A felfedezés izgalma hajtja őket

Közös vonásuk, hogy szeretnek maguk felfedezni művészeket és művészeti irányzatokat: egyikük így talált rá az üvegművészetre, másikuk pedig az op-art kiemelkedő alkotóira. Erdész László galériatulajdonos és műkereskedő – mint mondja – egész életében optimista volt, lényegében teljesen indokolatlanul. Az sem igazán zavarja, hogy a művészeti élet, mint megannyi más terület, felhígult. Ő csak teszi a dolgát. Málnay B. Levente, az AMC Networks International – Central and Northern Europe ügyvezető alelnökeként óvatos vezető hírében áll, akit műgyűjtőként is a minőség, a műtárgyak kvalitása izgat. Elsőként a magyar avantgárd és a kubista művészek, valamint az ő tanítványaik érdekelték. Azután felfedezte az optikai művészetet. Victor Vasarely hazájában ő az egyetlen valódi op-art-gyűjtő.

A műkincskereskedelem nagyban függ az irracionális dolgoktól. A galériavezetőkről és a gyűjtőkről kilencvenkilenc százalékban kiderül, hogy van olyan műtárgyuk, amelyet csak azért vásároltak meg, mert kötődtek hozzá érzelmileg.

Erdész László: Ez a műkereskedők nagy részére igaz, én viszont a pályám elején eldöntöttem, hogy nem fogok saját gyűjteményt építeni. Azt gondoltam, hiába vonzódom erősen egy műhöz, nem tarthatom meg magamnak a legjobb alkotásokat. Persze ez mai fejjel teljesen értelmetlen döntésnek tűnhet, de akkor más időket éltünk: tiszteltük az alkotókat, nem tartottam illendőnek nagy értékű képeket elfogadni. Voltak művészek, akik inkább éheztek, de vállalták a politikai véleményüket. Bálint Endre és Korniss Dezső életében sem volt elsődleges szempont az eladás.

Málnay B. Levente: Az 1990-es évek végén történt, hogy a Falk Miksa utcában sétáltam, ahol egy galériában megláttam Mattis Teutsch János Lelki virágok című sorozatának egyik alkotását. A kép annyira magával ragadott, hogy onnantól datálom a szenvedélyemet a műgyűjtés iránt. Minden fellelhető könyvet elolvastam róla. Akkor még álom volt, hogy egyszer magam is birtokoljam egy művét. Később, már a 2000-es évek elején Laci mesélte nekem, hogy van egy Svájcban élő magyar műgyűjtő, Éber Miklós, akivel érdemes lenne találkoznom. Éber a szeszélyes természete miatt a galeristák rémálma volt. Úgy döntöttünk, elmegyünk hozzá. Miután leszállt a gépünk, taxiba ültünk, majd Laci felhívta Ébert, aki közölte vele, hogy mégsem fogad minket. Laci nehezen, de meggyőzte. Miután beléptünk a lakásába, csodálatos magyar műtárgyakat láttunk. Az elragadtatásom csúcspontján azt javasolta, menjünk, és nézzük meg a szomszéd lakást is, ami szintén az övé volt. Ebben csak Mattis Teutsch Jánostól származó művek voltak a falakon… Eredetileg Bortnyik Sándor Küzdők (Bokszolók) című temperaképéért mentünk, amelyet korábban kiállítottak a Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris-ban (Párizs Város Modern Művészeti Múzeuma) is.

Bortnyik Sándor: Bokszolók, 1926, gouache, papír, 23 x 28 cm (forrás: Málnay B. Levente)

E. L.: A nagy olajfestmény párja a madridi Thyssen-Bornemisza Gyűjteményben van.

M. B. L.: Beszélgetés közben kiderült, hogy Éber eladna egy Mattis Teutsch-képet is. A karrierem elején voltam, felfoghatatlanul magas összeget kellett volna kifizetnem a két képért. Lacitól tudtam, hogy abban az esetben, ha a helyszínen nem egyezünk meg, később már nem is fogunk. Az útra elkísért minket az akkor reklámértékesítőként dolgozó első feleségem is, aki közeledve a megegyezéshez, egyszer csak odafordult Lacihoz, és azt mondta, ha elengedi a tíz százalékos jutalékának a felét, akkor létrejöhet az üzlet. Erre Ébernek, aki egy forintot sem engedett az árból, felcsillant a szeme. Laci úriemberként viselkedett.

E. L.: Levente kifelejtette a történetből, hogy a tárgyalás közben elmentünk ebédelni, majd béreltünk egy vízibiciklit, amivel kimentünk a Zürichi-tóra. A közelben láttunk egy uszodát, amelyről kiderült, hogy a hét egy napján nudista fürdőként működik. Persze pont azon a napon jártunk arra. Leventével egyre gyorsabban tekertünk a gyönyörű nők felé. Azt hiszem, végül ott döntöttem el, hogy lemondok a jutalékom feléről, így Levente elkölthette minden megtakarított pénzét.

Éber halála után a gyűjteményéből, benne Czigány Dezső, Gulácsy Lajos, Mattis Teutsch János, Scheiber Hugó és Tihanyi Lajos fantasztikus képeivel, a Virág Judit Galéria szervezett kiállítást 2021-ben, később ők árverezték el a teljes kollekciót is.

Mattis Teutsch János: Aktok, 1927-1928 körül, olaj, vászon, 80,5 x 55 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Hogyan ismerkedtek meg?

M. B. L.: A húszas éveim elején udvaroltam egy lánynak, aki Laci szentendrei galériájában dolgozott. Laci olyan szakmai alázattal és lelkesedéssel kezdett el nekem mesélni művészekről és alkotásaikról, például Bortnyik Sándorról, hogy lenyűgözött. Tőle hallottam először a festőről, akitől az első festményt két évtizeddel később Laci segítségével vásároltam meg. Ez volt az a bizonyos kép Éber gyűjteményéből.

E. L.: Bortnyikhoz kétségtelenül több közöm volt, mint bármelyik más magyar galeristának, mert egy barátom, a műgyűjtő Viktor Menshikoff révén a galériába került a hagyatékának jelentős része. A mai napig az egyik legbecsesebb alkotás a Kabaré című műve, amelyet 1977-ben a Magyar Nemzeti Galéria is bemutatott Bortnyik Sándor emlékkiállításán. A festmény a művész műtermének a faláról az akkor Budapesten is működő Sotheby’s aukciósházon keresztül került Viktorhoz. A festménynek van egy kisméretű papíralapú változata, amely az ismert televíziós személyiség, Egri János gyűjteményében van.

Málnay B. Levente és Erdész László, mögöttük Oskar Schlemmer szobra, a falon Fehér László alkotása (fotó: Pixolar Photography)

Úgy tudom, Leventének nagyságrendileg százötven műalkotása van, és nem ad el belőlük.

M. B. L.: Három gyerekem van. Fontosnak tartom, hogy később ők is élvezhessék a műalkotásokat, bár jelenleg csak egyikük érdeklődik irántuk. Van egy mondás, miszerint a műtárgyak csak kölcsönben vannak a gyűjtőknél. Vélhetően az én kollekcióm sem marad egyben a halálom után. Addig szeretném élvezni a művek esztétikáját, amíg itt vagyok. Kevés annál csodálatosabb intellektuális élményem van, mint kvalitásos műtárgyakat csodálni. Külön öröm, hogy ezt az otthonomban tehetem meg.

E. L.: Az a gyerek, aki képek között nő fel, nyitottabb és toleránsabb lesz, mint az, aki nem ilyen szerencsés. Nem a kép tárgya az érdekes, hanem az, amit kivált belőlünk. A művészet szeretete édesanyámtól ered, aki esténként mindig mesélt nekem és a bátyámnak. Az Egri csillagok első soraiból a mai napig emlékszem erre: „Hol terem a magyar vitéz? A patakban…”

M. B. L.: „Hogy is hívnak, öcsém, Bodó vagy Dobó?” Ez szintén az első fejezetben szerepel…

E. L.: Sokszor volt szerencsém az életben. 1960–64 között Székesfehérváron jártam középiskolába. Ez volt az az időszak, amikor a Kovács Péter–Kovalovszky Márta művészettörténész házaspár a helyi Szent István Király Múzeumban dolgozott. Legendás kiállításokat rendeztek például Csontváry Kosztka Tivadar és Vajda Lajos műveiből. A tárlatok iránt olyan nagy volt az érdeklődés, hogy különvonatokat indítottak az embereknek az ország különböző pontjairól. Szegények voltunk, otthon hideg volt, ezért a bátyámmal a könyvtárba jártunk tanulni, ahova az út a múzeumhoz tartozó Csók István Képtáron keresztül vezetett, így minden nap minden kiállítást legalább kétszer láttam. A megnyitókon ismerkedtem meg néhány művésszel is, akikkel jó barátságba kerültem. Versenyszerűen vívtam, hétvégén rendszeresen versenyekre jártam, többnyire nálam idősebb fiúkkal, lányokkal, közöttük Keserü Ilona testvérével. A vonatút hosszú volt, azzal szórakoztunk, ki tud több József Attila- és Radnóti-verset. Ebben az időben jelent meg Tom Wolfe amerikai író híres Kandírozott mandarinzselészínű áramvonal című esszékötete, ami szintén gyakran témánk volt.

Bálint Endrét már középiskolásként kedveltem. Egy kiállítási katalógusban láttam meg a képeit. A telefonkönyvből kerestem ki a telefonszámát, felhívtam, hogy megtiszteltetés lenne találkoznom vele. Abban az időben tiltólistán volt, ahogy az Európai Iskola művészcsoport más alkotói is. Egy vasárnap délelőttre hívott meg magához. Amikor beléptem, ott ült egy társaságban a Mészöly Miklós–Polcz Alaine házaspárral és Pilinszky Jánossal. Amikor Bálint rákérdezett, mit szeretnék tőle, mondtam, hogy szívesen vásárolnék egy képet. Erre kinyitott egy nagy méretű ruhásszekrényt, amelyből kivett néhány alkotást. Kiválasztottam egyet, majd megkérdeztem, mennyibe kerül. „Háromezer forint” – mondta. Több évvel később, kezdő mérnökként a fizetésem 1320 forint volt. Csalódottan lemondtam a képről, mire Bálint így szólt: „Bolond maga? Senki sem fizeti ki a kép vételárát egészben, csak részletekben. Ezt maga is megteheti.” Később azért is döntöttem el, hogy a galériámat Szentendrén nyitom meg, mert a város olyan művészek ihlető forrása volt, mint Bálint Endre, Barcsay Jenő és Korniss Dezső. Szerettem volna kiállításokat szervezni nekik, és ez meg is valósult.

Erdész László és Barcsay Jenő a Műhely Galériában, Barcsay kiállításának megnyitóján 1986-ban (forrás: Erdész László)

Érettségi után mérnöknek tanultam Dunaújvárosban, az első munkahelyem a Dunai Vasmű tervezőirodája volt, majd a Magyar Optikai Művek beruházási osztályára mentem dolgozni. A baráti körömbe fiatal mérnökök, újságírók és művészek tartoztak. Tíz év után éppen befejeztem egy nagy beruházást – és a házasságomat az első feleségemmel. Úgy éreztem, váltanom kell. Értesültem arról, hogy az 1948-ban alapított Képcsarnok Vállalat, amely a rendszerváltás előtt szinte egymaga birtokolta a kortárs képzőművészet piacát, szeretett volna nyitni egy galériát Dunaújvárosban, ahova vezetőt kerestek. A barátaim biztattak, hogy vállaljam el. A vállalat székhelye a budapesti Vörösmarty téren volt, az úgynevezett „Elizélt” Palotában, amelyet legtöbben az ORI (Országos Rendező Iroda) székházaként ismertek. Oda mentem az interjúra. Nagyon tetszett az ajtók nélküli, folyamatosan körbejáró személyfelvonó, a páternoszter, mentem is két kört. Azután az étterem felé vettem az irányt, ahol megláttam Horváth Charlie-t és Koncz Zsuzsát, akiket ismertem. Megebédeltünk, majd felmentem a bizottsághoz. Gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával „felvételiztem”, hiszen még kereskedelmi végzettségem sem volt. Nagy meglepetésemre úgy döntöttek, rám bízzák a feladatot. Másnap új életet kezdtem.

Már Dunaújvárosban főleg olyan avantgárd művészeti alkotásokkal foglalkoztam, amelyeket a többi üzletben eladhatatlannak tartottak. Ennek híre ment. Akkor már sokan ismertek a szakmában, az általam szervezett kiállításokról és megnyitókról rendszeresen beszámolt a Magyar Televízió legendás Stúdió című műsora és a Tükör című képes hetilap is. Egy nap Farkas Ádám szobrászművész hívott fel a hírrel, hogy a társaival együtt megalapították a Grafikai Műhelyt. A koncepciójuk az volt, hogy minden művész egy hétig dolgozhat náluk, azután az egyre szaporodó alkotásokat eladják. A Műhely vezetősége engem kért fel a galéria vezetésére. Elvállaltam, így született meg a Szentendrei Műhely Galéria.

A Szentendrei Műhely Galéria enteriőrje 1986-ban (forrás: Erdész László)

Tíz évig dolgoztam ott. Sikeres időszak volt. Azután elég hamar ráéreztem, hogy a rendszerváltás új lehetőségeket teremt. Barátommal, Csényi Csabával közösen nyitottunk egy galériát a Fő tértől nem messze, mindössze tizenkét négyzetméteren. Egy év után Csaba úgy gondolta, nem leszünk képesek két családot eltartani, így egy pénteki napon különváltunk. Szombaton bementem a galériába és búslakodtam. Rövidesen belépett az üzletbe egy japán gyógyszergyáros, aki némi nézelődés után vásárolt egy képet. Így indult harmincöt évvel ezelőtt az Erdész Galéria története. A ma már nyugdíjas feleségemmel ketten voltunk a tulajdonosai, ő egy sikeres ékszerdizájnrészleget irányított a földszinten.

Önhittnek tűnhet, de igaz, hogy az elmúlt több mint négy évtizedben legalább húsz olyan dolgot csináltam a magyar műtárgypiacon, amit előttem senki. Bevezettem a hétvégi nyitva tartást és a valutával történő fizetést. Elsők között találtam ki azt is, hogy magamról nevezem el a galériát. Azt gondoltam, hogy egy olyan szakmában, ahol sokaknak fontos a hitelesség, az a legjobb, ha a saját nevem lesz a cégér.

Az Erdész Galéria megnyitója 1993-ban, Erdész László mögött Ámos Imre, Ország Lili és Bálint Endre alkotásaival (forrás: Erdész László)

M. B. L.: A gyűjtők is nagyobb bizalommal vásárolnak olyan kereskedőktől, akik a saját nevüket viszik a vásárra. A műkereskedelemben mindig is sok volt a „játékos”, a hamis képekkel üzletelő.

E. L.: Vicces, de a névválasztás sok embert megtéveszt, a mai napig előfordul, hogy egy vásárló azért tér be hozzám, hogy gumicsizmát vagy lőfegyvert vegyen, azután meglepődik, amikor kiderül, hogy az Erdész nem erdészeti dolgokat árusít. Tudtommal, az első olyan aukciót is én csináltam, ahol a tételeket hitelesítették a becsértékek, ma ez már általános. 1991-ben elsőként utaztam ki művészeti vásárra. Itthon sokan azt sem tudták, hogy létezik ilyen. Évekig egyedül képviseltem az országot és a régiót például az Art Cologne-on. Azután eljutottam Miamiba, New Yorkba, Párizsba, Stockholmba, Berlinbe és más világvárosokba, országokba. Körülbelül harminc művészeti vásáron vettem részt kiállítóként.

Erdész László a 25. Art Cologne művészeti vásáron 1991-ben, a falakon – többek között – Bortnyik Sándor, Kassák Lajos és Hencze Tamás alkotásaival, az asztalon Victor Vasarely objektje (forrás: Erdész László)

Sokak szerint nemhogy Magyarországot, de még Kelet-Európát is nehéz értelmezni a nemzetközi műtárgypiacon. Talán Szentendre sincs már a hazai művészvilág fókuszában. Nem érzi úgy, hogy távol került a fősodortól?

E. L.: Sosem volt célom, hogy a legnagyobb magyar műkereskedő legyek. A vevőimmel, a gyűjtőimmel kialakított közvetlen kapcsolat fontosabb számomra. Ez Szentendrén megvalósulhatott, hiszen az egész világ művészetszeretői megfordulnak itt.

Hogyan lett ismert szentendrei galériavezetőből ismeretlen dél-dunántúli festő?

E. L.: Vagy negyven évvel ezelőtt történt. Volt egy görög származású művész, Jorgosz Tzortzoglou, akit menedzseltem. Klasszikus látványképeket festett olajjal fára. Állandóan azzal piszkált, hogy több pénzt szeretne keresni, amiből házat építhet a feleségével Szentendrén. Ehhez négyszázezer forintra volt szüksége. Azt javasoltam neki, hogy utazzon el Angliába, Olaszországba és a világ különböző pontjaira, és fessen negyven képet, én majd azokból szervezek neki egy kiállítást, amelyre meghívom Melina Mercouri-t, Görögország első nő kulturális miniszterét. Melina Mercouri számomra csodálatos idol volt. A karrierjét színészként kezdte, talán a legtöbben az 1962-es Phaedra című amerikai-görög filmből ismerik, amelyben Anthony Perkinsszel játszott. Azután a hatvanas évek végén egy katonai junta ragadta magához a hatalmat Görögországban, ami ellen Mercouri azonnal felszólalt. Ennek eredményeként a rezsim megfosztotta görög állampolgárságától és elkobozták a vagyonát. Csak a junta 1974-es bukása után tért haza és vállalt politikai szerepet. Az egyik legnagyobb eredménye az Európa Kulturális Fővárosa intézmény létrehozása volt 1983-ban. Visszatérve a történethez, a festő elment alkotni, én pedig a görög nagykövetségre, hogy elkezdjem szervezni a protokolláris eseményt. Idővel elérkezett a megnyitó időpontja. Jorgosszal a galéria előtt vártuk a görög delegációt, élén Melina Mercourival. Rövidesen begördült egy hatalmas Mercedes limuzin. Nagyon borús idő volt. Miután megállt az autó, kiszállt Mercouri, aki az emlékeinkben fiatal és gyönyörű nőként élt, de akkor már inkább tekintélyes, idős hölgy volt. Nem szépítem a dolgot: egy ócska fekete ruhát viselő, görnyedt öregasszonyt láttunk, aki mindenféle csodának híján volt. Közben már a tér is megtelt az egykori rajongókkal. Ezt látta Mercouri is, aki egyszer csak – mintha valaki azt kiáltotta volna neki: színpadra! – kihúzta magát, és egyik pillanatról a másikra ötven évet fiatalodott: egy száznyolcvan centi magas, varázslatos, vonzó nővé változott. Még a gyűrött fekete ruha is kisimult rajta. És a lényeg még csak ezután következett: a fejünk felett lévő felhőtömeg egyszer csak felszakadt, és a nap fénye egyenesen Mercourira vetült. Ha nem láttam volna a saját szememmel, el sem hinném, hogy ilyen csoda létezik. Azután a jellegzetes rekedt hangján köszöntötte az egybegyűlteket, Jorgoszt és engem megölelve lépett be a galériába.

Erdész László és Málnay B. Levente (fotó: Pixolar Photography)

Természetesen Jorgosz idővel felépítette a házát, azóta is Szentendrén él, de engem időnként még mindig azzal idegesített, hogy még több képét kellene eladnom. Akkor már absztrakt stílusra váltott. Egy nap azt mondja nekem: „Lacikám! Nem tudok festeni, az alkotás olyan nehéz.” Azt válaszoltam neki, hogy ha van fél órája, várjon meg, festek neki egy képet, ami legalább olyan jó, mint az övéi. Átmentem a szomszéd üzletbe, vettem egy vásznat, egy alapozót és egy hat színből álló kínai olajfestéket. Az alapozófestéket a hitelkártyámmal kentem el a vásznon, ami életet adott a felületnek. Az olajfestéket vékonyan, lazúrosan kellet felvinnem, hogy gyorsan száradjon. Ezért puha WC-papírt gyűrtem össze, azzal dörzsöltem a festéket az alapozóra. Minden technika ott született. A kívánt forma a fejemben volt. Az elkészült műre még Jorgosz is azt mondta: jó. A következő nyaralás alkalmával már rendszeresen festettem. Azután az Art Cologne-ra készültem, ahol kiállítottam Fajó János festőművész szobrát is. Fajó megjelent a galériában és észrevette a képemet. Érdeklődött, ki festette, mire azt válaszoltam: „Egy ismeretlen dél-dunántúli festő”. Ugyanez történt Passuth Krisztina művészettörténésszel is, aki talán nem túl alaposan, de megnézte a képeimet, és szintén elismerését fejezte ki. Fajó azt mondta, ami jó, az jó, vigyem ki az ismeretlen alkotó műveit is a vásárra. Furcsa érzés volt, de azért elvittem két képet. Az egyik kis méretű alkotást a raktárajtóra függesztettem ki. Rövidesen megjelent egy elegáns úr, aki a kép alkotója után érdeklődött. Közben a falakon ott volt sok jelentős absztrakt festő alkotása. Neki mégis az én festményem tetszett. Amikor mondtam neki, hogy a raktárban van még egy kép, megnézte, és azt mondta, azt is megveszi. Kérte, hogy a vásár vége után szállítsam le neki, ezért átadta a névjegyét, amelyen az Opel név szerepelt. Mint kiderült, Adam Opel, az autógyár alapítójának leszármazottja volt, és fantasztikus műgyűjteménnyel rendelkezett. Ezután minden művészeti vásárra vittem saját képet, és azokat rendre el is adtam. Persze itthon sokáig nem vertem nagydobra, mert a legtöbb ember szerint furcsa, ha egy műkereskedő festő is. Az, hogy a festők kereskednek a saját képeikkel, érdekes módon nem zavar senkit.

E. László Endre Meglepetés / Surprise című kiállításának enteriőrje a Hybrid Art Space Galériában 2023-ban, a földön az Aranyon járni című objekt (forrás: Erdész László)

Az a hír járja, hogy Levente az öltözködés tekintetében a legmagasabb minőséget keresi: Zegna- és Brioni-öltönyök és Vass-cipők sorakoznak a gardróbjában. Mennyire fontosak a „márkák” a művészeti orientációját tekintve?

M. B. L.: Vass Lászlónak nemcsak a cipői csodálatosak, de a kortárs képzőművészeti gyűjteménye is. A cipőit nem azért viselem, mert márkásak és adott esetben még külföldön is felismerik rajtam, hanem azért, mert minőségiek. A műtárgyak esetében is a kvalitás a döntő tényező. Nem tartom helyes és követendő stratégiának a korlátlan felhalmozást. Nem szeretnék a műgyűjtés rabjává válni.

Réth Alfréd: Villamosmegálló, 1924, olaj, vászon, 69 x 55,5 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

Amikor elkezdtem Réth Alfréd képeit gyűjteni, olyannyira nem voltak nagy nevek a műtárgypiacon, hogy szinte alig ismertem gyűjtőt, aki foglalkozott volna velük. Ma sem igazán jellemző. Egy régi mondás úgy tartja: nincs túl drágán vett kép, csak olyan, amelyet túl későn vásároltunk meg. A közelmúltban egy amerikai aukción megláttam egy szerintem rendkívül alulértékelt XXI. századi magyar festő, Drégely László képét. Nem túlzok, a leütési ár a jutalékkal együtt nagyjából annyi volt, mint amennyit egy vacsoráért fizettem volna ki Budapesten. Később derült ki, hogy a filmrendező édesapámnak van egy festménye tőle, több filmjének is ő volt a díszlettervezője. Sőt, apám egyik jó barátjának, a szintén rendező Nemere Lászlónak a szomszédja volt egykor a Szalamandra utcában. Gyerekként én is jártam nála, csak nem emlékeztem rá. Apám mesélte, hogy Drégely felesége, Witz Éva jelmeztervező szerezte a szüleim esküvőjére apám szmokingját és anyám ruháját is.

Azt, hogy mi a minőség, az édesapámtól tanultam, rendezőként meghatározó volt a képi látásmódja. Édesanyám szemorvos volt. A szüleim révén már gyerekként is látogattam képtárakat, jártunk a Pradóban és az Uffiziben is, de otthon is lógtak képek a falakon, igaz, nem bírtak nagy művészi értékkel. A figyelmemet egyébként is az ólomkatonák és a Csillagok háborúja-figurák kötötték le. Kamaszként a Kozmosz Fantasztikus Könyveket gyűjtöttem, később pedig a Madness és a Depeche Mode albumait.

Drégely László: Utcai sétálók, 1966, olaj, vászon, 61 x 81 cm (forrás: Málnay B. Levente)

Mint mesélte, Mattis Teutsch János művészete volt az első, ami igazán felkeltette az érdeklődését, de nem tőle származó művet vásárolt először.

M. B. L: Még nem voltam harmincéves, amikor már gyűjtöttem. Addig a karrieremet építettem. A nyolcvanas évek végén gyakornokként kerültem – apám ajánlására – a Magyar Televízió Telesport szerkesztőségébe. Angolul és németül is jól beszéltem, így amikor apám egykori asszisztense szólt, hogy az HBO képviselői Magyarországra jönnek tárgyalni, én vállaltam a tolmács szerepét. Tudtam, hogy nem lennék elég jó sportriporter, az HBO-nál viszont lehetőségem volt a legjobbaktól, köztük Kovács Nimródtól tanulni. Az első feladatom a filmelőzetesek vágása volt. Később elindítottuk a Z+ zenecsatornát, amelyet felvásárolt a VIVA, ez utóbbit pedig az MTV Networks, ahol én lettem a fejlődő piacokért felelős alelnök. Miután a konkurencia, a Chello Central Europe tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot, vezérigazgató lettem. A céget az új tulajdonos átmárkázta, én pedig azóta az AMC Networks International – Central and Northern Europe ügyvezető alelnökeként dolgozom. Ezzel párhuzamosan egyre jobban elkezdett érdekelni a művészet is. A 2000-es években Scheiber Hugó két alkotására licitáltam először Kieselbach Tamás árverésén. Emlékeim szerint néhány százezer forintba kerültek, Mattis Teutsch képeiért pedig hét-nyolc millió forintot kellett volna fizetnem. Ma már tudom, hogy elhamarkodtam a döntést. Az egyik Scheiber-képet azóta el is adtam. Idővel kiműveltem magam, nyolcszáz művészettörténeti könyvből álló gyűjteményem van. A három kedvenc festőm Bortnyik, Mattis Teutsch és Réth lettek.

Bortnyik Sándor: Pihenők (hátoldalon: Falu), 1918, akvarell, lavírozott tus, papír, 31,5 x 22,5 cm (forrás: Virág Judit Galéria)

E. L.: Van egy palota a velencei Canal Grandén, a Palazzo Grassi, amelynek tulajdonosa egykor egy magyar festőművész és világutazó, Schöfft József Ágoston volt, azután az 1980-as években a Fiat, majd 2000-es évek közepén a milliárdos francia vállalkozó, François Pinault vásárolta meg. A falai között számos izgalmas kiállítást rendeztek. Az egyiket a futuristáknak szentelték, őket két magyar képviselte: Mattis Teutsch János és Scheiber Hugó.

M. B. L.: Ha már Laci a futuristákat említi: a közelmúltban óriási szerencsém volt. A müncheni Hampel Aukciósház kínálatában megláttam egy késői Bortnyik-képet. Azután észrevettem egy festményt az olasz futurista Fortunato Deperótól is. Azt gondoltam, esélyem sincs megvenni, de kiderült, hogy a becsértéke éppen annak az összegnek a határán van, amit elköltöttem volna a Bortnyik-festményre. Végül kicsivel a felső becsértéken felül megnyertem Depero képét. Később megtudtam, hogy az alkotás témáját háromszor festette meg, a másik két mű rangos olasz közgyűjteményekben található.

Közös vonásuk, hogy szeretnek maguk felfedezni dolgokat: Levente például az optikai művészetet, László pedig az üvegművészetet.

M. B. L.: Természetesen szükségem van útmutatásra. Nem véletlenül ülünk itt most együtt Lacival, a legfontosabb képeim közül sokat tőle vásároltam. Viszont műgyűjtőként többnyire önállóan hozom meg a döntéseimet. Elsőként a magyar avantgárd és a kubista művészek, illetve az ő tanítványaik érdekeltek. Azután felfedeztem a múlt század második felének művészetét, valamint a kortársak op-artot, azaz az optikai művészetet. Elsősorban azok vannak rám hatással, akik elhelyezhetők a nemzetközi kontextusban. Ilyen például Bortnyik Sándor, Réth Alfréd, Victor Vasarely és fia, Yvaral. Szívesen vásárolok alkotásokat olasz és dél-amerikai művészektől, de van a gyűjteményemben – a teljesség igénye nélkül – üvegszobor Kóródi Zsuzsannától, purhabszobor Kovách Gergőtől és bronzszobor Bolditól, azaz Szmrecsányi Boldizsártól is.

Szmrecsányi Boldizsár (Boldi): Rollerező, 2005, bronz, 47 x 49 x 26 cm (forrás: Málnay B. Levente)

E. L.: Ahogy telt az idő, egyre inkább a generációm „bűnének” tartottam, hogy nincs olyan világszinten jegyzett magyar művész, aki itthon született és járt iskolába, valamint ebben az országban élt és alkotott. Elkezdtem kutatni. Kiderült, hogy ebből a szempontból két művészeti ág lehet érdekes: az üveg és a fotó. Mindkettő érdekelt. A fotóművészet számomra evidensen a nemzetközi élvonalba tartozott, az üvegművészettel kapcsolatban pedig saját tapasztalatot szereztem. Bohus Zoltán szobrász a barátom volt. Felvetettem neki, hogy szívesen fektetnék pénzt és energiát az üvegművészetbe. Tudtam, hogy ehhez kiállításokat kell szerveznem és könyveket kell kiadnom. Végül tíz, jellemzően konstruktív stílushoz közeli művésszel kezdtem el együtt dolgozni. Több országba – köztük az USA-ba, Kínába, Belgiumba és Olaszországba – sikerült eljuttatnom a magyar üvegművészetet, és kiadtam több könyvet is a témában. Szerencsére voltak olyan gyűjtők, köztük Levente, akik érdeklődtek az üveg iránt. Idővel számos kolléga kezdett foglalkozni ezzel a területtel, aminek örülök. Legutóbb 2025-ben Velencében állítottam ki Borkovics Péter alkotásait a The Venice Glass Week-en (Velencei Üveghét).

Borkovics Péter önálló kiállítása a 2025-ös Velencei Üveghéten, a falakon Zalavári József alkotásai (forrás: Erdész László)

M. B. L.: A magyar üvegművészek rendkívül magas nívót képviselnek, vannak közöttük olyanok, akiknek a művei megtalálhatók nagy múzeumokban. Laci említette Bohust, én pedig az egyik tanítványát emelem ki, Lukácsi Lászlót, akiről tudom, hogy már a műhelyében elkelnek az alkotásai. A polgári enteriőrhöz hozzátartoznak a szobrok is, de ezekről tudható, hogy viszonylag könnyen hamisíthatók, a művészi üvegtárgy viszont mindig egyedi. Anyagilag is megérte befektetni ezekbe a tárgyakba, Lukácsi műveinek értéke megtízszereződött azóta, hogy vásároltam tőle. Külön öröm, hogy egy-egy utazás alkalmával a világ különböző tájain is felfedezem az alkotásait. Legutóbb Londonban, az Opera Gallery kirakatában láttam egy óriási legyező formájú Lukácsi-művet.

E. L.: Sajnos Magyarországon sem az állam, sem szélesebb gyűjtői kör nem állt a programom mögé, ahogy jellemzően nem állnak be egy magyar művész mögé sem, hogy őt nemzetközi szinten is felépítsék.

A galériám profilja kezdetben az 1920-as és 1930-as évek magyar avantgárdja volt, különösen azok a művészek érdekeltek, akik külföldön is sikeresek voltak, köztük Bortnyik, Kassák Lajos, Moholy-Nagy László és Péri László. A tőlük származó műtárgyállomány száma véges. Ugyanez a helyzet a szentendrei művészekkel és az Európai Iskola művészcsoport alkotásaival. Sok minden már gyűjtőkhöz került, akik – vélhetően – sokáig nem fognak megválni a becsesebb darabjaiktól. Ezért fordultam a kortársaim és az üvegművészet felé. Sok a gond, például nagy kihívás, hogy rendkívül drágán lehet részt venni a külföldi művészeti vásárokon.

M. B. L.: Ha ma szeretnék egy kvalitásos műtárgyat vásárolni, egyre inkább abban reménykedhetek, hogy egy gyűjtőtársam szeretné értékesíteni a kollekcióját. Nálunk nagyobb piacokon vagy olyan országokban, ahol a kulturális kormányzat nagyobb figyelmet fordít a művészetre, támogatják a kortárs művészeket és galériákat, előbb helyére kerül a művészek értéke, mint itthon. Hiányzik az intézményi infrastruktúra ahhoz, hogy a gyűjtők biztosak lehessenek abban: egy kortárs műtárgy ténylegesen annyit vagy később még többet is ér, mint amennyiért vásárolták. Amerikában és Nyugat-Európában élő román és cseh származású gyűjtők a saját országuk kormányával együtt tettek azért, hogy egy-egy művészük nemzetközi szinten is befusson. Itthon ez jelenleg hiányzik. Hozzáteszem, magánemberek, így például Küllői Péter és a Somlói Zsolt–Spengler Katalin házaspár, sokat tettek azért, hogy magyar alkotók művei rangos múzeumokba és gyűjteményekbe kerüljenek. Mindez óvatosabbá tesz, nagyobb figyelemmel fordulok olyan nemzetiségek alkotói felé, amelyekkel kapcsolatban azt érzem, kisebb a kockázat. Ha összehasonlítom egy gazdasági magazin leggazdagabb embereinek százas listáját bármely nyugati országban és itthon, azt látom, hogy amíg külföldön a gyűjtők száma akár a nyolcvanat is eléri, itthon a nyolcat sem. Magyarországon kevésbé látom az utánunk következő gyűjtőgeneráció színrelépését is.

A Magyar Kortárs Kiállítás enteriőrje a kínai Hszianban 2023-ban (kurátor: Erdész László). A falakon Gy. Molnár István, Haász István és Balogh László festményei, középen Edőcs Márta üvegszobrai (forrás: Erdész László)

László, ön korábban tett olyan kijelentést is, amely szerint a műkereskedelmi szakma halálra van ítélve: megöli a pénz, az internet és az álszakértők, de néha tesznek érte a galeristák is.

E. L.: A pénz, természetéből fakadóan, mindent megront. A magyar műkereskedelemben is megjelentek olyan szereplők, akiket csak a meggazdagodás érdekelt. Azt gondolták, hogy ez egy gazdag és virágos utca, ahova elég csak besétálni, szaktudás nem szükséges. Volt, akinek csak pénze volt, de sokáig azt sem tudta, melyik a kép eleje, melyik a hátulja. Azt hiszem, csak Magyarországon lehetsz egyik napról a másikra „galériás”, másutt ehhez alapfeltétel az iskolák elvégzése, a szaktudás megszerzése és a gyakorlati tapasztalat. Ehhez járul hozzá, hogy Magyarországon elképesztő számban vannak jelen hamis műtárgyak. Körülbelül tíz évvel ezelőtt volt olyan stand az egyik magyar művészeti vásáron, ahol a kiállított alkotások hatvan százaléka nem volt eredeti. Vajon ki állította ki számukra az eredetiségigazolásokat? Én csak arról a műtárgyról mondok véleményt, amelynek az eredetiségében száz százalékig biztos vagyok, pedig elvégeztem az igazságügyi műtárgyszakértői képzést is, így, nyolcvan felé. Minden tanár fiatalabb volt nálam.

Könnyű Attila önálló kiállítása az Erdész Galéria szervezésében a kínai Yuelai Art Museumban, 2023 (forrás: Erdész László)

2020-ban indult a Spektrum Home-on a Minden pénzt megér című sorozat, amely arra kereste a választ, hogy mi mozgatja a hazai műgyűjtőket, mi az, ami jó befektetésnek számít. Levente 2024-ben egy Bánó Andrásnak adott interjúban azt mondta: „Ezeket a típusú tartalmakat akkor lehet kereskedelmileg nyereségessé tenni, ha nagyon kommersszé teszem, nem a valós érték számít, hanem körülötte a hókusz-pókusz…”

M. B. L.: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a műsort nem az AMC gyártotta. Az alkotók tematikus csatornán szerették volna bemutatni a műsort, és tudták, hogy a vállalati munkatársaim között többen is műgyűjtők, így pontosan tudjuk, miről beszélnek. Az elején volt bennünk bizonytalanság, de végül bizalmat szavaztunk nekik. Azóta látom, hogy a TV2-n futó Kincsvadászok színvonalas és nézett műsor, de a véleményem nem változott. Egy országos kereskedelmi és egy tematikus csatornán más-más típusú tartalom él meg és lesz sikeres. A TV2-n nemcsak, hogy megengedett, de szükséges is, hogy a műsorok többnyire kommerszek és egyszerűek legyenek. Egy Kincsvadászokhoz hasonló műsor ma a Spektrum Home-on nem lenne sikeres. Mondok egy példát: egy zongorából átalakított bútor zseniális koncepció a kereskedelmi csatornákon, de nem az egy főként ismeretterjesztő, oktatási célú, tematikus csatornán.

Hogyan lehet ma olyan televíziós tartalmat gyártani, ami a művészetről szól, de a nézők nem kapcsolnak el rögtön?

E. L.: Erre jó példa az ARTE német-francia kulturális televíziócsatorna, amely európai témájú dokumentumfilmeket, koncerteket és független filmeket sugároz.

M. B. L.: Az ARTE rétegcsatorna, egyre kevesebb országban terjesztik. Érdekes lenne megpróbálkozni egy globális streaming művészeti csatornával. Szerintem idővel ezt meg is fogja valósítani valaki.

Erdész László, Málnay B. Levente és Tóth Olivér, a falakon Lossonzcy Tamás, Frank Frigyes és Jakovits József festményei (fotó: Pixolar Photography)

Hogyan áraznák be a kultúrát a 2020-as évek közepének Magyarországán?

M. B. L.: Kevesek számára releváns a kultúra, ezért – bármilyen furcsán is hangzik – elkezdtem tisztelni a kultúrsznobokat. Egy időben próbáltam anyagilag támogatni könyvek és kiállítások megszületését, azután rájöttem, hogy nem igazán vannak követőim, a nyugati értelemben vett mecenatúrának nincs kultúrája Magyarországon. Ha manapság jótékonykodom, inkább gyermekekkel foglalkozó szervezeteket segítek. Ha elkanyarodom a politika irányába, hiszen azt sem lehet kivenni az egyenletből, azt látom, hogy volt arra is jó példa, amikor a politika akarat pozitívan hatott a művészetre. 1928-ban a magyar állam ösztöndíjat alapított fiatal művészek számára a Római Magyar Akadémián. Így született meg a Római Iskola, amelynek tagja volt Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly és Szőnyi István is. Ma nem látom, hogy születőben lenne egy újabb Római Iskola. Talán azért sem, mert a tőkefelhalmozás Magyarországon úgy indul, hogy legyen nagy ház, nagy jacht és nagy autó. Ezt követheti az, hogy az elit tagjainak legyenek műalkotásai is, és idáig nem biztos, hogy mindannyian eljutottak. Érdemes lenne megnézni és követni a csehek vagy akár a románok példáját, akik hozzánk hasonlóan egy szocialista rendszerből tudtak demokratikus állammá válni, és ezzel együtt kitermeltek egy kultúrafogyasztó elitet is.

E. L.: Amikor a politika beszűrődik a művészetbe, az sosem hoz magával jó dolgokat. Bortnyik Sándor az 1940-es években először a Művészeti Tanács tagja lett, azután a Magyar Iparművészeti Főiskola tanára, majd az intézmény igazgatója. Folyamatosan meg akart felelni az őt kinevező illetékes elvtársaknak. Ugyan festeni nem felejtett el, de a témaválasztása megváltozott. Átitatódott politikai ideológiával. Persze mondhatnánk, hogy Pablo Picasso is kommunista volt, mégis megcsinálta a Guernicát…

M. B. L.: Más volt az 1930-as években kommunistának lenni Spanyolországban, mint az 1950-es években Magyarországon. A művész nem adhatja el a szabadságát.

E. L.: Nem adhatja el? Ez nem életszerű, sokan megteszik. Például a futurista alkotók többnyire Mussolini-hívők voltak, de közben jó művészek maradtak. Optimistább vagyok Leventénél, még akkor is, ha tapasztaltam, hogy Magyarországon a kulturális miniszterek ritkán voltak valódi kultúraszeretők és tájékozott fogyasztók. Rockenbauer Zoltán volt a kivétel. Szerintem elértünk ahhoz a ponthoz, ahol a politikai és a gazdasági elit tagjai lassan felismerik, hogy a gazdasági és a művészeti világ szereplőinek szüksége lenne egymásra. Elég, ha csak körülnéznek Nyugat-Európában, ahol már a negyedik legnagyobb GDP-termelő ágazat a kreatív terület, azon belül a kulturális szféra.

Victor Vasarely: Félteke, 1974, akril, vászon, 80 x 80 cm (forrás: Málnay B. Levente)

A gyűjtők és a galériavezetők jelentős része zsigerileg érzi, melyik műalkotást kell megvásárolnia. Mikor érezték utoljára ezt a jellegzetes remegő érzést a gyomrukban?

M. B. L.: Néhány nappal korábban jártam Párizsban. A Musée d'Orsay-ban (Orsay-i Múzeum) egy csodálatos kiállítást rendeztek az angol festőművésznek, Bridget Riley-nak. Őt korunk egyik legjelentősebb művészeként tartják számon, emellett az op-art mozgalom egyik alapítója. Emlékszem, amikor Orbán Dezső egyik alkotása először lépte át az ötvenmillió forintos határt a Kieselbach Galéria egyik árverésén. Ezt követően a Nyolcak avantgárd művészcsoport valamennyi tagjának a képeinek az ára elkezdett emelkedni. Az op-art művészetben ez a trendforduló máig nem következett be. Azt gondolom, ez változni fog, és húsz év múlva már nem engedhetném meg magamnak az ebbe a műfajba tartozó műalkotások megvásárlását. Ebből a szempontból ez jó játék: Vasarely hazájában én vagyok az egyetlen valódi op-art-gyűjtő.

E. L.: Már készülök a 2026-os Velencei Üveghétre, így a napokban Velencében jártunk, helyszín után kutatva. Amikor befordultunk egy sikátorba, megláttunk egy ajtót, rajta egy kis táblával. Mint kiderült, az utca a Ca' d'Oro palotához vezet, ami a velencei gótikus stílusú építészet legjobban fennmaradt épülete, 1927 óta múzeum. Eredetileg a homlokzatát arannyal borították. Besétáltunk, megnéztük a kiállítást majd egyszer csak egy csupa márványból épült kápolnába értünk. Ott állították ki Andrea Mantegna Szent Sebestyént ábrázoló hatalmas olajfestményét. Elementáris hatással volt rám.

Nyitókép: Málnay B. Levente és Erdész László, a falon Bortnyik Sándor Kabaré című műve és Hencze Tamás alkotásai (fotó: Pixolar Photography)

Lásd még:

„Ha a gyűjteményem egyben maradna, úgy érezném, hagyok magam után valamit” – Interjú Vass László műgyűjtővel, a Vass Cipő alapítójával

„Csak olyan vállalkozásba fektetek, amelyik jobb hellyé teszi a világot” – Interjú Küllői Péterrel

Befektetés, szenvedély és misszió – Beszélgetés Einspach Gáborral és Jaksity Györggyel