Interjú Vértes Gáborral, a Pauker Nyomda alapítójával

„A művészekkel való személyes kapcsolat a legjobb az egészben”

 

Pauker Mór papíráru-kereskedő cége és nyomdája a parlament hivatalos beszállítója volt, mígnem 1952-ben államosították. Az 1980-as évek végén azonban újra megalakult egy Pauker Nyomda; leszármazottja, Vértes Gábor alapította. Napjainkban ők nyomják az árverési katalógusok, művészeti albumok, művészmonográfiák zömét. Senkit sem fog meglepetésként érni az információ, hogy a cég arca és tulajdonosa, Vértes Gábor ismert műgyűjtő is, akivel műgyűjtésről, kultúratámogatásról beszélgettünk.

 


Hogyan kezdődött a műgyűjtés az ön életében?

Huszonnégy éves voltam 1986-ban, és a nagybátyám elküldött Deák Déneshez, a korszak ismert műgyűjtőjéhez, aki épp akkor készült odaadni festménygyűjteményét a székesfehérvári múzeumnak, és szeretett volna egy albumot a gyűjteményéről. Polgári családból származom, nálunk is voltak képek a falon, de amit nála láttam, az egyszerűen lenyűgözött. Gyakran mentem hozzá, előkészítettük a könyvet, beszélgettünk, és persze, hogy rádumált: vegyek tőle képet, részletfizetési lehetőséggel. Két Gyarmathy Tihamér-festménnyel megkezdtem a gyűjteményépítést. Azóta sem váltam meg ettől a két képtől, az egyik tízezer, a másik húszezer forintba került, ma már nevetséges összegnek tűnnek, de akkoriban sok pénz volt. Miután a könyv jól sikerült – ma már természetesen szakmailag sokkal többre lennénk képesek –, jöttek sorra a megkeresések a művészeti kiadványokra. Megismertem festőket, egyre mélyebbre ástam magam a képzőművészet világában, és persze gyűltek a képek a falon.

Gyakran látom kiállításmegnyitókon, néha az az érzésem, mindegyiken ott van. 

Mindegyiken lehetetlen lenne, elképesztően széles a kínálat, de előfordul, hogy egy délután beugrok három galériába is, mielőtt hazamennék. Legutóbb a Várkert bazárnál állítottam meg a taxit, mert megláttam kiírva Fajó János nevét, és egy baromi jó kiállítást láttam. Ráadásul a képek egy részét még János házából ismertem. Nálunk készült az  életművét bemutató kötet, emiatt sokszor jártam nála, jól ismerem a munkáit. Egyedül voltam a kiállítótérben, egészen különleges élmény volt. Néhány napra rá beugrottam a Deák Erika Galéria Fajó János-kiállítására is. Legnagyobb szomorúságomra Fajó-képem nincs, szobraim vannak tőle, s az egyiknek különleges a háttér-

története. Kivágtunk egy diófát otthon, nem akartam eltüzelni, olyan szép faanyag volt, elvittem neki, hátha tud vele valamit kezdeni. Két évig száradt, már el is felejtkeztem róla, amikor felhívott, hogy három szobrot készített abból a fából, és az egyiket nekem adja. Így nekem olyan Fajó-szobrom van, ami a saját fámból készült.

Mennyire tudatos a gyűjteménye építése?

A fő vonal, a geometrikus absztrakt rész teljesen tudatos, keresem, felkutatom a művészeket, vásárolok, cserélek, tudom, mit akarok. A kollekció másik része beeső művekből áll.

Fontos, hogy találkozzon a művészekkel?

Az a legjobb dolog az egészben. A művészek világa gyökeresen más, mint az enyém. Én egész nap hajtom a munkát, az ügyfelet, hogy fizessen, a kapcsolatrendszeremet, hogy ide hozza a megrendelését, a munkatársaimat, hogy dolgozzanak. Kiemel ebből a művészekkel való beszélgetés, ahogy a képeik is feltöltenek. Úgy tapasztaltam, nagy emberség van sokukban.

A rendszerváltáskor alapította a nyomdáját, s az első titkárnője a nagymamája volt. Ezek szerint a családja támogatta az önálló, vállalkozói létben? 

Már 1984-ben maszek lettem. Először az  Építő és Vegyesipari Szövetkezetnél én voltam az  egyszemélyes reklám-

ágazat, ami gyakorlatilag nyomdai brókerséget jelentett, és akkora profitot csináltam, mint a fél szövetkezet. Majd 1989-től saját nyomdám lett. Családi háttér nagyon kell mindenhez, a nagymamám különösen jó volt abban, hogy nem hagyott nyugton: „Felhívtad már, elintézted már, szóltál már, elküldted az árajánlatot?” Azért a nyolcvanas évek végén egy nagyon fontos dolog mégis csak szükségeltetett az induláshoz, ami nélkül szó sem lehetett volna semmiről: egy vonalas telefon. Belevágtam a maszek létbe, onnantól kezdve a mi „ikrünk” nem sokat beszélt. Komoly viták voltak belőle, és természetesen neki volt igaza. Külön technikám alakult ki arra, miként kell letenni úgy a telefont, – lenyomni egy pillanatra a műanyag kallantyút, de nem visszaengedni a kagylót –, hogy ne tudják elvenni a vonalat. Egy idő után Marika néni, az ikrünk, előre jelezte, mikor szeretne telefonálni, és akkor hagytam neki fél órát.

Minden évben készít albumot támogatásból is kiválasztott művészeknek. Ez felfogható mecénási tevékenységnek? 

Kiadunk egy sorozatot, egységes formátumban, Pauker Collection néven, Lugosi Lugo László fotóművész szerkesztésében, évente három–öt albumot. A vezérlőelv igen egyszerű: élő művész legyen, akit én személyesen ismerek. Nagyon fontos nekem ez a sorozat, nagyfokú rugalmasságra képes vagyok érte, de nem nevezném mecénási tevékenységnek. Ez inkább igazi win-win helyzet, mindkét fél beleteszi, amit tud, és a végén mindketten gazdagodunk általa. Került már bele a sorozatba olyan, akinek a művészetét szeretem jobban, és olyan is, akit emberileg kedvelek nagyon. Eddig közel ötven kötet jelent meg, és most az a megtiszteltetés ért minket, hogy két könyvtár kért belőle egy-egy példányt. A sorozat ötventől százig tartó példányai bekerülnek a British Múzeum, illetve a Columbia Egyetem könyvtárába, ami a művészeknek is nagy dolog.

Ragaszkodom hozzá, hogy a köteteket legalább angolra is lefordítsák, de például a Koreában sokat dolgozó Szabó Klára Petra anyaga az angol mellett koreaiul is megjelent. Bőrönddel érkezett a nyomdába, mert innen egyenesen ment tovább a bécsi galériásához, és amikor kézbe vette a friss példányokat, örömében ugrált és sikongatott a folyóson. Na, például ilyenekért érdemes ezt a sorozatot csinálni. Vagy amikor lendítünk valakinek a pályáján ezzel. Majoros Áron szobrászművész, akinek nagyon kedvelem a munkáit, azt mondta, hogy mind a londoni, mind a barcelonai galéria ennek a könyvnek a hatására vett tőle szobrot. Bennem az csapódott le, hogy óriásit segítettünk a fiatalemberen, aki egyébként őrült tehetséges, és még sokat fogunk róla hallani. Nem’s Judith-tal és a férjével, Szöllősi-Nagy Andrással jó barátságba keveredtünk, összejárunk azóta családilag. Az a tervem, hogy majd ülök a kandalló mellett, elolvasom az összes megjelent kötetet figyelmesen, és eszembe fog jutni, hogy én ezzel a festővel, szobrásszal miről beszélgettem – és az jó érzés lesz majd.

Sok művészt ismer közelről, ismeri a problémáikat, maga szerint mivel lehetne segíteni hathatósan a kortárs képzőművészeti szcénának? Hogyan lehetne nekik valódi támogatást nyújtani?

Nem szeretem a támogatás szót, mert függő helyzetet sugall, és nem felemel, hanem lenyom. Nem a vagyonosok pénze emeli fel a művészetet, hanem pont fordítva van – a művészet által leszünk jobbak és (ha ezt így mondhatom) nemesebbek is. A műgyűjtésnek egyébként még számtalan pozitív társadalmi üzenete van – persze ha jól csináljuk. Ehhez ugyanis valamennyire érteni kell, de szerencsére ezek az ismeretek ma már könnyen hozzáférhetők kurzusok és könyvek formájában. A művészetet és a kultúrát tehát nem támogatni, hanem fenntartani és fejleszteni kell, és ideje mélyebben, döntéshozói szinten megérteni, hogy mindenhol a világon a kultúrától függ a gazdaság, és nem fordítva.

Rengeteget lendítene a szcénán, ha ezt az értékes és kiaknázatlan területet végre itthon is fontos gazdasági szektorként kezelnék, megfelelő struktúrával és jogszabályi háttérrel. Példaként említeném a külföldön általánosan népszerű céges gyűjtemények kialakítását segítő adókedvezmények itthon fájó módon hiányzó gyakorlatát. Ha ugyanis a komoly vállalatok székhelyeinek falaira minőségi kortárs képek kerülnének, azaz referenciaértékű vállalati gyűjtemények épülnének, az az edukációs előnyökön túl bízvást kiegyensúlyozná a piacot is, mert a kevés magángyűjtő esetleges és instabil piacot eredményez. Bízom a változásban, és a lehetőségeim szerint teszek is érte. A műgyűjtés felelősségi kérdés is számomra.

 

Szerző: Jankó Judit

Megjelent: 2020. április