„Párizs a szabadságot testesítette meg számomra”

Bár egyre inkább a belső nyugalom és a természet felé orientálódik, kreatív szellemisége, koncepciói a mai napig meghatározzák a jövőre negyed évszázados jubileumát ünneplő FrenÁk Társulat, illetve az új generációs Radikal Dance társulás koreográfiáit. A Színházi Olimpia keretében Budapesten is látható lesz a sepziszentgyörgyi M Stúdió produkciójában Frenák Pál legutóbbi alkotása, a Rómeó és Júlia XXI. századi víziója (romeo@julia.com) a kommunikáció- és kötődésképtelenségről, az internetes párvadászatról, a testi érintés hiányáról.

Fotó: Hegedűs Róbert

Már a balatonszabadi nevelőintézetben töltött gyerekkorába is beexponálódott a francia kultúra az egyik nevelőtanára révén. Sorsszerű előzménynek tekinti ezt a folytatáshoz, ahhoz, hogy Franciaországot választotta második hazájául?

Volt ebben némi sorsszerűség. Az egyik nevelőnk, Váradi Józsi bácsi kilógott a tanárok sorából. Szerette volna kissé tágítani az elhagyott gyermekek látókörét, az intellektuális nyomort, amiben az intézet falai között éltünk. Francia nyelvet is oktatott nekünk, zongorázni tanított. Az érzékeny gyerekekre különösen odafigyelt, én is közéjük tartoztam. Látta siket és nagyothalló anyámat, a speciális kommunikációnkat jelbeszéddel. Kicsit más szemmel nézett rám, talán megérezte, hogy van bennem valami tehetség, másság. A Nyomorultakat olvastatta velünk, nagyon belém ivódott Hugo regénye. Megismertetett minket a francia újhullámmal éppúgy, mint Edith Piaffal, Yves Montand-nal, Simone Signore-val. A fantáziálásban odáig mentem, hogy anyám hangját Piaf hangján képzeltem el. Párizs a szabadság álmát testesítette meg számomra.

Twins (fotó: Bobál Katalin)

Ennek a szabadságképnek a hatására hagyta el az országot fiatal táncosként?

Eredetileg Londonba szólt a kiküldetésem, hogy Magyarországot képviseljem a diszkótánc-világversenyen, amelynek a hazai versenyét megnyertem. A gálán egy Imagination nevű banda zenéjére táncoltam, a mesterem, Jeszenszky Endre által koreografált kígyószámot: „Ahányszor megölöd a kígyót, leszámolsz valamivel az egódból, egyre jobban önmagaddá válhatsz” – így adta át nekem Jeszenszky ennek a számnak a jelentését. Londonban színházi producerek révén bekerülhettem volna a Macskákba, nagy sikermusicalekbe, de én váltig Párizsba vágytam. Elég korán megfogalmazódott bennem, hogy nekem Párizsban kell élnem. Az Eiffel-torony a szabadságot, az ég felé törő energiát szimbolizálta számomra. Egy szál bőrönddel érkeztem meg a Charles de Gaulle repülőtérre. Korábban, még Pesten láttam egy equadori társulatot, lenyűgözött a klasszikus technikából merítő animális mozgásformarendszerük. Felajánlották, hogy ha Párizsban járok, csatlakozzak hozzájuk. Aztán German Silva társulatába kerültem, szólista lettem, viszont nem tudtak rögtön leszerződtetni. Megismertem Miss Dorist, a Moulin Rouge, a Lido Las Vegas-i show-műsorainak főnökasszonyát, aki bevett a csapatába. Másfél-két évig nyomtam a műsorokat az éjszakában.

Fotó: Bobál Katalin

Az 1980-as évek Párizsa mennyire érte kulturális sokként?

Minden szempontból óriási sokk volt. A legnagyobb hatást az építészmérnök feleségemmel, Catherine-nal való találkozás jelentette, ő nyitotta meg előttem a kaput a kortárs művészet felé. A modern építészettel is általa ismerkedtem meg. Nagybátyja, Jean Olivier Hucleux a modern francia festészet egyik atyja volt. Szemléletbeli, esztétikai, filozófiai inspirációkban részesültem. A legnagyobb hatást kétségkívül Gilles Deleuze filozófus gyakorolta rám, forradalmasította az addigi látásmódomat. A Clichy környékén napi szinten találkoztam vele, idősen, kopottan, röviddel a halála előtt, fogalmam sem volt a kilétéről. Köszöntem neki, úgy éreztem, a tekintetével a lelkem mélyére lát. Aztán a feleségemtől nyelvtanulás céljából, hangkazettán megkaptam Deleuze ABC betűire készített asszociációs fogalomtárát. Onnan merítettem bátorságot a koreográfiai megfogalmazásokhoz, asszociációkhoz. 

A feleségem állandóan vitt magával múzeumokba, kiállításokra. Így találkoztam Francis Bacon munkásságával, ami eleinte negatív értelemben taglózott le, és elutasítottam. Majd amikor újra megnéztem a kiállítást, fantasztikusnak találtam a torzulásokat, a testek kicsavarását, a másfajta megfogalmazásban rejlő belső lelki kifejeződéseket. Mindehhez társultak az új kortárs tánctechnikai hatások, amikor megismertem a Limón-módszert, Cunningham amerikai, Karin Weimer német koreográfusokat, az absztrakciós technikákat, a test organikus mozgását. Ezekből alakítottam ki a saját organikus mozgásrendszeremet. A kor fortyogó művészeti közegében a filozófia, a képzőművészet, a térhasználat, az építészet komplex hatással volt rám.

Fragmentumok (fotó: Bobál Katalin)

Befogadó közeggel találkozott rögtön mint újító kortárs koreográfus, társulatalapító?

Szerencsére elég gyorsan beilleszkedtem. Miután elvégeztem a párizsi táncfőiskolát, a vizsgaelőadásom láttán azonnal meghívást kaptam tanítani, koreografálni a lille-i Siket Színházba. Volt egy trióm, velük csináltam nagy sikerű előadásokat. Elismerték a tehetségemet. Három évig rezidens koreográfus voltam a Théâtre de Châtillonban, közben Strasbourgban, az ottani táncfesztiválon bemutattam a Gördeszkákat. Nem akartam hinni a szememnek: a Le Monde terjedelmes cikkben dicshimnuszokat zengett arról, hogy milyen hiteles, belső meggyőződésből fakadó az új mozgásrendszer, amit létrehoztam. A Gördeszkáknak köszönhetően alakítottam meg – először négy francia táncossal – a Frenák Pál Társulatot.

Spider, próba (fotó: Bobál Katalin)

Nagyjából tíz évvel a kinti társulat megalakulása után váltott hazai felállásra. Kimerültek a francia lehetőségek?

Pár évig párhuzamosan ment a francia és a magyar társulat, mígnem a franciák kitalálták, hogy ha magyar vagyok, akkor nem lehetek francia is. Franciaországban úgy működhettünk önállóan, hogy különböző megyékben befogadtak minket az ottani Nemzeti Színházak. Úgy, mint amikor egy független társulatot befogad egy kőszínház. Hozzáteszem, Jack Lang kultuszminiszter után nagyon megerősödött a kortárs tánc dinamikája, nem volt könnyű lábon maradni. A Trafó megalakulására tértem haza, Szabó György igazgató hívásának engedve. Újrakezdtem az életemet, újrafogalmaztam egy társulatot, ami rengeteg örömöt szerzett nekem. Elvehetetlen érdemünk – nem is annyira nekem, mint a FrenÁk Társulatnak –, hogy egy új, organikus, asszociatív stílusrendszert hoztunk be, szabad, átjárható tereket kreálva. Világviszonylatban is úttörője voltam a táncosok függesztésének. [A légtornászokéhoz hasonló attrakcióknak – a szerk.]

UN (fotó: Hegedűs Róbert)

A család, a hétköznapok kötik Párizshoz, míg az alkotás, az inspirálódás, a témaválasztás a magyar gyökerekből táplálkozik, itthon hozza létre a darabjait. 

Folyamatosan többféle kommunikációt viszek, két-három nyelven beszélek, kulturális és egyéb hatások is több szinten érnek. Pontosan ezért tudom emberi, humánus szintre emelni a munkáimat. Azt hiszem, a munkásságom elemelkedik a napi szintű aktualitásoktól, miközben természetesen befolyással vannak rá a külvilág történései. Ugyanakkor a darabjaim pontosan elmondják, hogy mit gondolok a világról. 

Ritkán, szinte soha nem vendégszerepel a FrenÁk Társulat Franciaországban. Kinek a részéről áll fenn szándékos eltávolodás?

Francia kulturális vonalon tudatos generációváltás történt, ami azzal járt, hogy húzzanak el az idősebbek. Jönnek az új hullámok, az új generációk. Nem művészcentrikus a jelenlegi kultúra, hanem produktőrszemléletű. Zártabb társadalmi rendszernek érzékelem a mostani Franciaországot, mint azt az országot, ahová valaha megérkeztem. Párizst sokszor unalmasnak tartják kulturálisan, miközben kreatív szinten nagyon gazdag. A szabadság, egyenlőség, testvériség leheletét sem érzem manapság. Mindenesetre megadta nekem a szabadság, a kreativitásom megalkotásának, önmagam megvalósításának lehetőségét. Párizs befogad és kitaszít.

Cage, próba (fotó: Bobál Katalin)

Manapság milyen művészeti hatások érik? Mi foglalkoztatja?

Már három éve amolyan mentorként támogatom az új generációs Radikal Dance társulást, melynek a FrenÁk Társulat ad konceptuális keretet. Olyan fiatal, tehetséges koreográfusok dolgoznak ebben, akik által a művészi filozófiám, dinamikám új keretek között újulhat meg. Ebben látom a jövőmet – szakmai tudásommal szeretném támogatni ezeket az új generációs alkotóerőket. 

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Frenák Pál (fotó: Bobál Katalin)