A Csinibaba Táncdalfesztivál egyszeri alkalom, soha többé nem lehet majd látni

Vajdai Vilmos a Wikipédia szerint a legsokoldalúbb, legnehezebben kategorizálható magyar művészek egyike: játszik, rendez, igazgat, zenei rendező és zenei szerkesztő, foglalkozik képzőművészettel, dolgozott rádiós rendezőként, fellép DJ-ként, és a konferansziészerepben is jól érzi magát. Alapító tagja a TÁP Színháznak, tagja volt a Korai öröm zenei formációnak, a Katona József Színház társulatát pedig 1986 óta erősíti.

A Katona negyvenéves születésnapját egy különleges koncerttel is megünneplik a Budapest Parkban, ahol a társulat tagjai vendégénekesekkel kiegészülve lépnek fel. A kísérleti produkcióval, amelynek ön a rendezője, a színház nem csak új vizekre evez, hanem bőven túllép az ilyenkor standardnak számító jubileumi gálaműsorokon.

Az, hogy ez az évforduló nem hagyományos módon zajlik, a Katona részéről tudatos döntés volt. Önmagunk ünneplése helyett izgalmas, új programokat szerettünk volna. Ennek az eredménye ez a koncert is a Csinibaba című film betétdalaiból és a ’60-as évek táncdalfesztiváljainak slágereiből válogatva, ahol nem csak a komfortzónánkból léphetünk ki, hanem magából a színházból is.

Miért pont ehhez a témához nyúltak?

Az együttműködés, hogy zenészek és színészek találkozzanak egy nagy szabadtéri színpadon, Kazimir Annamari kolléganőnk ötlete volt. Már több mint egy éve, hogy ez felmerült egy társulati ülésen, és úgy alakult, hogy én rendezem, többek között azért, mivel mindkét oldalhoz volt és van is közöm. Akkor még csak kerestük, hogy mi legyen a tematika. Fontos szempont volt, hogy ismert dalok legyenek és eladható koncepció. Először a Hair musicalre gondoltunk, de nehezen haladtunk vele. Aztán Pálffy András, a Budapest Park igazgatója dobta be a Csinibabát. Nagyon szeretem ezt a korszakot, és otthon vagyok a zenei világában – a Csinibabát már kiskoromban ismertem, ugyanis a nagymamámnak megvolt lemezen –, Kamarás Ivánnak készítettem is egy lemezt az ’50-es, ’60-as évek dalaiból. Végül egy-két dal kivételével csakis táncdalfesztiválokon elhangzott dalok kerültek a  Budapest Park-os műsorba.

Miután megszületett a koncepció, könnyen és gyorsabban haladtak?

Ez a rendezés egy éve még egyszerű feladatnak tűnt, aztán kiderült, hogy rengeteg munka összehozni egy ilyen koncertet. Főleg úgy, hogy közben három bemutató is készült a színházban. De ez nem is rendezés igazából, hanem szervezés, összerendezés. Miután megtaláltuk az irányt, készítettünk egy ötvenes dallistát, amit odaadtunk a színészeknek és az énekeseknek. Ők kiválasztották, hogy mihez lenne kedvük, mi az, amit komfortosan el tudnak énekelni. Így alakult ki a végső huszonöt dal listája, pontosabban huszonhaté a Csinibabával együtt, amit a cappella adunk majd elő. A sorrend összeállítása is egyszerűnek tűnhet, de ez is komoly munka, több hétig sakkoztunk csak azon, hogy milyen dalok kerüljenek egymás mellé, hogy meglegyen a koncert íve. Iszonyatos mennyiségű szervezést igényel összehozni a színészeket az énekesekkel, kiválasztani a hangszereléseket, a vokálokat, ráadásul mindez egy huszonnégy fős élő zenekarral a színpadon.

Ha már a színpadnál tartunk, és ha nem titok: kiket láthatunk együtt énekelni és milyen számokat hallhatunk? Biztosan nagyon izgalmasak a párosítások.

Ez egy hosszú lista és nem is szeretnék róla mindent elárulni. Hallhatjuk a Susu bolondságot Lábas Vikitől és Ónodi Esztertől, a Gedeon bácsit Bezerédi Zoltántól, Rajkai Zolitól és Fekete Giorgiótól. Lesznek olyan számok, ahol csak a vendégművészek duetteznek, például Péterffy Bori Thuroczy Szabival, de olyan is, ahol csak katonás művészek, mint Tasnádi Bence és Rezes Judit.

Arról mit gondol, hogy a színházi világban sokan lenézik a zenés műfajt, úgy tartják, ami zenés, az csak könnyed lehet?

Hülyeség. Nem attól lesz valami olcsó, hogy zenés vagy szórakoztató. A zene alapvető dolog. Nem is tudom, csináltam-e valaha olyan darabot, amiben nem volt zene. Ha konkrétan nem is énekelnek egy előadásban, attól még aláfestésként használják. A zene legalább olyan fontos egy darabban, mint a dramaturg, a rendező vagy színészek, hiszen van, hogy a zene csinál meg egy jelenetet. A zenés műfaj szerintem a színház csúcsa attól még, hogy hogyan használják itt-ott, ezek-azok...

Az A politikusok című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

Szívesen rendezne zenés előadást is?

Igen, rendeztem már operettet, és nagyon szerettem. Képesnek tartom magam arra, hogy bármilyen lehetetlen kihívásnak megfeleljek. Főleg, ha vannak hozzá megfelelő körülmények. Merthogy igazából azt szoktam meg, hogy nincsenek.

El sem tudna már képzelni olyan helyzetet, amikor minden ideális egy új rendezéshez vagy bemutatóhoz?

De, azért már történt ilyen. Amikor a Katonában rendeztem a Nem vagyunk mi barbárokat, az csodálatos volt. Tíztől kettőig azzal foglalkoztunk, ami be volt tervezve, nem kellett várni a színészekre, volt dramaturg, volt díszletterv, szinte csak az alkotással kellett foglalkoznom. Azóta is nyaggatom Máté Gábort, hogy szeretnék újra rendezni.

A koncerten énekel majd?

Nem. Talán a Távollétnek elmondom a bevezető szövegét. Amikor rendezek, nagyon nehezen engedem el a kontrollt. A Politikusok előadásban azonban énekelünk. Az elején még félelmetes volt, hogy több szólamban és kórusban is, de most már nagyon élvezem. Ezen felbuzdulva megfogadtam, hogy el fogok járni hangképzésre. Az egész próbafolyamat jó munka volt. Igazi közösségi munka. Már az elején éreztem, hogy ez érdekes és jó lesz, még ha nem is rajongok a német színházért. Jó csapat volt a zeneszerzőtől kezdve a koreográfusig.

Az A Politikusok című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

A TÁP Színház a harmincadik születésnapját ünnepli idén. Ez azt jelenti, hogy harminc éve egyszerre van jelen a kiszámíthatóbb kőszínházi struktúrában alkalmazottként és a küzdelmesebb független szférában vezetőként. A kötöttségnek és szabadságnak ez a párhuzamos megélése egyensúlyt teremt az életében?

Nem egyensúlyt, hanem folyamatos pörgést. Pár éve jöttem rá, hogy ADHD-s vagyok, úgyhogy ez így tökéletes nekem. Az ADHD-mnak nagyon jó a Katona szabályossága, mert abban le tudok nyugodni, meg tudok benne pihenni. Pontosan ezért nem is törtettem soha itt színészként, elfogadtam, amit adtak, tökéletesen megfeleltek az epizódszerepek is. A TÁP-ban ezzel ellentétben iszonyat sok feladat szakad rám, és teljesen más a munka. Úgy érzem, sikerült nyomot hagynunk a magyar színházi életben. A független üzemben nincs megállás, az folyamatos problémamegoldás. Nem csak a miből a kérdés, hanem az is, hogy lesz-e próbahelyünk, ráérnek-e a színészek, össze tudjuk-e egyeztetni az alkotókat, hol tudunk bemutatni.

Vajdai Vilmos és Mészáros Béla, TÁP Színház, Minden Rossz Varieté (fotó: Dömölky Dániel)

A Katonában mindig tolerálták ezt a kettős életet?

Zsámbéki Gábor az elejétől fogva tolerálta, majd Máté Gábor is. Voltak közös produkcióink is, de olyan is, hogy amikor nem volt hol bemutatni az előadásainkat, akkor befogadtak minket a Katonában. Sőt, még azt a hat évet is tolerálták, amikor nem csak a TÁP-ot csináltam, hanem a Korai öröm zenekarban is tag voltam.

A TÁP-nál vagy éppen a Budapest Parkkal közös projektben a művészeti munkák mellett mindig szükséges menedzseri vagy üzleti szemlélettel is figyelni a dolgokat?

Annak az időnek, amennyit a TÁP-pal foglalkozom, körülbelül csak harminc százalékát teszi ki a konkrét művészeti munka, pedig már van két állandó munkatársam is, ami óriási segítség. Van produkciós menedzserünk és van produkciós munkatársam is, aki mindenben segít. Az üzleti élet nagyon távol áll tőlem, nem érdekel a pénz olyan nagyon. Mégis központi kérdés a pénzszerzés. Ingyen csináltuk tizenöt évig, és most is van olyan produkciónk, amiben annyian vagyunk, hogy kioszthatatlan a bevétel. Inkább elisszuk vagy félretesszük másra ezeket a morzsákat.

TÁP Színház: Minden Rossz Varieté, 2016 (fotó: Dömölky Dániel)

Amikor harminc- meg negyvenéves fennállásokat ünnepel az ember, azért az nyilván  el is gondolkoztatja.

Így van, már nincs annyi hátra, mint ami mögöttem van. Teszem, amit tudok, és amit lehet. Nagyon fontos volt már a pályám elején, hogy elveszítsek minden karrierista ambíciót, hogy mit kellene csinálni, mi lenne a cél, hova kellene eljutni.

Azért, hogy megkímélje magát a szorongásoktól?

Ez sok mindentől megkímél: irigységtől, hogy ne másokkal foglalkozzam, hogy ne azt nézzem, másnak hogy megy, hogy neki mennyivel jobb, hogy ő miket játszik el, hogy miket kellene tennem azért, csak hogy megszerezzek valamit. Így azt csinálom, amit szeretek.

Ez a szakmai kettősség bátorság?

Forrás: Vajdai Vilmos Facebook-oldala

Fel merne tenni mindent egy lapra? Merné például azt mondani, hogy egy évre kikapcsolok és itt hagyok mindent?

Talán most már igen. Persze mint a nagy magyar átlag, én is tele vagyok egzisztenciális szorongással. Vannak gyerekeim, de már nagyok. Ma már körülbelül ki tudnám találni, hogy hogyan ne haljak éhen itthon vagy máshol. Igazság szerint sosem vágytam el innen, magyar vagyok, szeretem a munkámat. A Katonával régen rengeteget turnéztunk, ahová meg most utaznék, mert még nem voltam, azt nem tudom megfizetni. Dolgozni talán még elmennék külföldre, Berlinbe például. Ott ráadásul nagyon sok magyar is van. Biztosan hamarabb lehetne többre jutni, mint itt harminc év alatt. De addig is bulizunk egy jót a Budapest Parkban a Csinibabára.

Mi lehet a hívószó a koncertre azoknak, akik szeretik a zenés színházat, de nem járnak a Katonába?

GYERE! Ez egyszeri alkalom, soha többé nem lehet majd látni. Nagyon jók a dalok. Mindenkit várunk május 21-én. Talán még akad pár jegy!

-------------

További információk a koncertről ITT olvashatók.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Vajdai Vilmos az A politikusok című előadásban (fotó: Dömölky Dániel)

A galériában látható képek a Csinibaba próbáin készültek (fotó: Kazimir Annamari)