by Sándor Zsuzsa 2021. júl 22.

A bennünk kiszínesedő képek

Dr. Keresztes Zoltán pszichiáter fekete-fehér vallomásai

Budapesten, a Bartók Béla úton található Kis Présházban nyílt meg dr. Keresztes Zoltán oroszországi fotográfiáiból készült kiállítása, amely július végéig megtekinthető. A pszichiáter a sarkkörre utazott hajótemetőt, a jeges tájból kimagasló kettős keresztet fotózni. Az orvos-fotográfus arról is beszélt, hogy a saját gyász feldolgozását miként segítheti az alkotás.

Úgy tudom, fotósként kezdte a pályáját. Hogyan lett fotográfusból pszichiáter?

Gyerekkorom óta fotózom, hatodikos voltam, amikor apám vett nekem egy Zorkij gépet, és lelkesen fényképeztem az osztálykirándulásokat. Nemrég megtaláltam a régi negatívokat, sőt a Zorkij gép is megvan, működik ma is. Pécsett laktunk a szüleimmel, gimnazistaként az ottani planetárium fotószakkörébe jártam és tanultam. Nagyon érdekelt a fotózás, de a szüleim azt erőltették, hogy az orvosi egyetemre jelentkezzem.

Miért, talán ők is orvosok?

Nem, apám mérnök volt, anyám tanár. Mindketten arisztokrata földbirtokos családból származtak, de az ötvenes években meghurcolták őket, úgyhogy nem voltak barátai annak a rendszernek. Azt gondolták, nekem az lesz a legjobb, ha elhúzok ebből az országból, és orvosként mindenütt boldogulhatok. Csakhogy elsőre nem vettek föl az orvosira, és másodszorra is csak úgy, hogy igazolnom kellett: munkásszármazásúvá váltam. Harminchat hónapig fizikai munkát kellett végeznem. Egy kórházban dolgoztam beteghordóként és műtőssegédként, majd a Pécsi Galériában lettem fullajtár. Közben fényképeztem, például a Dunántúli Naplónak készítettem riportképeket. Másodszorra aztán fölvettek az a pécsi orvostudományi egyetemre, ahonnan egy év múlva kibuktam.

Mi történt?

Semmit sem tanultam, annyira nem érdekelt az egész. A fotózás sokkal jobban izgatott, kaptam egy státuszt a Dunántúli Naplónál. Közben más újságnak is fényképeztem, valamint a kaposvári és pécsi színházak próbáit is fotografáltam. Úgy döntöttem, folytatom Pécsett az orvosit, amit be is fejeztem 1991-ben. De végig billeget bennem, hogy orvos vagy fotós legyek.

Mi döntött végül az orvoslás mellett?

Pályáztam egy pszichiáter állásra a Lipótra, és az akkori főigazgató, dr. Veér András felvett engem. A pszichiátria pedig úgy jött a képbe, hogy semmi más nem érdekelt, csak az, hogy miként van összerakva az ember, és hogyan működik a lélek. És ez az érdeklődés változatlanul megvan bennem ma is. A fényképezés hosszú időre háttérbe szorult: kezdő pszichiáterként a szakvizsgámra készültem, lekötött a napi orvosi munkám.

Gyakran tart előadásokat a borderline személyiségzavarról. Miért éppen ez lett a szakterülete?

A Lipót ötös osztályán dolgoztam, ami területileg ellátta a XV. kerületet is. Itt található a Rákospalotai Leánynevelő Intézet. Gyakran kijártam ide, a fiatal bűnelkövetőkhöz. Akadt köztük, aki pengét nyelt, vagdosták magukat, pénzért szexeltek, többféle szertől függő politoxikomán lányok voltak. Rendkívül zilált, zűrös családi háttérrel. Én amolyan boldog hályogkovács módjára beszélgettem velük, fogalmam sem volt arról, hogy mit is kellene csinálnom. De nagyon érdekes dolgokról beszéltek ezek a lányok, és megértetem őket. Belenyúltam a borderline-darázsfészekbe, és aztán benne is maradtam.

Több év kihagyás után újra fényképezni kezdett. Miért?

Nagyon hiányzott, nem csak a dokumentálás hanem az az érzés is, amikor a keresőben nézem, mit fogok fényképezni. Mindig fekete-fehér képeket csináltam, számomra a világnak nincs szebb absztrakciója, mint a fekete-fehér kép. Egyik barátom azt mondta egyszer: ezek a képek bennünk színesednek ki. És ezzel teljesen egyetértek. Már fiatal koromban is olyan fotókat készítettem, amiken alig szerepeltek emberek, inkább a természetet és az épített közeget fotografáltam. Nálam ez tudatos koncepció, ha valaki ott van a fényképezőgépem előtt, megvárom, míg kimegy a képből, és akkor exponálok.

Azóta fotózik aktívabban, mióta személyes tragédia érte. Kérdezhetem erről?

A tizenkét éves kislányom meghalt egy autóbalesetben. Egy baráti család elvitte őt fürödni Sárvárra. És nem hozták vissza a gyerekemet – három és fél éve már ennek. A kislányom legjobb barátnője, a nővére és az édesapjuk ültek az autóban. Lecsúsztak az útról és három métert zuhantak az árokba. A lányom, Alíz, és az apa nem élték túl a balesetet. Ma sem könnyű erről beszélnem. Alíz elvesztése után végképp lekerültek az emberek a képeimről.

Sokáig csak pocsolyákat fotózott és számozta azokat.

Ráírtam a fotókra, hány nap telet el a baleset óta. Nemrég hagytam abba a képek számozását, valahogy a belső világomban közhelyessé vált. De attól még számon tartom az idő múlását: ma, amikor beszélgetünk 1298 nap telt el azóta, hogy a kislányom beült egy autóba, és nem jött vissza.

Miért fotografált pocsolyákat?

Mentem az utcán, és egyszerűen nem tudtam felemelni a fejemet. Azt néztem, mi tükröződik a tócsákban. Láttam milyen szépek, sokszínűek, mindig másfélék, attól függően, melyik szögből esik rájuk a fény. Majd felszárította őket a nap, és eltűntek. A pocsolyáknak ez a fajta tünékenysége nagyon emlékeztetett a kislányom veszendőségére. Ahogy egy általam befolyásolhatatlan esemény elvette annak a lehetőségét, hogy újra lássam őt.

Az, hogy pszichiáter, segített a gyászmunkában?

Egyáltalán nem. A személyes életemhez és a privát kapcsolataimhoz semmit nem tesz hozzá, és nem tesz könnyebbé, hogy pszichiáter vagyok. És ahogy kollégáktól is hallom, ez elég általános tapasztalat. Távolság kell ahhoz, hogy rálássunk egy emberre, elfogulatlanok lehessünk. Ez az oka annak, hogy a barátainkat, közvetlen szeretteinket sem tudjuk lelki gyógyítóként kezelni.

Akit ilyen tragédia ér, hogyan képes pszichiáter munkát végezni? Lehet ilyen fájdalommal másokra figyelni?

Egy ideig ez fele annyira sem ment, mint korábban, de azután megint képes lettem teljes intenzitással figyelni. Sőt, a munka segített a legtöbbet. Visszatekintve hálát érzek a pácienseim iránt, mert volt dolgom, megmaradtak az életem struktúrái. Többségük tudta, hogy mi történt velem.

Másmilyen orvos lett? Másként viszonyul a betegeihez?

Kilométerekkel odébb tolódott bennem, hogy hol kezdődik a probléma, és mit tekintsünk bajnak. Nagyobb távolságot tudtam teremteni a saját és a pácienseim lelkiállapotai között. Azelőtt egy vehemensebb borderline beteg olykor nagyon be tudott húzni abba a zaklatott világba, amit ő magának rendezett be, és ami tele van szenvedéssel és úgynevezett bajokkal. Ám attól, hogy megváltoztam, meg tudtam őrizni a professzionális távolságot, és jóval hitelesebben képviselhettem azt is, hogy voltaképp nincs semmi baj. Most ilyen az életed, de ki lehet ebből jönni. Csak el kell döntened, hogy valóban ki akarsz-e ebből jönni, vagy benne maradsz. Távolabbról nézve, a döntések sokkal egyértelműbbek és egyszerűbbek, és ettől hatékonyabbá válik a terápia is.

Említette, az orvosi foglalkozása nem segített a trauma feldolgozásában. A fényképezés, az alkotás többet segít?

Igen, bár azt nem merném mondani, hogy feldolgoztam, vagy valaha is fel tudom majd dolgozni azt, ami történt. Legfeljebb megtanulhatok együtt élni azzal, hogy ez most már örökre így marad.

Emberileg megváltozott? Másféle értékek lettek fontosak?

A kislányom elvesztése óta leginkább az elidegenedés foglalkoztat, mivel én is elidegenedtem a korábbi életemtől. Alíz nagyon közel állt hozzám, rokonlelkek voltunk. Van még két gyerekem, és sokkal fontosabbá vált, hogy a nagylányommal és a fiammal valós kapcsolatom legyen. Fontosabbak a barátok is, és a baleset után másfél évvel lett egy párkapcsolatom, új házasságom. És a fotózás is újra középpontba került.

Legutóbb az orosz sarkvidéken készített fotográfiáit állította ki. Miért ment el a sarkkörre?

Rajta volt ez is a bakancslistámon. Régóta szerettem volna eljutni a Kola-fészigetre, erre az eszméletlenül gyönyörű, lenyűgöző vidékre. A feleségem is orosz, Szibériában él, hol ő jön Magyarországra, hol én megyek hozzá. Úgyhogy Szibéria a közös szenvedélyünk.

Megrázó, költői fotográfiáin fagyos, fenséges tájak láthatók. Elhagyatott romos épületeket, hajótemetőt örökített meg. A gyászmunka része ez is?

Az egyik első szó, amit oroszul megtanultam – кладбище – temetőt jelent. Egy ilyen út persze belső utazás is, gyászfeldolgozás is, hiszen valahol mindig magamat kopírozom rá ezekre a képekre. Mindazt, ami belül zajlik, így tudom megoszthatóvá, mások számára is megélhetővé tenni.

A nyitóképen: dr. Keresztes Zoltán (fotó: Kortepan/ Körtvélyesi László), a szövegközi fotók a kiállítás képei.

A cikk a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.