by Szentgyörgyi Rita 2021. máj 02.

Varnus Xavér: „Már nem tartok magam és Isten között egyházakat”

Évtizedeken át a fesztiválok anyagi megmentője volt, hiszen – nem csillagászati fellépti díjért – telt házakat vonzott a neve.

Az új-skóciai Brooklynban, egy megmentett, XIX. századi templomban alakította ki – ma már Varnus Hall nevű – kanadai „bagolyvárát” a nemzetközileg elismert orgonavirtuóz. Európát sem hagyta cserben, a Lipcsei Tamás-templom kórusának meghívására egy liturgikus koncertre készül ősszel, októberben pedig a Műpában, a debreceni Nagytemplomban, és a tokaji zsinagógában lesz orgonahangversenye. Egy szomorú kötelesség kapcsán hallottunk róla legutóbb: Törőcsik Mari végakaratához híven kedvenc popszámát, a Whiter Shade of Pale-t játszotta videóra rögzítve a színészkirálynő búcsúztatásakor.

Az inspiráló kapcsolatok sorában milyen helyet töltött be az életében Törőcsik Mari?

Mari az úriemberek régi rendjéből való volt, amely manapság már hiánycikk, nem gyártják többé. Személyisége minden egyes vonatkozásban, barátságunkhoz való lojalitásában, az adott szó erejében egy olyan világ köszönt vissza általa, amely manapság végleg kiment a divatból. Kiszámíthatóság, becsületesség, következetesség, hűség, kitartás jellemezte őt. Egy vágyott, hajdanvolt szép kornak az utolsó DNS-lenyomataként élt közöttünk.

Törőcsik Mari barátságát édesapja révén örökölte meg, aki zongorázott a Kölyök című filmben. Milyen út vezetett odáig, hogy sikerült őt táncba hívnia egy rendhagyó koncertsorozat erejéig?

Nemrégiben kikockáztam a számítógépemen őrzött kópiából azokat a pillanatokat, amikor apám háttérben a zongoránál ül, s Mariska éppen valami gyerekes csínyt követ el a dunaújvárosi Vörös Csillag Szállóban. Nyolcéves lehettem talán, amikor apámat elkísértem a Filmgyárba, s az ajtóban találkoztunk Marival. Összepuszilkodtak, hosszan beszélgettek, így derült ki számomra, hogy Apa évtizedek óta jóban van azzal a hölggyel, akit gyermekkorom óta ismertem a televízióból és a filmvászonról. Később a klasszikus Friderikusz-show ünnepi adásában együtt szerepeltünk. Másnap a Művész Kávéházban a mellettem lévő asztalnál ült Maár Gyulával, odaintett magához, az egész délutánt végigbeszélgettük. Majd pár évvel később Garas Dezsővel és Törőcsik Marival közös koncertet adtunk volna, hogy felidézzük a harmincas évek filmzenéinek és moziorgonáinak világát. Végül Dezső halála miatt az ő emlékének szentelt koncert-beszélgetés lett belőle a Műpában. Oly fergeteges hangulata volt annak az estnek, hogy rákaptunk a műfaj ízére. Sűrű egymásutánban kaptunk felkéréseket határon innen és túl, Mari Pilinszkyt szavalt, én pedig Bachot játszottam. 2015-ben a nyugalomba vonuló Bölcskei Gusztáv püspök tiszteletére adtunk koncertet a debreceni Nagytemplomban, és másnap, Persányi Miklós igazgató ötleteként, a Körhinta című film bemutatójának hatvanadik évfordulója alkalmából az Állatkertben, a műemléki körhintában ülve beszélgettünk, együtt énekelve a Meseautót, s régi filmslágereket. Kamerák vettek körbe bennünket, így e meghitt és édesen csipkelődő beszélgetés mindenki számára megtekinthető immár.

Kultúrpolitikai elkeseredésből, a megfelelő hazai zenei menedzsment hiánya miatt költözött Berlinbe, majd onnan Kanadába. Azon kívül, hogy a fiai ott élnek, mi szólt Kanada mellett?

2008 környékén már volt egy olyan különös érzésem, hogy – Fábry Sándort szabadon idézve – nem én szeretnék a magyar klasszikus zenei élet Kádár Jánosa lenni, akit az utolsó pártgyűlésről szinte egyenesen az elfekvőbe vittek. Amikor 2010-ben megkaptam az államelnöktől a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, már biztosan tudtam: gyönyörű volt odáig tartó pályafutásom, kevés orgonaművész kapott a történelemben ennyi ünneplést, tapsot és világszerte ekkora tömegeket, de a fák nem nőhetnek az égig, és lassan le kell csendesíteni a lovakat. A Bach iránti szerelmem és kamaszkori koncertkörútjaim emléke vitt Németországba, így lakást vettem Lipcsében és Berlinben. Csodálatos emlékeim voltak Lipcséről, ahol legelőször tizenöt évesen koncerteztem, Hans-Joachim Rotzschnak, a Tamás-templom akkori karnagyának meghívására. De odaköltözésem után tapasztalnom kellett, hogy a szürke hétköznapokban Lipcse egy meglehetősen provinciális gondolkodású és unalmas, változatlanul NDK-kisváros, amelyre jellemző, hogy legnagyobb bankjában senki nem beszélt sem angolul, sem pedig franciául.

(Forrás: Varnus Xavér Facebook-oldala)

Minthogy harmincöt évig éltem Európában kanadai útlevéllel, amely egyetlen evilági okmányom volt, naponta reám tört késő kamaszkori emlékeim nyomán az elvágyódás, hogy valaha visszaköltözzek Kanadába, amelyet szülőhazám mellett a legjobban szeretek e világon, s amely hozzá való hűtlenségem ellenére is végig sajátjának tekintett, hiszen ha évente visszalátogattam, mindig telt ház fogadott. Két fiam is kanadai, ott élnek családjukkal, s amikor 2018-ban egy hónapot Kanadában töltöttem, annyira jól éreztem magam az ottani, mára már a világ nagy részén bizonyára korszerűtlennek tűnő, s a viktoriánus társadalom udvariassági szabályait még megtartó kanadai világban, hogy adtam magamnak egy esélyt, és vettem egy torontói lakást. Az első hat hónap csodálatos volt, azután betört a Covid, az egész várost lezárták, s szörnyű rabságként éltem meg, hogy még a folyosóra sem mehetek ki szép lakásomból. Semmi nem olyan szomorú és lehangoló, mint egy kihaltnak tűnő metropolisz. A vidékre való menekülés latolgatása közben leltem rá a Torontótól ezernyolcszáz kilométerre fekvő Új-Skóciában, Kanada virágoskertjében egy gyönyörű, százhetven esztendős templomra és parókiára, amelybe építtettem egy fantasztikus koncertorgonát is.

A „bagolyvár” (forrás: cbc.ca)

Hogyan kell elképzelni a lecsendesedést az új-skóciai remetelétben?

Korábbi életemben szinte az egész évemet beterítették a koncertek, az 1990-es évektől 2010-ig havonta húsz-huszonöt koncertet adtam. Az utóbbi öt évben már csak évente egy hónapot szánok a koncertekre, a maradék tizenegy hónapot olvasással, sétálással, a barátaimmal és a magam örömére való zenéléssel töltöm. Ráadásul azzal, hogy egy jelentős, kétszázötven fős magánkoncertterem tulajdonosa lettem, most inkább én hívok meg muzsikusokat. Hamarosan a Banffi Fesztiválon fellépő Kelemen Barnabás, a zseniális hegedűművész is jön hozzám a vonósnégyesével koncertezni. Márciusban két koncertemet hirdettünk meg a Varnus Hallba, s egy órán belül elfogytak a jegyek. Amikor megvettem a templomot, és felépítették a nagy orgonát, Kanada legfontosabb sajtóorgánuma, a CBC állami televízió és rádió két nagy riportot készített velem. Onnantól fogva nem szorultam bemutatkozásra. Naponta kapok leveleket muzsikusoktól, akik szívesen fellépnének a Varnus Hallban. A járvány enyhébb időszakaiban elindítottunk egy koncertsorozatot is, aminek a keretében méltóképpen tudok vendégül látni zenészeket, fiatal tehetségeket, hiszen a fiatal tehetségek legnagyobb átka, hogy nem kapnak koncerteket, hisz' nem ismerik őket, és nem ismerik őket, mert nincsenek koncertjeik.

Mindig is volt érzéke az önmenedzseléshez. Miben látja a hazai koncertélet anomáliáit szervezés, menedzselés terén?

2018-ban szimbolikus baleset történt az orgonámmal, amelynek utóélete lelkileg meglehetősen megviselt. Egy kisebb magyar városban koncerteztem, s miközben a hivatásos hangszerszállítók felvitték a orgonámat a színpadra, valamelyikük megbicsaklott, leejtette a hangszert, és az orgona első billentyűsorának alsó harmada kiszakadt a helyéről. Egymilliós kár keletkezett, amit a helyszínen elismertek, a felelősségvállalási nyilatkozatot aláírták, de amikor fizetésre került volna sor, bujkáltak, majd végleg eltűntek. Az ügyvédjük addig trükközött a joggal, amely legtöbbször köszönőviszonyban sincs az igazsággal, míg végül nemhogy kifizették volna az okozott kárt, de még a perköltségeket is nekem kellett állnom. Az úriemberségnek nyomelemei sem voltak megtalálhatóak a viselkedésükben.

Magyarországon a Műpát, a Zeneakadémiát és néhány vidéki koncerttermet leszámítva nincsen hagyománya a profi koncertszervezésnek, nincsenek megfelelő koncertszervezők, akik szakértő marketingeseket alkalmaznának, s a kisebb városokban végképp hiányzik a háttérkapacitás. Évtizedeken át anyagi megmentője voltam fesztiváloknak, hiszen köztudott volt, hogy ha engem meghívnak, akkor nem csillagászati fellépti díjért telt házat vonz a nevem. Ezért sok vidéki kultúrház-igazgató, bízva a városi suttogópropagandában, a minimális reklámozáson is spórolni akart, és nem értették meg, hogy a Coca-Cola nem azért hirdet és írja rá minden üvegre a nevét ennyi évtizede, mert az emberek amúgy nem tudnák, hogy mit isznak, hanem a brand fenntartása céljából. Ezt a helyzetet csak tovább rontotta, amikor a koncertszervezők egy része hivatásos tao-vadász lett, és már annyira sem volt érdekelt, hogy meghirdesse a koncerteket, mint korábban, hiszen laza csalással, vagyis az önmaguktól felvásárolt jegyek feltüntetésével évente módszeresen megkopasztották az államot. Egyszer egy komoly vidéki helyszínre kaptam meghívást, s meglepődve tapasztaltam, hogy nem hirdetik plakátok a koncertet. Kiderült, hogy a főszervező a saját barátai között szétosztogatta a jegyeket, a nagyközönségnek nem hirdette meg a koncertet, így év végén, tekintve, hogy egyáltalán nem költött hirdetésre, nagyobb hasznot húzott az állam becsapásával, mintha becsületesen megszervezte volna a hangversenyt.

Ehhez képest milyen tapasztalatai vannak nemzetközi viszonylatban?

Amíg a nemzetközi koncertszervezők, fesztiváligazgatók húsz-huszonöt évvel ezelőtt még CD-ket hallgattak, prospektusokat olvastak, addig manapság a világ legjelentősebb fesztiváljai, azok igazgatói az interneten vadásznak élőkoncertekre, mert ott valóban az igazságot hallják, nem manipulált felvételeket, s azok alapján döntenek. Nagyon leegyszerűsödött a világ. Mint ahogy Istennel való viszonyomban sem tartok már magam és őközötte egyházakat, hiszen születésétől fogva mindenki közvetlen vonalat kapott hozzá, így más területeken is megváltozott a világ, a művészek nagy része az interneten ma már közvetlenül tartja a kapcsolatot a meghívóival, a közönségével, s nem sertepertélnek körülöttünk mindenféle gyanús szándékú impresszáriók.

A Varnus Hall orgonájánál (forrás: cbc.ca)

Régen nagy miszticizmus övezte e műfajt, s az ügynökök abban voltak érdekeltek, hogy a művészek és a nagyérdemű között fenntartsák a lövészárkot, hiszen ezen keresték a pénzüket. Úgy hiszem, a Covid végképp eldöntötte e kérdést, bár az még ma is kétséges, hogy az emberek boldogan rászabadulnak-e majd az élőkoncertekre, vagy végleg elkényelmesedtek. Ehhez képest, valljuk be őszintén, hogy az orgona mint koncertműfaj, nem is nagyon létezik a világban, és szubkultúra a javából, ami annyit jelent, hogy X és Y orgonaművész ül a saját templomában, mindkettőnek nagyjából harminc-harmincöt fős hallgatósága van, időnként meghívják egymást, kölcsönadják egymásnak a közönségüket. Ebben a bizarr orgonistaturizmusban néhány kollégámmal, így az amerikai Cameron Carpenterrel ritka kivételeknek számítunk, hiszen a mi koncertjeink a mai napig hatalmas tömegeket vonzanak.

A Varnus Xavér-brandet is az internet nyilvánossága élteti?

A YouTube-univerzum alapvetően megváltoztatta a marketingrendszert. YouTube-csatornám a napokban átlépte a huszonnégymilliós nézettséget, és ehhez még hozzászámíthatunk körülbelül hatmilliónyi nézőt, akik az én ellopott koncertfilmjeimet nézték meg különféle kalózcsatornákon. Ez a klasszikus zene világában elképesztően hatalmas nézettségnek számít. Bach-felvételemet, amelyet a Berlini Dómban 2013-ban adott koncertemen rögzítettek, a három esztendővel ezelőtti YouTube-publikálás óta kilenc és fél millió ember nézte meg, így hivatalosan is ez a felvétel lett a zenetörténet valaha legnézettebb orgona-koncertfilmje. Elgondolkodtató, hogy e közel harmincmilliónyi nézőből csupán két százalékot tesz ki a magyarországi zenerajongók tábora, amely persze az ország lakosságához képest még így is hatalmas, hatszázezres tömeg. A nézettség maradék kilencvennyolc százaléka pedig viszonylag egyenletesen oszlik szét a világban. Kialakult egy olyan stabil rajongótáborom Berlintől Mexikóig, amelyik a saját ismeretségi és baráti körével bárhol és bármikor megtölt egy koncerttermet vagy egy katedrálist.

Elképesztően hatalmas piacot és lehetőséget kapott a klasszikus zene az internet által, hangjaink olyan pontjaira is eljutnak a Földgolyóbisnak, ahol talán soha nem szólalhatott meg korábban Bach, és ezt a felfokozott érdeklődést csak növelte a világjárvány okozta elzártság. Természetesen egy YouTube-felvétel soha nem fogja pótolni azt a borzongatóan transzcendens érzést, amikor az ember a Canterbury Katedrális roppant kőrengetegében hallhatja-játszhatja Bach muzsikáját, de aki a világ bármely eldugott falujában csak azért írja fel a bakancslistájára, hogy egyszer, ha törik, ha szakad, de elutazik Canterburybe Bachot hallgatni, mert az internet felébresztette ezt a vágyat benne, akkor már mindez nem volt hiábavaló. A 30-as években mindenki attól rettegett, hogy a film egy napon eltörli majd a színház létjogosultságát. Ám az eltelt kilencven esztendő csak arról győzhette meg a kétkedőket, hogy a két műfaj milyen elképesztő kölcsönhatásban segíti egymást.

Nyitókép: Varnus Xavér a Varnus Hallban

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A közönség segítségét kérik a Varnus Hall működtetéséhez.

Varnus Xavér YouTube-csatornája.