Robbanás előtti pillanatban vagyunk

Duda Éva 2009 óta vezeti saját társulatát, amely a jelentős hazai jelenléten túl számos külföldi sikert is besöpört. Az elmúlt két évük szinte robbanásszerű volt, többek közt ekkor szervezték meg az első fenntarthatóságra fókuszáló összművészeti fesztivált, dolgoztak a Tavaszi Fesztivállal, forgattak táncfilmeket, és ekkor jutottak el New Yorkba is. Jelenleg azonban a függetlenek támogatásának jelentős megvonásával új utakat keresnek a fennmaradáshoz, elsőként egy támogatói kör megszervezésével.

Jelenleg futó, húsz neves személyiséget megmozgató nagykövetkampányuk azért indult, mert valóban nagy a baj, és veszélyben a társulat továbbélése, vagy ez inkább egy általános figyelemfelhívás a szakmnak, a közönségnek, a potenciális támogatóknak, esetleg marketingfogás?

Együttesvezetőként felelősségem van abban, hogy forrásokat találjak a működésünkhöz, melynek egyik lába a pályázatok jelentik, amiket meg lehet nyerni ezen a területen, a másikat az előadások forgalmazásából származó bevétel. Jelen pillanatban a pályázati rendszer iszonyúan bizonytalan, kiszámíthatatlan az ütemezése, csökkentik a keretösszegeket, akár visszavonnak nyertes pályázatokat is. Ez a tendencia rohamosan és hektikusan változik, tehát ha fenn akarunk maradni, új utakra is kell lépnünk. A kampánynak egyértelműen több célja van: új források és megoldások kialakítása, brandépítés, célközönségünk bővítése, miközben a figyelmet is fel akarjuk hívni egy évek óta tartó problémára. Egy többlépcsős tervet dolgoztunk ki, melynek egyik része a támogatói, pártolói és mecénási kör kiépítése, ennek jelenleg futó nagykövetkampányunk az első lépése.

Fotó: Lékó Tamás

Olyasféle pártoló tagságra gondol, mint amilyen a Katona József Színház köré szerveződött?

Azt is említhetném, igen, vagy például a Budapesti Fesztiválzenekar körül kialakult nagyon komoly szponzori kört, de számos pozitív nemzetközi példa is van arra, hogy balett-társulatok vagy színházi társulatok mögött jelentős támogatói bázis van. Beszélhetünk fundraisingről, egyéni támogatókról vagy mecenatúráról, amik persze mind különböző fogalmak, és nekünk egyelőre ez az egész még szűz terep, de kérdés nélkül el kell indulnunk ezen az úton. Most azért dolgozunk, hogy dolgozhassunk.

A legkülönbözőbb arcok szerepelnek a kampányban. Minden művész, sportoló, ismert vagy közéleti személyiség egyből vállalta a feladatot?

Igen, leginkább megtiszteltetésként fogadták, és ez ráadásul nemcsak annyi, hogy a nevüket adták hozzá, hanem ezzel komoly munkájuk is van. Fontos volt számunkra, hogy hiteles személyiségek legyenek és valamilyen módon legyen közük a tánchoz, kapcsolódjanak hozzánk, az előadó-művészethez, a kultúrához. Legyen szó Nagy Ervinről, Epres Panniról, Szilágyi Liliánáról, Reisz Gáborról vagy civilekről, akik közt van séf, szerzői jogász, pénzügyi elemző, jógatanár, mindenki a saját elérésein és csatornáin keresztül kampányol.

Min múlik az, hogy egy társulat megmarad vagy – mint ahogy azt nemrégiben a Szabó Réka által vezetett Tünet Együttes kommunikálta – az anyagi lehetőségek hiányában megszűnik, illetve téli álmot alszik?

Megszoktuk, hogy ezen a pályán folyamatosan küzdeni kell azért, hogy lehetőségeket teremts az alkotásra, és hogy perspektívát adj azoknak a művészeknek, akikkel együtt szeretnél dolgozni. De arról is szó van, hogy ki mit lát az adott pillanatban. Én az ilyen szorult helyzetekben mindig a kiutat keresem, azokat a kapukat, amelyek még kinyílhatnak, azokat a lehetőségeket, amelyek még kivirágozhatnak. Amerikában például nagyon sok hozzánk hasonló társulat van, amelyek kizárólag mecenatúrából és persze jegybevételből élnek, nyilván utóbbiak ott lényegesen magasabbak. Én nem a kríziskommunikáció híve vagyok, ahogy tette ezt például az Átrium Színház, folyamatosan azt közölve, hogy vége, kész, kapuzárás. Ez működött ugyan, de nem lehet sokszor meglépni, és hosszú távon nem nyújt megoldást sem nekik, sem a területnek.

Ehhez képest ön is kiállt a FESZ, a Független Előadóművészek Szervezete nevében a nyilvánosság elé és követelte, hogy a kormány adja vissza az elvett harmincöt milliárdot és ugyanannyi pénzt költsön a független szcénára, mint focira.

Nem fog, ez nyilvánvaló, de dolgomnak érzem felhívni a figyelmet a problémára, és artikulálnunk kell az igényeinket a magas színvonalú működésért és a kulturális értékek megmentéséért. Természetesen nem arról van szó, hogy nincs a kultúrára pénz, mert van, hiszen mindig vannak gigászi költségvetésű projektek, miközben évek óta regnáló, a színházi életet meghatározó formációknak és alkotóknak állandó küzdelemmel kell szembenézniük. Ott van például a Színházi Olimpia, ami szuper, hogy van, fantasztikus vendégelőadások a világ összes tájáról, de közben neves, külföldön is számon tartott, nagyszerű hazai művészek elképesztően izgalmas projektjeire csekély adófizetői forintok jutnak. Akkor egy ilyen helyzetben hogyan érezze magát ma itthon egy szakmai és nézői körökben is sikeres magyar alkotó? Véleményem szerint a pályázati rendszer korszerűsítésén túl a balansz kialakításán, az arányokon van a hangsúly, ez a kulcs. Ehhez kellene nyitottság a kultúrpolitikusok részéről, a szakma oldaláról pedig némi bátorság és összetartás.

Duda Éva (fotó: Lékó Tamás)

Volt értelme, foganatja a nyilvános kiállásnak? Történt valami?

Tudtommal mennek levelek, vannak szakmai és diplomáciai tárgyalások a háttérben, de erről keveset tudok, erre vannak a szakmai érdekvédelmi szervezetek. Ezt a tevékenységet nem szabad abbahagyni, idén a budapesti független társulatok össztámogatása negyven, a vidékieké harminc százalékkal csökkent. Ami viszont ennél is brutálisabb, az, hogy a művészi területen felhasználható társasági adóból befolyó összeg néhány éve még közel negyvenmilliárd forint volt, most meg a tizede. Ide be lehet nyújtani igényeket, de nem lehet tudni, kik, milyen szempontrendszer mentén döntenek, mi alapján ítélnek. Közben pedig mindenki kiég ebben a harcban.

Mit gondol, miért nem számít a politikának a független szcéna? Mi a baja vele?

Én a szakmaiságban és az eredményekben hiszek, értékekben, teremtésben, közös gondolkodásban. De ez marha nehéz a kultúra területén. Mit értékelünk és mit nem? Ez sosem lesz objektív, mindig szubjektív. Európa legtöbb országában első számú kulturális termék a kortárs művészet. Magyarországon ma három fő műfaji ágazata van a táncnak: a néptánc, a balett és a kortárs. Az első kettő kifejezetten jól fekszik és dotált, a harmadik viszont alig. De a kérdésre nem tudok válaszolni, nem tudom, mi az oka, csak feltételezéseim vannak. Mindenesetre nagyon sok múlik azon, ki ül épp a politikai székben, szereti-e a táncot vagy nem, a cirkuszt szereti, a zenét vagy a focit. De nem lehetünk ennyire kiszolgáltatva.

Önöknek mennyi pénzre lenne ideálisan szükségük egy évadra ahhoz, hogy zökkenőmentesen működjenek?

Ideális esetben százmillióra, ebből kijönne a művészek és a stábtagok bére, a nagyobb holdudvarban dolgozó vállalkozók költségei, a stúdió fenntartása, és még produkciók is születhetnének belőle. Nem is olyan sok, igaz?

Duda Éva (fotó: Lékó Tamás)

Volt olyan év, amikor ez összejött?

Nem, sajnos, de volt, amikor közel jártunk hozzá, amiben nagy szerepe van a nemzetközi turnéknak, ahol nem az itthoni árakkal lehet számolni.

Meg szokott hívni politikusokat?

Előfordult, de még a szakma vezetőit sem könnyű rávenni, hogy eljöjjenek.

Ön mint társulatvezető, a kortárs táncvilágot jól ismerő alkotó, hova helyezi a Duda Éva Társulatot a mostani kortárs táncművészeti palettán?

Merész, izgalmas utakat járó csapatnak gondolom magunkat. Szándékosan arra törekszem, hogy előadásainkkal a mainstream és a progresszívebb irányzatok között legyünk. Fontos egyes produkciók esetében a szórakoztatás is, de azért nem ez a fő profilunk, ugyanakkor nem is a túlzott szofisztikáltság. Esszenciális számomra, hogy érthető, gondolatébresztő és inspiráló produkciók szülessenek, hogy aki néz minket, ne csak esztétikai élményt kapjon, ugyanakkor ne is ijedjen el. Most úgy érzem, valamiféle robbanás előtti állapotban vagyunk. A pandémia utáni két évünk volt a legsikeresebb, tízezer nézőt tudtunk évente megszólítani, ami egy kortárs tánctársulat esetében óriási szám. Sokfelé turnéztunk, elindítottuk az első zöld összművészeti fesztivált, a ZÖME FESZT-et a Jurányiban, dolgoztunk a Tavaszi Fesztivállal, felléptünk többek közt a Prima Primissima-díjátadón és az ArtMarketen. A tánc univerzális, nemzetközi műfaj, és miután tényleg sok mindent letettünk az asztalra, ehhez képest most elég szomorú, hogy financiálisan ilyen szorult helyzetbe kerültünk.

Jellemző önre, hogy napjainkat, aktuális társadalmi problémáinkat, válságainkat felhasználja munkáiban, ilyen például Wonderland és a Covid után a napfényes, pozitív üzeneteket hordozó Ramazuri. Most mire készülnek? Jelen korszakunk, a kulturális szféra ellehetetlenítése, az infláció, a rezsiválság, a háború is benne lesz a következő előadásban?

Ezek még csak alakulnak bennem, meglátjuk. Most egy másik nagyon izgalmas produkcióra készülünk, Fischer Iván kért fel, hogy koreografáljam meg Bartók A csodálatos mandarin című művét. A zenekarral közösen leszünk a Müpa nagyszínpadán ősszel, ami olyan lesz, mint egy megkoreografált, szcenírozott koncert. Közben dolgozunk a háttérben egy kísérleti projekten, három rövid táncfilmet forgattunk környezetvédelmi témában, összesen körülbelül fél óra, ezt szeretném folytatni, egyórásra kiegészítve, és nemzetközi fesztiválokra vinni.

Számos feladatot vállal a társulati munkán, a saját koreográfiáin felül is. Mit adnak önnek szakmailag ezek a felkérések?

Mindig is fontos volt számomra a több lábon állás, a kőszínházi felkérések pedig frissítően hatnak rám, mert amellett, hogy új közegben vagyok ilyenkor, az is felszabadító érzés, hogy nem én felelek mindenért. Ha például Bodó Viktorral dolgozom a Vígszínházban, csak arra kell figyelnem, ami az én feladatom a produkcióban, vannak határok, oldottabb és lazább vagyok, és nem a végtelen mennyiségű munkát élem meg.

Milyen vezetőnek tartja magát? Szigorú, következetes?

Szerintem jó velem dolgozni, ugyanakkor a tempómat és a maximalizmusomat nem mindenki bírja. Csapatban gondolkodom, önálló és kreatív emberekkel szeretek dolgozni a háttérstáb és a művészek tekintetében is. Szeretem kihívásokkal, kísérletekkel szembesíteni a társulatot, és ehhez mindenkinek, még nekem is fel kell kötni a gatyát. Jelentős mennyiségű döntéshelyzet adódik, ezekbe nagyon karakánul kell beleállni, és a krízishelyzeteket is kezelni kell. De egy jó csapattal szárnyalni lehet, és fontos sokat röhögni, magunkat és egymásnak időnként tükröt tartani. Szeretem a bandámat, fantasztikus munkát végeznek, éppen ezért is fontos, hogy ne csak megtartani, de megerősíteni is tudjam a működésünket.

Milyen típusú táncművész tud a Duda Éva Társulatban kiteljesedni, saját útját megtalálni?

Akiben van önállóság, kreativitás, de tudja érezni a csapat erejét, azt, hogy az alkotómunka közös feladat. Fontos, hogy legyen személyisége, karaktere, legyen benne kíváncsiság a világ egyéb dolgai iránt is. Számít a sokoldalúság és nyilván az előadói minőség is.

A társulat tizennégy évét tekintve mely produkcióikat tartja a legsikeresebbnek?

Az első előadásunk, mellyel Lábán Rudolf-díjat nyertünk, a Lunatika mindenképp ide tartozik, de benne van a Faun, az Overdose, a Virtus és a most is futó friss előadások is, a Mirror, a Ramazuri és a Frida. Talán ezek voltak a legmeghatározóbb produkciók.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Duda Éva (fotó: Lékó Tamás)