by penzcentrum.hu/artisbusiness.hu 2021. máj 19.

„Mindig is gátlásaim voltak a pénzügyekkel kapcsolatban”

Interjú Bak Imre festőművésszel, aki nagyon rossz üzletembernek tartja magát

„Amikor felkeresett egy gyűjtő, hogy szeretne képet vásárolni, és megkérdezte, hogy mibe kerül, azonnal leizzadtam, mert nem tudtam a művészetet és a pénzt ilyen szoros kapcsolatként elképzelni... ma már persze sokkal többet tudok erről” – árulta el Pénzcentrumnak adott interjújában Bak Imre. A Munkácsy Mihály-díjas és Kossuth-díjas magyar festőművésszel Bíró Attila beszélgetett.

2020 végén bombaként robban a hír, hogy az Orange című festményét forintra átszámítva 46,2 millióért adták el Lengyelországban. Ennyit pedig még soha nem fizettek Magyarországon élő, aktív festő képéért. Mit jelent ez önnek személyesen, a karrierje szempontjából?

Ez az eladás is kapcsolódik ahhoz, hogy nincsenek nagy meglepetések a szakmában. Ez a kép többedmagával még korábban került ki egy londoni galériába, ahol a munkákat eladták. Kicsit később Londonban egy nagy múltú galéria megismerte, megvásárolta, és a saját piacára beárazta a munkáimat, aminek gyakorlatilag a következménye lett a lengyel leütés. Nyugat-Európában, Amerikában, ahol lassan 150 éves a galériarendszer, régen kialakultak a játékszabályok, de az is, hogy a művészi minőség vonz egy árat is. Ez a kapcsolat eléggé természetes. Annak ellenére, hogy a kereskedelmi rendszerben vannak manipulációk, időlegesen felpumpálnak árakat, ami aztán persze egy idő után kipukkad, hosszabb távon ez eléggé stabilizálva van. Amikor a londoni galéria megvásárolta ezeket a képeket, – hangsúlyozom, nem tőlem –, akkor elhelyezte a munkáimat egy nemzetközi közegben. A galéria mai tulajdonosának édesapja 1925-ben alapította ezt a galériát, tehát egy rutinos, stabil galéria, amelyik nagyon pontosan fel tudja mérni a minőséget, és elhelyezni abban a piramisrendszerben, ami a világban van. Az én munkáim nem a csúcs környékén jelentek meg, de valamilyen szinten azért helyet kaptam, és ehhez társult ez az ár.

Orange (forrás: artportal.hu)

Összességében tehát nem lepett meg a lengyelországi leütés, három lengyelországi múzeumban vannak munkáim, a lengyel kortársműtárgypiac sokkal tájékozottabb, nem ez én áram volt a legmagasabb. Örülök neki, hogy a hazai aukciósházaknál is kezd arra a szintre emelkedni az árszint, ami a minőséghez tartozik. Idehaza kevésbé látszik mindez, amit elmondtam, de egy idő után kialakul ennek a tapasztalata, és az jobban fog működni, természetesnek fogják tartani az emberek, és nem az lesz, hogy hűha, micsoda ár. Ez az én napi munkámat, ambíciómat nem befolyásolja, és a karrieremet sem, ha van nekem olyan.

A rekorder Orange-hoz fűződött valamilyen élménye, hogyan enged el egy festményt?

Nehezen. Mindegyik munkával megküzdök. Nem olyan egyszerű „szülés” ez. Aztán az embernek a saját gyereke minden egyes darab, akármilyen szép számmal is vannak már. Amelyik elmegy tőlem, hiányzik. Mindig úgy tekintettem erre a szakmára, hogy ez elsősorban az én számomra fontos. Mindig próbálom emelni a minőséget. Hosszú ideig nem is nagyon számíthattam arra, hogy másokat is fog érdekelni az, amit csinálok. Ebben egy kicsit így maradtam. Az eredmények, a korábbi sikerek sem szédítettek el, mert mindig van olyan mérce, ami magasabbra tehető.

A világban tényleg fantasztikus művészeti teljesítmények vannak, semmi oka nincs az embernek arra, hogy beképzelt legyen. Ezt nem minden kolléga gondolja így. Lehet, hogy a hátrányos helyzetből indulás miatt, az állandó kisebbrendűségi érzésem következtében is mindig megmenekültem az önteltségtől.

Ön-Arc-Kép (fotó: Varga Somogyi Tibor)

Nemes Márton festőművész a Pénzcentrumnak adott interjújában úgy fogalmazott, hogy: „Magyarországon, amíg egyforma magas vagy a többi fűszállal, minden jó, de ha elkezdesz egy kicsit kinőni, akkor jöhetnek bajok.” Ön mennyire tapasztalta pályája során az irigységet, mennyire irigy a magyar művész közösség?

Amit a Marci mond, az igaz, és éppen amiatt, hogy nincs igazi művészeti közeg Magyarországon, nincs igazán rangja a képzőművészetnek. Nincs ezzel kapcsolatosan elég információ. Kikerülnek a főiskolákról képzőművészek, és mindenki úgy gondolja, hogy ő a number one. Az egész szakma tele van frusztrált emberekkel. Nem tudott kialakulni egy értékrend, amiben valami közmegegyezés lenne, mert még az esztéták, művészettörténészek is összevissza beszélnek, a saját érdekeiket próbálják érvényesíteni, amikor valamilyen művészeti program mellé leállnak. Egy ilyen helyzetben nem csoda, hogy van irigység. Nekem szerencsém van annyiban, hogy itt élek, hatvan éve keményen dolgozom a szakmában, mindenki ismer, és jórészt becsülik is azt, amit csinálok, direkt támadások még nem jutottak el hozzám. Miközben valószínűleg vannak, csak ezt udvariasságból, tiszteletből inkább elhallgatják. Ez ebben a helyzetben egy természetes állapot, akármilyen rossz is ezt kimondani.

Lát valamilyen átrendeződést a festészetben? Úgy tűnik, a modern, posztmodern irányzatok valóban kinőtték magukat, de igazán nagy tömegek mintha újra és újra a klasszikusabb irányzatok felé fordulnának. Nem pörgött túl a posztmodernitás?

Nem hiszem, hogy ilyen történt volna. Egyszerűen a művészek nem tehetnek mást, mint hogy együtt mozognak az idővel. Nem lehet kilépni az időből. A művészettörténeti idő párhuzamosan mozog a társadalmi idővel, a tudományok idejével, egyáltalán a korszellemmel. Nem tud kilógni belőle. A modernnek nevezett művészet igazából aktuális művészetet jelentett a 60-as, 70-es években. Aztán jött a modern utáni művészet, amit posztmodernnek neveznek. Ez is csak annyit jelentett, hogy a modernizmusoknak a világa lecsengett különböző műfajokban különböző időpontokban, amivel egy művészettörténetileg jelentős ív véget ért. A posztmodernről meg az a véleményem, hogy ez megint egy nagyon nagy ív lesz, ami a 80-as évek óta történik a mai napig is, és nem tudjuk, meddig fog ez tartani. Ez már egy megváltozott gondolkodásmód, ami a modern utáni világot jellemzi. Ebben a művészet is jelen van. Ilyen értelemben nincs olyan, hogy modern és klasszikus. A klasszikus egy művészettörténeti kategória, egy több évszázaddal ezelőtti időszakot jelent. Amit általában modernnek nevezünk, inkább nevezzük aktuálisnak vagy frissnek. Nem lehet ma már ilyen különbséget tenni modern és nem modern között. Úgy lehet, hogy valaki benne van az időben művészként is a művészetével, vagy nincs benne.

Művészete a 60-as évek közepén kezdett formálódni, mi az ősélménye ezzel kapcsolatban? Vissza tud emlékezni arra, mikor érezte először azt, milyen indíttatásból, hogy ön festő szeretne lenni?

Nagyon egyszerű családból származom, vidéki parasztemberek voltak a szüleim, akik aztán felköltöztek Budapestre. Apámnak a karriercsúcsa az volt, hogy kitanulta a cipészmesterséget, és aztán cipőgyárban gépeken dolgozott. Hazulról semmit nem hoztam, fogalmam sem volt arról, hogy mi a művészet. Az általános iskolai rajztanárom javaslatára kerültem a művészeti gimnáziumba. Se a szüleim, se én nem tudtam, hogy ez milyen világ. A gimnáziumban reklámgrafikát tanultam, és a kollégáim révén, akik nagyobb műveltséggel rendelkeztek, és a művészetről is többet tudtak, mint én, meg az ottani tanárok segítségével jutottam el ebbe az irányba.

Bak Imre (forrás: hvg.hu)

A művészettörténet-tanárom még színes filmeket is kölcsönzött a francia intézetből, őrületes élmények voltak ezek, Matisse-ról, az impresszionistákról, miközben a hivatalos művészetpolitika Benczúrt és Munkácsyt próbálta ideálként felmutatni. Ott valamit elkezdtem sejteni abból, hogy mi a művészet, és amikor felvettek a Képzőművészeti Főiskolára, kezdetben grafikára jelentkeztem, de egy idő után átkértem magam a festőosztályokba. Tehát ez egy lassú folyamat volt, mire a tanulótársaim és a tanáraim segítségével valamit kezdtem érezni abból, hogy mi a művészet. És persze meg is rémültem tőle, hogy ez őrületes feladatot jelent. Különösen abban a zárt világban, amiben annak idején éltünk.

Mikor jutott el odáig, hogy már csak a művészettel foglalkozhatott, és abból élt meg?

1991-92-ben hagytam ott az Iparművészeti Főiskolát, az volt az utolsó munkahelyem, ahol a tanárképző intézetet vezettem. Ezelőtt nem lehetett megélni a képek eladásából. 25 évig különböző munkakönyves állásokban voltam, ami mindig elég komoly kihívást jelentett. Mert ezeken a munkahelyeken is igyekeztem tisztességesen helyt állni, úgy hogy mellette gőzerővel csináltam a festészetet. Pótolni kellett ráadásul azokat a nagyon nehezen megszerezhető információkat, hogy hol tart a világ művészete, de még a hazai modern művészetről is nagyon keveset tudtunk. Úgyhogy az egész nem volt egyszerű.

Perzselő szorongás (forrás: deakerikagaleria.hu)

De a 90-es évek elejétől kezdve reménykedtem abban, hogy meg tudok élni a szakmából. A 80-as években intenzívebb kapcsolat alakult ki a nyugat-európai művészeti világgal is. Akkor egy fiatal művészettörténész, Hegyi Loránd nagy ambícióval próbálta menedzselni azokat a művészeket, több generáció képviselőit, akikről úgy hitte, hogy bele tudnak illeszkedni a világ akkori művészeti forgatagába. A Műcsarnokban Néray Katalin volt az igazgató, ő támogatta ezt a törekvést. Illetve neki is kialakultak a kapcsolatai. A műcsarnokok, a Kunsthallék egy nemzetközi hálózat, sikerült a budapesti Műcsarnokot bekapcsolni ebbe. Ennek révén sok fontos kiállítás jöhetett Budapestre, mi is tudtunk kiküldeni kiállításokat mindenfelé a világban. Ez nagyon jó, termékeny időszak volt. Ezekről a kiállításokról különböző múzeumok időnként vásároltak munkákat, például Landes Museum Joanneum, Graz, vagy Neue Galerie, Linz. Ezeknek volt Nyugat-Európában visszhangja, a gyűjtők felfigyeltek rá. Én akkor már kezdtem külföldiekből élni. Akik láttak kint egy-egy kiállítást, eljöttek Budapestre, és felkerestek a műtermemben. Ez nem volt állandó és nagyon stabil gyűjtői kör, de valaki mindig felbukkant. Szép lassan át tudtam állni arra, hogy megéljek ebből a szakmából.

A művészet egyfelől az emberiség magasabb rendű alkotócéljának a megtestesülése, másfelől komoly üzlet is. Hogyan élte meg ezt a kettősséget a pályája során? Hogyan lehet ebben egyensúlyt találni?

Csak úgy, ha az ember mindenekfelett a művészetet tartja fontosnak. Az üzlet pedig a szükséges rossz. Pénzre van szükség, hogy az ember anyagot vásároljon, legyen lakása, műterme, ahol dolgozni tud. Nekem mindig is gátlásaim voltak a pénzügyekkel kapcsolatban, nagyon rossz üzletember vagyok. Amikor felkeresett egy gyűjtő, hogy szeretne képet vásárolni, és megkérdezte, hogy mibe kerül, azonnal leizzadtam, mert nem tudtam a művészetet és a pénzt ilyen szoros kapcsolatként elképzelni. Ma már persze sokkal többet tudok erről, de ez nagyon nehéz időszak volt.

Nagy örömömre szolgált, hogy amikor kialakultak a kereskedelmi galériák lehetőségei Magyarországon, akkor az üzlet bonyolítását át tudtam adni nekik. Több galériánál megfordultam, az acb Galéria képvisel engem most az üzleti világban. Én tényleg fanatikusan a szakmában, a művészetben élek, az üzlethez, hogy mostanában mennek fel az árak, nekem azontúl, hogy ezeket a munkákat én csináltam, sok közöm nincsen. A ma drágán eladott képeim régen kerültek el tőlem, és jellemzően fillérekért vásárolták meg azokat akkor. Nem is nagyon követem ezeket az eseményeket.

Milyen a kapcsolata Pados Gáborral, az acb Galéria tulajdonosával?

Hála istennek jól tudunk együtt dolgozni. Nagyon fontos, hogy mindkét oldalon az ember tudomásul vegye a játékszabályokat. Tisztességesen kell viselkedni egymással szemben. Sutyiban nem adhatok el a műteremben munkákat alacsonyabb áron, mint ahogy a galéria forgalmazza. Fontos a partneri együttműködés, és ez most nagyon jól megy a galériával és Pados Gáborral személyesen is.

A bizalom a legfontosabb?

Igen. Lehet részletes szerződéseket csinálni, de ha nincs meg az alapvető bizalom, és nem tudunk mindent normálisan megbeszélni, akkor hiába vannak a szerződések. Ha pereskedni, huzakodni kell, akkor megette a fene az egészet.

Külföldi galériával van most kapcsolata?

A külföldi galériakapcsolataim mindig átmenetiek voltak, már az elsőnél, ami elég komoly indulás volt. 1965-ben egy stuttgarti galériával alakult ki kapcsolat, amely nemzetközileg jegyzett, jelentős galéria volt. Az akkor aktuális művészeket, franciákat, angolokat, amerikaiakat is forgalmazott a németek mellett. De éppen az a fiatal galériás mondta nekem akkor – az 1968-ban Nádler kollégámmal rendezett kiállítás kapcsán –, hogy ha együtt akarunk dolgozni, akkor nekem kint kell maradni. De én mindig úgy döntöttem, hogy nekem idehaza van dolgom. Többször volt olyan lehetőségem, hogy kint maradjak. Viszont láttam, hogy a társaim, akikkel az Ipartervben is együtt indultunk, kint maradtak, és az ő életük sem volt rózsás. Olyan nagyon nem csábított ez a világ.

Ezek a galériakapcsolatok nem tudtak megmaradni rendszeresnek. Pár év után mindig elültek. Nem bánja?

Nem, ha a jelenlegi helyzetemből visszatekintek erre a múltra, meg arra, hogy azok a kollégáim, akik úgy döntöttek, hogy kint próbálkoznak, nem jutottak többre, mint én idehaza. Most kicsit más a helyzet, a mai fiataloknak mások a lehetőségei, ambíciói, már főiskolás korukban csereszemeszterek révén tudnak kapcsolatokat építeni. Meg a mozgási lehetőségek, az információgyűjtés is más. A kapcsolatépítésük sokkal normálisabb és természetesebb a világ bármelyik sarkával. Ez akkor nem így volt.


Forrás: artmagazin.hu

Ez összességében nem nyomta rá a bélyegét azokra a sikereke, amiket ma elér?

Nem, és ez megint kevésbé érthető idehaza: a sikerek nem derült égből villámcsapásként jelennek meg. A mai sikereket a sziszifuszi munka, aztán a 80-as évek nagy felfutása alapozta meg. Ezek a régi hivatkozási alapok mindmáig sokat érnek, és persze az is, hogy a világban már ennyi kiállításom volt szanaszét, egymástól független szakemberek gondolták úgy, hogy a munkáim megfelelő színvonalúak, annyira, hogy bevásárolták ezeket a különböző múzeumokba is. Ekkor kerültek munkáim Berlinbe a Neue National Gallerybe, vagy például a Musee Art Contemporarin, Lyonba. Ezek a hivatkozási alapok biztosítják azt, hogy a mostani pályázatok is sikeresek tudnak lenni. Nem véletlen, hogy egyelőre sajnos csak az én korosztályom tud felmutatni ilyen újabb kori eredményeket vagy sikereket, mert mi rendelkezünk ezzel a referenciaanyaggal. Rendkívüli szorgalommal és kitartással végigcsináltuk ezt. Ezek alapozzák meg azokat az eredményeket, amik aztán üzleti eredmények is lehetnek.

Akkor a festészet így inkább egy maratonira hasonlít, semmint egy sprintszámra.

Ez abszolút így van.

Korábban, a Ludwig Múzeumnak adott interjújában arról beszélt, hogy egy művész munkásságában kritikus az, hogy egyszerre legyen globális a művészete, de ezzel párhuzamosan tartsa meg lokális eredetét is. Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan lehet ezt megvalósítani?

Van egy meghatározó történetem ezzel kapcsolatban: Kornis Dezső Vajda Lajossal gyűjtött népművészeti motívumokat azzal a céllal, hogy egy olyan képzőművészetet csináljanak, mint amilyen zeneművészetet csinált Bartók, aki gyűjtötte a népdalokat, és abból egy abszolút kortárs művészetet csinált. Kornis Dezsővel még főiskolás koromban ismerkedtem meg, és amikor a Népművelési Intézetben dolgoztam a 70-es évek közepén, ott néprajzosokkal együtt dolgozva tovább lehetett mélyíteni ezt a problémát. Amikor a strukturalizmus, kulturális antropológia segítségével alaposabb és mélyebb néprajzi kutatás jött létre, én azokból tudtam átemelni motívumokat. Egy ilyen 1976-ban festett művem került például Londonba a TATE Modern gyűjteményébe. Egy globális világban, ahol a világ minden részéről jönnek művészek, hozzák magukkal azt a sajátos fűszert, színezettséget, amitől a világ művészete mégsem válik uniformizálttá.


Nap-Bika-Arc

Tehát mindig van egy globális trend, amit fontos ismerni, követni, begyűjteni az információkat, de unikálissá csak úgy lehet válni, ha a saját közegünkből is belerakunk ebbe?

Pontosan. Amikor a személyes részét hozzáteszi az ember a nagy egészhez, nem kell szégyellni, hogy ez bizonyos közegben gyökerezik. Ott vannak nagyon fontos és értékes tradíciók, amiket igenis be lehet építeni, de ez nem nosztalgia, nem nacionalizmus, nem ábrándozás, hanem ebből kőkeményen aktuális művészetet kell csinálni. Ez nem egyszerű.

A művei utóéletét mennyire követi?

Azzal nem tudok foglalkozni, hogy mi lesz a munkáim sorsa. Persze ez sem egészen igaz, mert amikor 2020-ban a Bázeli vásár (ami az egyik legjelentősebb nemzetközi művészeti vásár) rendezett egy online bemutatót azzal a kiírással, hogy csak abban az évben készült munkát lehetett kiállítani, és az acb Galéria bejutott erre a járvány ideje alatt készített munkáimmal, azért az jó érzés volt. Nagy élmény és izgalmas kérdést jelentett, hogy 100 galéria között 130-140 művésszel, az én munkám, hogyan állja meg a helyét. Az összevetés lehetősége felmerül mindig ezeken a vásárokon, ezek az inspirációk fontosak. Nem annyira az anyagi sikerek, hanem a szakmai előrelépések. Vagy az is, hogy bár több, mint 40 múzeumban vannak munkáim, az utóbbi években a londoni Tate Modern múzeum vagy a New York-i Metropolitan Múzeum is vásárolt a képeimből. Ez mind visszaigazolása annak, hogy ez a keserves, áldatlan körülmények között végzett munka mégis csak eredményes volt. Az utóbbi évek vásárlásaiban megjelentek már – az egyelőre nagyon szűk körű – támogatók erőfeszítései is.

Mostanra gyakorlatilag az összes rangos állami kitüntetés birtokosa, festményei rengeteg külföldi galériában a gyűjtemények részét képzik Bécstől, Bonnon át Londonig, New Yorkig, a képei rekord árakon kelnek el. Milyen művészeti programot lát még maga előtt, milyen művészeti cél lebeg a szeme előtt?

A koromnál fogva nagyon hosszú távra nem tervezek. Mindig a következő lépést próbálom kitalálni. Engem most már kötnek a 60 éves munkásságom tapasztalatai, meg a különböző elismerések, ennek ellenére továbbra sem szeretném ismételni önmagamat. Továbbra is az a célom, szándékom, hogy mindig egy kicsit előrébb, egy kicsit jobbat létrehozni. Megújulni, tovább vinni azt, amit elkezdtem – ennyi a programom.

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

A részletet a Portfolio Csoporthoz tartozó Pénzcentrum.hu engedélyével közöljük.

A nyitókép forrása: noklapja.hu