Interjú Dr. Ottrubay Istvánnal, az Esterházy Alapítványok vezetőjével

A szponzoráció valóban hatásos kommunikációs eszköz

„Az ambiciózus diákok, akik valóban szeretnék sokra vinni az életben, a latin mellé az ógörögöt is felveszik” – mondta anno a svájci gimnázium tanárnője Ottrubay Istvánnak. Ő felvette a tárgyat, és egy életre megtanulta, hogy aki művészettel foglalkozik, annak nem kell külön bizonygatnia az értékeit, a művészetpártolás önmagában sok pozitívumot elárul róla. Dr. Ottrubay Istvánnal (Stefan Ottrubayval), az Esterházy Alapítványok vezetőjével Kismartonban beszélgettünk tradícióról és megújulásról.

Az Esterházy Magyarország Alapítvány feladata a család kulturális örökségének megőrzése, valamint a kultúra és művészet támogatása. De ezen túl mi a szerepe a szponzornak, a mecénásnak?

Történelmi távlatban visszatekintve azt látjuk, hogy többnyire a hatalomhoz  – legyen az állami vagy egyházi  – közel álló körökből kerültek ki a mecénások, és persze mindig azt a művészetet pártfogolták, ami az adott hatalmat dicsőítette. A reneszánsz, de még inkább a polgárosodás időszakában Itáliában, Hollandiában, flamand vidékeken kezdődött el, hogy a gazdagodó kereskedők, magánemberek közül egyre többen folytak bele a művészetek támogatásába, kiszélesedett a mecénások köre. Magyarországon a létező szocializmus azt hozta magával, hogy az állam az utolsó kis gondolatért is felelősséget érzett, ügyelt rá, hogy a támogatása nélkül ne is létezzen semmilyen művészet, a privát szféra, így a mecenatúra is teljesen eltűnt. A volt szocialista országokban mindenhol megtört a művészetek támogatásának hagyománya, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy Ausztriában, sőt szerintem Európában, a nyugati demokratikus struktúrákban is kevés a magánszponzoráció. Pontosabban, a másik oldalról közelítve: túl nagy az állami befolyás a kulturális intézményekben, múzeumokban, koncerttermekben, és a privát szponzorok szerepe még mindig minimális. Pedig nagy szükség van rájuk, és nemcsak a kultúra szereplőinek, hanem az egész társadalomnak. Mindenekelőtt politikailag-társadalmilag hasznos, ha nem engedjük át a teljes tudatformálást az államnak. Nem tartom szerencsésnek, amikor a művészeti terület homogén vagy túlságosan leegyszerűsített. Minél koncentráltabb az állami hatalom,  – logikusan  – annál szűkebb a véleményszabadság, pedig csak az a társadalom tud fejlődni, ahol megjelenhetnek a kritikus hangok. Nem baloldali vagy jobboldali gondolkodásmódról beszélek, még csak nem is arról, hogy előre vagy hátrafelé tekintsenek-e a művészek, hanem arról, hogy az életünk  folyamatosan változik. Az államnak olyan légkört kell teremtenie, hogy minél többen – tudósok, művészek, kutatók, költők – gondolkozzanak közösen, vagy egymást kiegészítve vessenek fel új kérdéseket. Ahol ezt visszaszorítják vagy elfojtják, ott csak szerényen és lassan tud fejlődni a társadalom. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan környezetben nőttem fel, ahol támogatták ezt a gondolkodásmódot. Svájcban jártam gimnáziumba. Azt mondta a tanárom: akinek igazán nagy ambíciói vannak, az a latin mellé felveszi a ógörögöt. Apám mérnök volt, anyám katonatiszti családból származott, nálunk eredetileg nem az antik műveltség volt az eszmény, de engem ez a két holt nyelv egy furcsa, elvarázsolt világba vitt. Nagyon érdekes osztálytársak közé kerültem, akadt köztük fanatikus zenész, elhivatott művészettörténész, és ők vittek közel a művészetekhez. Latin- tanárnőnk sokat mondogatta, hogy csak az elit megy a görög osztályba, ettől kicsit értékesebbnek érezhettük magunkat, és belénk ivódott, hogy a művészet szeretete felemel.

Az ön nevéhez fűződik az Esterházy Magánalapítvány átalakítása, a korszerű gazdasági struktúra megteremtése. Milyen gazdasági hasznot hoz a szponzoráció?

Az 1991-ben elhunyt Esterházy V. Pál főherceg végakaratát teljesítve, a család vagyonát egybetartandó, özvegye, Ottrubay Melinda 1994-ben három, meg nem szüntethető alapítványt hozott létre. 2004-ben visszavonult és engem, valamint két osztrák szakembert bízott meg az uradalom és az alapítványok modernizálásával. Az első három–négy év eltelt a gazdasági struktúra átalakításával, a művészettámogatást és a gyűjtemény helyzetét csak ezután vizsgáltuk. Ekkor ismertem meg a Fraknó várából a Tanácsköztársaság idején elhurcolt kincsek történetét – azon is dolgozunk, hogy ezek tulajdonjogát, sorsát rendezzük. Megismerkedtem az I. Pál herceg által a XVII. században létrehozott Kunst- und Wunderkammer barokk gyűjteményével is; tárgyaiból Kismartonban, Fraknóban és Lakompakban összesen kilenc állandó kiállítást mutatunk be, és gyakran kölcsönzünk műtárgyakat külföldi kiállításokhoz. Jelenleg a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban vannak, a közeljövőben pedig a milánói Scalában és Drezdában lesznek tárgyaink. Dolgozunk a fraknói várban található, négyszáz éven át vezetett archívum digi- talizálásán is. Tizenötezer folyóméternyi, huszonegy teremben őrzött aktáról van szó. Ez a  munka szimbolikusan magában foglalja a két fő szempontunkat: a megőrzést és az innovációt. A gyűjtemény feldolgozása azért is komplikált, mert sokszor fontos adatok hiányoznak: ki és milyen célból rendelte meg az  adott tárgyat, melyik műhelyben készült, hol vannak esetleg párdarabjai? A műtárgy- gyűjtésnek régen teljesen más szerepe volt, mint ma: akkor az egyes tárgyak kommunikáltak, most a brandek. A műgyűjtés ma nyilvánosságnak szóló üzenet. 1991-ben, amikor a bajor Hypobank képviseletében London és Prága után Budapestre kerültem, az én feladatom volt egy kortárs művészeti gyűjtemény felépítése – az anyabank mintájára. Szép kollekciót hoztunk létre az asszisztensemmel, Schneider Erikával; később képzőművészeti díjat alapítottunk, kiállításokat szponzoráltunk. Láthattam, miként fűzte bele a bank mindezt a kommunikációjába, igen eredményesen. A legkülönbözőbb társadalmi rétegekkel tudunk kommunikálni, indirekt módon és elegánsan. Az emberek többsége fogékony a művészetekre, a szponzorációval minden további részletezés nélkül egy sor értéket elkönyvelnek nekünk. A művészettámogatás egyaránt szól a tehetőseknek, a privát ügyfeleknek és a pályakezdő fiataloknak, szóval a szponzoráció egy kommunikációs eszköz, a művészettámogatás pedig ezen belül egy szofisztikált fajta.

Az Esterházy Magyarország Alapítvány támogatja a komolyzenét, tízéves a kortárs képzőművészeket támogató Esterházy Művészeti Díj, és negyedik alkalommal írták ki középiskolásoknak az Estöri Kreatív Történelem Versenyt. Tradíció és megújulás jellemezi a hozzáállásukat. A mecénás gondolkodásban mit jelenthet a megújulás?

Az Esterházy Magánalapítványok huszonöt éve követik az innovatív szemléletet. A tradíció ki tud üresedni, ha nem töltik meg időről időre új tartalommal. Mivel az egykori hitbizomány jelentős magyarországi területeket is magában foglal, kiemelten fontosnak tartjuk, hogy az értékteremtő munka kiterjedjen a magyar társadalom és a magyar kultúra irányába is. Kiemelt stratégiai törekvésünk a kismartoni Esterházy-kastélyban szervezett, ma már nemzetközileg jegyzett őszi zenei fesztiválprogramunk kibővítése. Gőz Lászlóval és a BMC-vel tárgyalunk erről. Budapesten szeretnénk hangsúlyosabban jelen lenni, távlati céljaink között szerepel, hogy létrehozzuk az Esterházy Művészeti Központot. Egy átalakulóban lévő országban, ahol az oktatás nem tud mindent figyelemmel kísérni, szükség van magánkezdeményezésekre. Gondolkozunk egy nyári akadémia alapításán – fiatal kutatóknak. A páratlan években kiírt Esterházy Művészeti Díj nagyon rangos Magyarországon, most azt tervezzük, hogy a páros években elindítjuk Pozsonyban is. A teljes régiót vizsgáló kortárs műgyűjteményünket tizenöt éve építjük.

Milyen egy igazán jó mecénás?

A mecenatúra szerintem szemléletet jelent. Aki a környezetét pozitív irányba akarja befolyásolni, és akár csekély öszszeget áldoz is rá, az már mecénás. Aki a gyereke iskolájában támogatja a színielőadást, aki segíti egy tehetség, egy produkció kibontakozását, az segédkezik a világ jobbá tételében. A közvetlen és azonnali ellenszolgáltatás nélküli hozzájárulás, maga a mecenatúra. Amit a jövő érdekében teszek, hogy később jobb legyen, az mecenatúra. Akinek több lehetősége van, több forrása, az meszszebbre tudja rúgni a labdát. Amióta gondolkozó emberek vannak, vannak mecénások is, akik segítenek a lehetőségek megteremtésében. Mindannyiunk érdekében.

szerző: Jankó Judit

fotó: Inge Prader

Megjelent: 2020. február