Interjú Gáspár Annával, a Manna Produkció alapítójával

Egy hiánypótló tehetségpont: Manna

Van egy alkotóműhely, a Manna, amely – nomen est omen – „táplálja” a független előadó-művészetet. Bemutatkozási lehetőséget nyújt egyéni alkotóknak és alkalmi társulatoknak, forrást teremt az előadásaikhoz, és menedzseli azokat. A produkciós iroda vezetője, motorja, Gáspár Anna több mint tíz éve meghatározó szereplője a szcénának.

Kezdődhetne úgy a színházszakmai életrajza, hogy „már kora gyerekkorában is …”?

Már óvodáskoromban sokat szerepeltem, és attól fogva a színház felé vitt az utam. Habár közgazdasági-külkereskedelmi szakközépiskolába jártam, de ott is megtaláltam az irodalmi színpadot. Többször felvételiztem a Színművészetire, sikertelenül. Aztán az Új Színház színészképző stúdiójában kötöttem ki, ahol sok mindent tanultam a színházról, miközben angol–magyar szakon tanultam a Károli Gáspár Egyetemen. Vörös Róbert dramaturg ajánlott be 2003-ban Alföldi Róberthez, akinek éppen asszisztensre volt szüksége. Korábban nem dolgoztam rendezőasszisztensként, de bíztam abban, hogy ismerem az előadások születésének folyamatát, és sejtem, hogy mire van szükségük a színészeknek. Jól sikerült a közös munka, és később is többször dolgoztunk együtt, például Törőcsik Marival és Garas Dezsővel a Szentendrei Teátrumban. Ezek az évek szinte felértek egy főiskolával. Az Új Színházban a stúdió elvégzése után is sokáig játszottam kisebb szerepeket, majd több független előadásban kaptam lehetőséget, de az asszisztensi munkák is többször megtaláltak, sok rendezővel és társulattal dolgoztam együtt.

Mi késztette arra, hogy belevágjon a művészeti menedzselésbe, és hogyan jutott el a Manna megalapításáig?

Az asszisztensi munkában már egy teljes folyamatot fog össze az ember, amikor utazik egy előadás, az ő feladata megfogni a színpad négy sarkát, és letenni egy másik földrajzi ponton. A színészet mellett nagyon szerettem ezeket a színházi háttérmunkákat is. Egyre több művész keresett meg, hogy tudnék-e nekik is segíteni utaztatni az előadásukat, és ebből született meg a saját produkciós műhely ötlete. 2008-ban tíz színházi szakemberrel együtt megalapítottuk a Manna Egyesületet. Az első másfél év csak erről az építkezésről szólt, a kapcsolatteremtésről, és akkor még új területként a pályázatírásról. Kellett idő ebbe beletanulni, bölcsészként. Az angol-magyar szak után, nagyjából egy időben a Manna indulásával kezdtem a Budapesti Kommunikációs Főiskolán (ma: Budapesti Metropolitan Egyetem) az Arts & Business menedzsment szakot.

A kapcsolati tőkén kívül nyilván anyagi tőke is kellett az induláshoz. Honnan teremtették elő?

Az egyesület tagjai adták össze az induló- tőkét, ami nagyon csekély volt, később pályázatok útján jutottunk forrásokhoz. 2009-ben pályáztunk először kulturális projekttel, és rögtön sikerrel jártunk. Iskolákba vittünk egy olyan cigány nép- mesékből összeállított, élőzenés előadást, ami közelebb hozta a gyerekeket ehhez a kultúrához. Az igazi színész osztálytermekben, linóleumszagú tornatermekben is képes illúziót kelteni, könynyen és örömmel mennek vele a gyerekek. Azóta is meghatározó élmény mindenki számára, amikor nem színházakban, hanem iskolákban játszunk. A pályázatokon folyamatosan nyertünk, erősebb lett a kapcsolati hálónk, növekedtünk, kiépült egy komplett infra- strukturális háttér – díszlet- és jelmezraktárral, irodával, állandó munkatársakkal. Elértük az évi háromszázas előadásszámot, bérleteket játszottunk nagy színházban, független színházi fesztivált alapítottunk Zalaegerszegen, drámatáborokat tartottunk nyáron általános iskolákban, tehetséggondozó programot indítottunk. 2016-ban már szétfeszítette az egyesületi működési struktúrát a munka mennyisége, így a projekteket a Manna Produkció Nonprofit Kft. vitte tovább.

Jellemzően kik fordulnak a Mannához?

Egyrészt lelkes fiatalok, akik el akarják mondani a véleményüket a mai világról, a helyzetükről, és minden lehetőséget megragadnak, hogy színpadra vihessék az ötleteiket. Másrészt olyan művészek, akik régóta művelik a szakmát, és ég bennük a vágy, hogy valami mást adjanak a közönségnek, mint amit az anyaszínházuk diktál. Ha van egy téma a fejükben, mentort, professzionális hátteret keresnek hozzá, és sajnos ma nincs sok ilyen. A Manna olyan alkotóműhely, tehetségpont a független előadó-művészeti területen, ami hiánypótló – és nem csak a pályakezdők számára. Jó példa arra, hogy nem csupán a frissdiplomások vannak tele tervekkel, hogy Tordai Teri és Béres Ilona is hozzánk fordult, amikor Örkény özvegye felkérte őket, hogy ezt a két hangra írt művet olvassák fel a szerző születésének századik évfordulójára rendezett eseménysorozaton. A művésznők annyira beleszerettek Berényi Gábor Macskajáték-átiratába, hogy tovább akarták vinni. Hatalmas megtiszteltetésnek tartottam, hogy a Mannát keresték meg ezzel az elképzeléssel, de közben arra is gondoltam: ezt nem független produkcióként, hanem a Nemzeti Színházban kellene játszaniuk. Elvállaltam, és megszületett A Szkalla lányok, amelyet majdnem százszor játszottunk, végigutaztuk vele az országot. A bemutató után pár évvel meghívták az előadást a Nemzetibe, hogy a Bajor Gizi szalonban legyen rendszeresen repertoáron. Nagyon-nagyon jó érzés volt, hiszen független előadásként született, de mégis elért oda, ahova álmodtuk.

A taotámogatás, majd a megszüntetése hogyan érintette a törekvéseit?

Fontos bázisa volt évekig a működésünknek, mert kiszámítható volt. Mivel a tao alapja a jegybevétel volt, az évek során próbáltuk növelni a jegyértékesítésünket. Persze az évi majd’ négyszáz előadásunk nem eredményezett a számával arányos, tetemesebb összegű bevételt, mert megmaradt a szerelem, továbbra is sokat játszottunk iskolákban, ahol nem árultunk jegyeket. A tao megszűnése ezen a területen, ahol nincsenek delegált állami támogatások, csak pályázatiak –  amiket vagy megnyerünk, vagy nem – különösen nagy veszteség. Ráadásul ez determinált egy kapcsolatot a cégek és a színházak között, olyanok is támogatták a kultúrát, akiknek korábban eszükbe sem jutott, és voltak vállalatok, amelyekkel hosszú távú együttműködéseket is lehetett kötni. A tao megszűnésével eltűnt az egyetlen forrás, amivel valóban tervezni lehetett, a pótlására a színházaknak kiírt tematikus pályázatokban pedig az a csapda, hogy az esetek nagy többségében nem arról szólnak, amire a Mannát felkérik az alkotók. Ha a szándékok nem találkoznak, vagyis ha a pályáztatók nem találják el, mi fontos az alkotóknak, vagy az alkotók nem formálják át az ötleteiket arra, amire éppen pénzt kaphatnak, rés keletkezik. Az elmúlt időszakban ezt a taóval át lehetett hidalni. Most nem tudjuk. Vagy ki fog kiírni pályázatot egy független bábszínház megalapítására? Vannak olyan komplex projektjeink, amelyeket – a nem pontos célmegjelöléssel kapott – taotámoga

tásból lehetett finanszírozni annak idején. Most támogatókat kell találni, mert ezekre a számunkra fontos ügyekre kiírt pályázatok nincsenek.

Ha előrenéz a 2020-as évre, mit lát?

Ködöt. Annyi tudható, hogy a költségvetés harminchét-milliárdot szán erre az előadó-művészeti területre, de egyelőre egyáltalán nem tudjuk a szétosztás szempontjait, sem az irányát.

A magánmecenatúra ébredezik?

Sajnos kevéssé, de mi igyekszünk ébresztgetni őket. A Manna esetében ez azért nehéz, mert inkább szakmai brand, és a nézők, külső személők számára nehezen vagyunk azonosíthatók. Nincs saját játszóhelyünk, nincsenek összegyűjtve egy helyre az előadásaink. Nem is célunk egy színházban hangsúlyozni, hogy az a mi produkciónk. Olyanok vagyunk, mint a kakukk, aki mindig egy másik madár fészkébe rakja a tojásait – megpróbálunk beleolvadni annak az adott színháznak a kínálatába, és azt a közönségréteget kiszolgálni, amelyik oda jár. A Manna szakértelme éppen az, hogy melyik előadást melyik színházba helyezzük el, ahol a legjobban illeszkedik a repertoárba. A brand építése-épülése inkább a szakmai körök felé egyértelmű, így nehéz a szponzorokkal való kapcsolódás is. Olykor egy-egy művész vállalkozó barátaitól érkeznek adományok, de ez elenyésző.

Mit tekint a Manna küldetésének?

Ernyőszervezetként sok-sok egyéni alkotót képviselünk, professzionális színházi háttérrel bábáskodunk a produkciók megszületésénél, és segítjük a tovább- élésüket. Missziónknak tekintjük, hogy oda vigyünk előadásokat, ahonnan nem jutnak el az emberek színházba, illetve olyan szerzőket, művészeket mutassunk be, akiknek a létezéséről addig nem is tudtak, de páratlan élményt nyújtanak a közönségnek. Kevés szervezet fektet időt, energiát és pénzt a produkciók utógondozásába. Nagyon következetes vagyok abban, hogy ha létrehozunk valamit, akkor azt folyamatosan menedzseljük, karbantartjuk, odafigyelünk rá. Így van olyan program, ami már a kétszázadik előadásához közelít, és több, ami elérte a bűvös százat.

Így aztán előbb-utóbb mindenki a Mannánál köt ki.

Ezt nem tudom cáfolni. (Nevet.)

Mi az ars poeticája?

Weöres Sándor Tíz lépcső című versének első sora: „Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad!”

szerző: L. Horváth Katalin

fotó: Kállai-Tóth Anett

Megjelent: 2020. február