házassága után például egy nőjogi szervezetet támogattak Hannoverben. Ügyemnek érzem a kortárs színházi szövegek sorsát, sokat olvasok, tájékozódom, és nagyon érdekelne egy egyetemi szak kidolgozása, ami színpadi szerzőket képez. Marius von Mayenburg például nem azért olyan jó író, mert úgy született, hanem mert Tankred Dorsttól tanult Berlinben, és minden technikai fogást elsajátított.

Figaro-rendezésében nagy szerepe van a szexuális abúzusnak. A metoo-ügyek miatt került ez előtérbe?

Évek óta foglalkoztat a darab, Várady Zsuzsi dramaturg ajánlotta az egész Beaumarchais-trilógiát A bűnös anyával meg a Sevillai borbéllyal együtt, nagyon régen. Most, amikor újraolvastam, az volt a legerősebb élményem, ahogy a nőkkel bánik a szerző. Teljesen inaktívak, a férfiak projekciós felületei. Csak később alakult ki, hogy a szexuális zaklatás irányába menjünk el. Persze kellettek ehhez a metoo-történetek is. Fontos volt, a színészek mit gondolnak, és mit akarnak eljátszani belőle, ezeket ugyanis használni akartam, tehát kinyitottam a kérdést, és a személyes gondolataikat építettem bele a szövegbe.

Az AlkalMáté társulattal, azaz a volt színművészetis színészosztály-társaival minden nyáron készítenek egy előadást valamelyikükről. Gyakorlatilag évente ezen a pár előadáson lehet önt színpadon látni. Mennyire ambicionálja, hogy színész maradjon?

Ha véget ér az AlkalMáté, akkor válik ez igazán megfontolandóvá. Nem tudom, lesz-e elvonási tünetem. Tulajdonképpen sosem akartam színész lenni magában. Az első pillanattól rendeztem a színészosztályunkban, figyeltem a díszletre, a jelenetekben lévő párbeszédek minőségére.

Amikor önről szólt a darab, egyetlen témára sem mondott nemet?

Kíváncsi voltam arra, mi történik, nem akartam túlkontrollálni, üzenetet megfogalmazni magammal kapcsolatban. Egyetlen témát akartam kihagyni, de ezt már az elején bejelentettem. Az a történet ugyanis nem rólam szólt, hanem arról, aki abban az élethelyzetben mellettem állt. És ő maga kérte, ha előadás készül rólam, ez ne legyen benne.

Említette a beszélgetés elején, nem szeretne elszakadni a magyar színházi szakmától. Mit szeretne itthon csinálni?

Szeretném a mostani helyzetemből újra megnézni, mi van itthon, újra feltalálni magamat. Az orlais csapatban szeretnék hosszú távon gondolkodni, főleg a volt osztálytársaimmal. Jövőre rendezek a pesti Operában is, teljesen véletlenül a Figaro házasságát. Most több külföldi munkát visszamondtam. Aztán majd meglátjuk, ez hogyan folytatódik itthon.

Szerző: Szemere Katalin

Fotó: Bielik István

Megjelent: 2020. április