„A különbségeink inkább érdekességek, mintsem problámák”

Till Brönner német fotográfus, jazz-zenész és szenvedélyes európai polgár. Identitás – Európai látkép című tárlata 2024. augusztus 25-éig látható a budapesti Ludwig Múzeumban. Az alkotóval munkáiról, a fotográfia és a zene különbözőségeiről és a kulturális területen való érvényesülésről beszélgettünk.

Fotó: Végel Dániel

Milyen hasonlóságokat lát a fotográfia és a zene között?

Azt hiszem, minden művészeti területen vannak hasonló szempontok és szabályok. Többször összefutok olyan művészekkel, akik nem csak egy, hanem több különböző szakterületen dolgoznak. Miért van ez így? Miért lehet egy zenész fotós is? Egy festő egyúttal miért nem rossz zenésznek sem? Nos, úgy tűnik, az ilyen döntéseket minden műfajban a magad által választott művészeti szabályok alapján hozod meg. Ha már tudod kezelni a technikát, sokkal könnyebb művészi döntéseket hoznod, mert azok a korábbi tapasztalataidon alapulnak. A fotózás és a zenei előadás között különbség, hogy a zene nagyon extrovertált, egy „most vagy soha” aktus. Belépek a színpadra, és csak egy esélyem van: az, amit éppen akkor kihozhatok magamból a közönség előtt. A legjobb formámban kell lennem. A fotómunkák eredményét akkor látja a közönség, amikor már elégedett vagy velük, emiatt egy kicsit jobban tudod befolyásolni a nézőket. És a fotózásnál kevésbé látszik, hogy a kamera mögül magamról szólok, ellenben egy színpadi előadás csak rólam szól. (Nevet.)

Till Brönner (forrás: tillbroenner.de)

Mesélne bővebben a tárlatról, a címről, valamint a koncepcióról? Úgy tudom, évek óta dolgozik a most kiállított fotográfiákon.

A kiállítás legtöbb fotója meglehetősen új, a legrégebbi 2009-ből származik. Néhány évvel ezelőtt párbeszédbe elegyedtem Markus Lüpertzzel, aki festőművész és szobrász. Arról beszélgettünk, hogy Európát alighanem többféleképpen félreértik. Nagy kihívást jelent ezt a földrészt egy államcsoporttal igazgatni és képviselni. A kérdés az: hogyan látjuk magunkat? Mik a különbségek, mik az előnyök? A szerény véleményem szerint jelentős művészek közül sok döntött úgy, hogy itt telepedik le. Ez a kontinens kulturális értelemben sokkal tágabb az országok füldrajzi határterületeinek összességénél. 

Fotó: Buno Klomfar

Számos portrét készítettem, így jött az az ötlet, hogy a tájat „portréztassam”. Ha emberekbe, személyiségekbe botlasz, készíts egy portrét, s lám, az is tájkép! Emberi táj! És ahogy ezt továbbfejlesztettük, rájöttünk, hogy az egésznek köze van egy olyan identitáshoz, amely sokkal összetettebb, mint egy, az útlevélben szereplő állampolgári és személyazonosság. Amikor az Amerikai Egyesült Államokba, Kínába vagy Japánba utazom, rájövök, hogy biztosan nem vagyok amerikai és nem vagyok kínai, ugyanakkor nem is feltétlenül csak német vagyok. Amikor Európától messzebb utazom, akkor is úgy érzem, hogy európai vagyok, méghozzá a nyelvi gyökerek és kapcsolatok, az érzés, az időzítés, az élet sebessége miatt. Ez az úgynevett európai érzés. Ha megvan a kellő távolság, akkor észrevehetőbbek a hasonlóságok. Így már jóval kevesebb a különbség Magyarország és Németország között is. Ha közelebb mész, kiéleződnek és láthatóvá válnak a különbségek, de tágabb perspektívából – ami szerintem nagyon egészséges perspektíva – közel vagyunk egymáshoz. Aztán rájön az ember, hogy a kulturális kötelékek mindig is elég erősek voltak. A különbségeink inkább érdekesek, mintsem problémát jelentenének.

Till Brönner: Cattle, Galicia, Spain, 2024

A kiállításon többek között Olafur Erisson, Molnár Vera és Snétberger Ferenc portréja látható. Mi kapcsolja össze őket? 

Azt hiszem, az a tény, hogy úgy döntöttek, sok időt és odaadást fordítanak arra, amit csinálnak. Minden egyes látogatásra jól emlékszem – Molnár Vera Párizsból felejthetetlen számomra. Az az energia, ami kilecvenkilenc évesen áradt belőle, ahogy arról beszélt, hogyan nőtt fel és hány évet töltött művészettel. A tehetség és a teljesítmény bizonyos szintjén úgy tűnik, hogy maga a művészet viszontszerelmes a művészbe. Azért, mert valóban láthatóvá teszi és hangot ad neki. Ki kérdőjelezné meg Vladimir Horowitz és az általa játszott zene kölcsönhatását?

Fotó: Bruno Klomfar

Hogyan építette a művészi brandjét, és hogyan tudott kapcsolatot teremteni a művészeti szcéna különböző embereivel?

Azt kell mondanom, nagyon szerencsés voltam, hogy a pályafutásom során több olyan emberrel találkoztam, akik támogatni akartak. Tehetség nélkül nehézkesebb, de a tehetség önmagában soha nem vezetett automatikusan népszerűséghez vagy sikerhez. Ezek az emberek még mindig nagyban befolyásolhatnak egy karriert, én pedig rendkívül sokat tanultam tőlük. Például azt, hogy ugyanolyan fontos, miként hozd létre a művészetedet, mint az, hogy hogyan add el. 

Kik voltak ők? Kik támogatták?

Fiatal zenészként azok voltak rám hatással, akikkel együtt játszottam. Hamar rájöttem, hogy olyan zenészekkel kell játszanom, akik sokkal jobbak nálam. 

Ilyenkor kell félretenni az egót?

Pontosan. Az egó félresöprése olyasvalami, amit nem mindenki gyakorol. Volt néhány ember a médiában, akik úgy érezték, beilleszkedhetek bizonyos mainstream formátumokba. Mindez oda vezetett, hogy két évadon keresztül zenei zsűritagként szerepeltem egy televíziós tehetségkutató műsorban. Ez üzleti szempontból is sokat segített abban, hogy még több ember számára ismerősen csengjen a nevem. A fotózás terén is hasonló volt a helyzet. Amikor elkezdtem, a nagyszerű Jim Raketet tudhattam mentoromnak, aki jelentős német fotós és egykoron zenei menedzserként is tevékenykedett. Jim számos embert fotózott a világ minden tájáról, főleg művészeket, de politikusokat is. Soha nem csinált nagy felhajtást maga körül, de a tanácsaira és véleményére a mai napig adnak. Nagylelkűen megmutatott nekem mindent. És még sorolhatnék néhányat ezek közül az emberek közül. A legtehetségesebb, legcsodálatosabb, sikeres művészek gyakran a legnormálisabb emberek.

Till Brönner (fotó: Andreas H. Bitesnich)

Ön foglalkozik-e fiatalabb fotósokkal és zenészekel? Ha igen, mit tart a legfontosabb „leckének”?

Drezdában trombitaprofesszorként tanítok egy konzervatóriumban, ami nagy öröm számomra. Egy ideig azt hittem, az oktatás túlságosan elvonja majd a figyelmemet a saját projektjeimről, viszont megtanultam, hogy minél korábban át kell adnunk a szemléletünket és az üzenetünket a következő generációnak. Lehetsz akár csak harmincéves, de igenis elkezdhetsz mondani valamit a fiatalabbaknak, ami a művészi útjukon hasznos lesz számukra. Nagylelkűnek kell lenni, olyannak, mint amilyenek mások voltak velem. Végül, de nem utolsósorban, sokat tanulok a diákok kérdéseiből. Általában olyan kérdéseket tesznek fel, amelyeket nekem is fel kellene tennem magamnak – még évtizedek után is. Manapság ez kihívást jelenthet, mert az igazán jó művész hallgatók a helyes és fájdalmas kérdéseket teszik fel. Nekem pedig újra kell gondolnom a válaszaimat, mert megváltozott a világ.