„Egy képet egy pillanat alatt készítünk, de sokszor hónapokon át tanuljuk”

„Kicsi korom óta keresgélem a határaimat, és sosem nyomasztott a kudarc esélye. A legnagyobb harcot jellemzően saját magammal vívom azóta is” – mondja Tombor Zoltán világhírű fotóművész, akivel többek között arról beszélgettünk, mi kell a nemzetközi sikerhez, miért költözött New Yorkba, és miért hagyott fel a divatfotózással, majd fordult a képzőművészeti fotográfia irányába.

Emlékszik, mi volt az a meghatározó pillanat, ha volt ilyen, amikor eldöntötte, hogy fotózással akar foglalkozni?

Nem tudok ilyen konkrét pillanatot kiragadni a múltból, azonban már egészen kis koromból vannak emlékeim arról, hogy képekben gondolkodom és érzelmileg is főként a vizualitás nyelvén raktározom el a tapasztalataimat. A nyolcvanas években gyűjtöttem a VHS filmeket, és sok nagy kedvencemet több százszor néztem meg, rongyosra játszva a szalagot a kedvenc részeimnél. A fényképezőgéppel aztán tizenévesen találkoztam először, nagyon izgatott a dolog, hogy a keresőn keresztül valahogy minden másnak tűnik, mint az életben. Az emberek elkezdenek másként viselkedni, mutatni akarják magukat valamilyennek, ám mégis én dönthetem el, hogy végül kit, milyennek láttatok.

A fényképezőgéppel való találkozása olyan jól sikerült, hogy itthon az egyik legkeresettebb divatfotóssá vált, később pedig nemzetközi színtéren is befutott. Olyan magazinok is rendeltek öntől képeket, mint a Vogue, a Kinfolk és a Harper’s Bazaar. 2003-ban nyolcévnyi hazai sikerrel a zsebében indult el Milánóba, ahol a kezdeti nehézségek ellenére, mégis beindult a nemzetközi karrierje. Hogyan talált ügynökséget, milyen úton-módon boldogult?

Harmincévesen költöztem Milánóba, úgy, hogy fogalmam sem volt arról, mi kell a jó nemzetközi eredményekhez. Ha tudtam volna, talán el sem indulok. A sikerhez jól fényképezni édeskevés, hiszen ezen a pályán is több ezren végzik a munkájukat mesteri szinten. Ebből a mezőnyből kitűnni csak hálózati ismeretekkel és kapcsolatrendszerünk hatékony használatával lehet. Volt néhány ismerősöm Milánóban, de talán a nemrég elhunyt Monti Shadow barátom, ismert PR-szakember volt az, aki kezdetben ténylegesen segített kliensekkel és kiadókkal találkozni.

Végül mennyi idő alatt valósult meg, hogy ott is megvesse a lábát?

Durván két év kellett ahhoz, hogy feltérképezzem az új piacot, megértsem az olasz mentalitást, és ezek tükrében alkalmazni tudjam azokat a részben tanult, részben velem született képességeimet, amelyek hazai terepen már jól működtek és segítik az előrejutást. Talán minden művész fejében megfordul egyszer, hogy milyen lenne világhírűnek lenni, és én mindenkit bátorítok, hogy tegye magát próbára odaát. Szerintem itthonról, hosszú távú külföldi jelenlét nélkül nem lehet nemzetközi karriert építeni. Kicsi korom óta keresgélem a határaimat, és sosem nyomasztott a kudarc esélye. A legnagyobb harcot jellemzően saját magammal vívom azóta is, és ebben nincs szerepe annak, hogy éppen hol élek.

Milánóban is divat- és reklámfotózással foglalkozott, majd ebből a világból fokozatosan átnyergelt a dokumentarista, végül a képzőművészeti fotográfia területére. Miért sokallt be a divattól?

Nem a divatból lett elegem, csak idővel egyre egysíkúbbnak és unalmasabbnak láttam az egészet. Olyan tucatáru lett, mint a rágógumi. Mert a divatban ma már nem a maradandó létrehozása a cél, hanem a gyorsan és sokat produkálni elv mentén szerveződik. A kortárs divatfotó jelentősen inflálódik, a nagyvállalati érdekek szemben állnak azzal az értékteremtő szemlélettel, amelyet az olyan múlt századi sztárok képviseltek, mint Helmut Newton, Irving Penn, Richard Avedon vagy akár a még ma is alkotó Juergen Teller. Ezek az életművek számomra példaértékűek, és nagyban köszönhetem nekik, hogy végül én is fotográfus lettem.

2009-ben éles váltás következett: egy hajléktalanokról szóló sorozattal hazai sajtófotódíjat nyert. Mit tanult belőle, vagy hogyan lett több általa?

A Túlélők sorozatban több mint száz hajléktalant fényképeztem a budapesti metróban,
bunkerekben, ideiglenes szállókon és melegedőkben. Nem tudom, hogy több lettem-e ettől a munkától, de mindenképpen másként tekintek rájuk. Kezdetben volt bennem egy nagy adag térítéskényszer, mindenáron meg akartam menteni őket. Aztán lassan kezdtem megérteni, hogy az otthontalanok zömének esze ágában sincsen megmenekülni, saját választása az, hogy az utcán van. Nagyrészük most közösségben él, amit előtte nem élvezhetett. Nem kell felelős életet élni és dolgozni, nincsenek számlák és rezsi, valamint nem kell másokról sem gondoskodni. Végül a munka befejeztével elkezdtem hezitálni, hogy illik-e adni a kéregetőnek. Mivel segítek jobban, ha adok, vagy ha nem?

És mire jutott?

Arra jöttem rá, hogy egyikkel sem, mert ha szponzorálom a következő berúgást, ha nem, ő ugyanúgy az utcán haldoklik tovább. Nem találtam konklúziót, ezért inkább az élelmezésükben segítünk minden évben, szervezetek segítségével.

Az nem zavarta, hogy a divat hamis képet közvetít az embereknek a külsejükről? Ez nem járult hozzá ahhoz, hogy abbahagyta a divatfotózást?

Nem hiszem, hogy a divatfotó nagyobbat hazudna, mint bármely reklám, legyen az a termék arckrém, fűnyíró vagy fájdalomcsillapító. Nekem az alkalmazott fotó szolgáltatás jellegéből lett elegem, a sok és felületes kapcsolatból, amelyeket kizárólag száraz üzleti érdekek tartanak fenn. Nem okoz lelkifurdalást az, hogy karriert építettem a divat világában, sőt örülök, hogy sok értékes tapasztalatot szereztem nagy tudású szakemberektől, és közben bejárhattam a világot.

Olyannyira, hogy 2011-ben meg sem állt New Yorkig, ahol kilenc évet töltött. Ahogy korábban fogalmazott, ott szembesült azzal az amerikai álommal, amelytől Márai és André Kertész is ugyanúgy szenvedett. Miért volt New York fontos állomás az életpályáján?

Úgy gondolom, hogy az életünk különböző időszakokból áll, melyeket más-más vágyak, célok és energiák jellemeznek, azaz változnak a szándékaink is. Az ember fiatalon könnyebben kockáztat, nyersebb, talán még bátrabb is. Mindez nagyon kell ahhoz, hogy aztán eljuthasson olyan fontos helyekre, ahol jól pofára eshet. Harmincnyolc évesen költöztem New Yorkba, az életem olyan szakaszában, amikor lassítani akartam, figyelni és jobban érteni saját magam, kiteljesedni a fényképezés aktusában és nem csak szolgáltatni általa. Ehhez a változáshoz és merengéshez én választottam Amerikát helyszínül, nem pedig a város hozta ki belőlem. Az amerikai szleng úgy mondja: „Fake it until you make it!” Ez valami olyasmit jelent, hogy tégy úgy, mintha tudnád, amíg sikerre nem viszed. Azaz: imitálj hozzáértést, és tűnj kompetensnek! – ami egy jól bevált trükk idegenben. Sok a lehetőség New Yorkban, és a jó munkát megbecsülik, ugyanakkor az amerikai álom imidzs már csak azok fejében létezik, akik végül sosem vágtak neki. Szóval, nincs receptem a sikerhez, az én eredményeim mögött kitartó munka van, semmi más. Sok mindent érzek, ha visszagondolok New Yorkra, de valahogy a hála nincs köztük.

Mit érez, amikor visszagondol?

Azt, hogy jó túl lenni rajta.

Ahogy említette, aki nemzetközi karriert akar, annak el kell mennie. Ön viszont tizenhét év után hazaköltözött, pont az első Covid-hullám előtt. A Fényterápia című sorozata a járványidőszak alatt készült. A fotókat elnézve olyan érzésem támad, mintha ténylegesen terápia is lett volna egyben a fotózás. Emellett eszembe juttatják a Vanitas csendéleteket, amelyben a halál és az elmúlás jelenik meg, de úgy, hogy közben gyönyörködteti a szemlélőt. Mi inspirálta a sorozat elkészítésekor?

Azt nem mondanám, hogy konkrétan a Vanitas képek ihlettek volna meg, de igen, foglalkoztatott az elmúlás gondolata vagy inkább az „ember tervez, Isten végez” motívum. Valóban egyfajta terápiaként használtam a kamerámat. A fotográfia lényege a képekben való gondolkodás, az, hogy a vizualitás keretein belül elmélkedem egy problémáról. Úgy is mondhatnám, hogy ha fotó készül valamiről és már képként láthatom, akkor jobban értem az egészet.

Hogyan kezdett bele a munkába?

Listát írtam azokról az érzelmekről, amelyek meghatározták a mindennapokat. Ilyen volt az izoláció, a bénultság érzése, a háború előtti csend, az időhöz való megszokott viszonyunk megváltozása és egyáltalán, a művészetbe vetett hitem megkérdőjelezése is. A listán szereplő gondolatokat aztán egyesével igyekeztem képi metaforákká alakítani és pár hónap alatt lassan egy történetté rendezni. Az ebből készített könyv és a kiállítás kurátora, Sárvári Zita nagyon sokat segített az anyag értelmezésében és végleges formájának kivitelezésében. Egy képet egy pillanat alatt készítünk, de sokszor hónapokon át tanuljuk.

Mondhatjuk, hogy amióta itthon van, a képzőművészeti fotográfia területén tevékenykedik, már a Fényterápia is tökéletesen ezt mutatja. Idén is szerepel a régió egyik legfontosabb művészeti vásárán, az Art Marketen, méghozzá az Einspach galéria képviseletében. Hogyan találtak egymásra Einspach Gáborral, és miért tartja fontosnak az Art Marketen való megjelenést?

Két évvel ezelőtt ismerkedtünk meg Gáborral egy gyerekkori barátom révén, korábban csak a művészetszakmai sikereiről hallottam. Hazaköltözéskor vált igazán fontossá, hogy legyen egy budapesti galéria, amely bemutat és képvisel a hazai képzőművészeti piacon. Gábor elismertsége és megkérdőjelezhetetlen szakmai múltja nyilván sokat nyomott latba, de nekem hasonlóan fontos maga az ember is a siker mögött. Néhány találkozó után számomra egyértelmű volt, hogy ő az emberem, és talán Gábor is látott potenciált a munkámban. Másfél éve dolgozunk együtt, és valóban most megyünk másodszor az Art Marketre. Szerepeltünk a Paris Photón, a Vienna Contemporaryn, jövő tavasszal pedig a milánói MIA Fairre, valamint a Photo Londonra is megyünk. A vásárokon való részvétel mára hasonlóan fontossá vált, mint a kiállítások szervezése, hiszen a kapcsolatrendszer építésében nélkülözhetetlen. Nemcsak azért hasznos buli ez, mert bizonyos vásárokra igen nehéz bejutni, és gyakran már a puszta részvétel rangsorol, hanem azért is, mert egy hétvége alatt több ezer ember ismerheti meg az új munkákat, valamint potens gyűjtők és intézmények is rendszeres látogatók.

Tombor Zoltán: Trouvaille

Korábban azt mondta: az autonóm fotográfiában az a lényeg, hogy mi az, amit az ember el akar mondani magáról, vagy mi az a probléma, ami foglalkoztatja. Mi az, ami most foglalkoztatja?

Az elmúlt időszakban a Trouvaille címre keresztelt aktsorozaton dolgoztam, egy százhúsz képből álló óriástablón, amelyet szeptemberben mutattunk be a Vienna Contemporary vásáron, és látható volt az idei Art Marketen is. A hajlongó figurák messziről írásjeleknek tűnnek, szinte olvasni lehet a képek sorai közt, amit hívhatunk mozgástanulmánynak is, bár ez utóbbi nem volt konkrét célom. Ezeket a felvételeket úgy csináltam, hogy a lencse élességét a modell és a kamerám közé állítottam félútra, megkeresve azt a pontot, ahol a múzsa és az alkotó aurája összeér. Valami olyat próbáltam lefényképezni, amit a médium határain belül nem lehet. Az életlen membránon keresztül történő fényképezés már régóta izgat, a katedrálüveget, a víztükröt vagy a ködöt, most a pauszpapír rétegére emlékeztető látvány váltja fel, anyaga nem tapintható, hiszen csak optikailag válik valóra. Rieder Gábor azt írta róla: „Hiába szeretnénk hozzá közel kerülni, nem engedi. Hiába erőltetjük szemizmainkat, a kép titok marad”. És ez a talány örök érvényű, mert az a két lépés távolság, amit megtettem a kamerámmal, már beleexponálódott a valóságába.

Még mindig úgy érzi, hogy amit nem fényképez le, az meg sem történt?

Vannak az életben olyan tünemények, amelyek csak egy-egy pillanatig léteznek, és akkor és ott csak én érzékelem őket. Ezek néha csak szikrák a fejemben, sokszor pedig mások által is látható történések. Ha ezeket nem jegyezném fel, és később nem mutatnám meg, úgy sosem lennének láthatók és hallhatók sem mások számára. Ezt a műveletet hívom én fényképezésnek, ami izgalmas elegye a szenvedélynek, az exhibicionizmusnak, az érzelmeknek és a felelősségvállalásnak.

További információk, képek Tombor Zoltán honlapján találhatók.

Fotó: Bielik István