Amikor a szűkösség szabadságot szül: a független film rejtett terei

A magyar függetlenfilm-készítés ma sokszor inkább bátorságpróba, mint szakma: a kevés pénzből, sok elhivatottságból és még több emberi energiából építkező produkciók egyszerre küzdenek az anyagi korlátokkal és harcolnak a művészi integritás megtartásáért. Olasz Renátó első nagyjátékfilmje, a Minden csillag ilyen körülmények között született egy testvérpár hazatérése köré épített, régi sebeket új fénytörésben láttató történetként. Az alkotás minden képkockája a közös hitből és a szűkösség teremtette kreativitásból áll össze. Waskovics Andrea színművész és Petrovits Genovéva producer meséltek arról, hogyan lehet valódi filmet készíteni ott, ahol pénz alig, lelkesedés viszont annál több van, és mit jelent ma az alkotás szabadsága a független magyar filmben.

Andrea, önt a nézők a Minden csillag és az Árva női főszerepeiben is láthatták. Két teljesen eltérő karakter, két nagyon külön világ. Milyen volt két ennyire más munkán ilyen gyors egymásutánban dolgozni? Melyik film forgott előbb?

Waskovics Andrea: A Minden csillag, körülbelül egy héttel az Árva előtt. A Mindencsillagot december–január körül forgattuk, majd mielőtt elkezdtem az Árvát, volt még egy egyhetes pótforgatás. Nagyon gyors egymásutánban történt minden, emiatt furcsán éles kontrasztban volt bennem a két világ, de színészileg igazából nem volt különbség. Két embert kellett megformálnom, és ugyanúgy elmélyülni bennük, mint bármelyik szerepben. A felkészülés folyamata is ugyanaz maradt. Lehet, hogy a módszerek mások voltak, de belül ugyanazt a munkát kellett elvégeznem.

Waskovics Andrea (fotó: Schram András)

Sokáig tartott az Árva castingja?

W. A.: Igen, hosszú és többkörös folyamat volt. Először még a koronavírus-járvány alatt hívtak be Klára szerepére. Ez egyórás casting volt – plexifal mögött ültem, csak az arcomat vették. László [Nemes-Jeles László rendező – a szerk.] egy másik teremből instruált. Nagyon izgalmas és színészileg intenzív élmény volt. A film előkészítése aztán leállt, nem is hallottam róla. Később újra hívtak – először egy másik szerepre, majd Sári anyjáéra. Volt hogy már egy gyárépületben néztek meg, mintha forgatnának. Aztán behívtak az irodába, ott volt Lászó mellett Zabezsinszkij Éva casting director. „Rájöttünk, hogy te valójában Klára vagy” – mondták. Nagyon megható pillanat volt.

A Minden csillag esetében ugyanez hogy nézett ki?

W. A.: A viszonyrendszer nagy része már korábban kialakult. A forgatás előtt elmentünk Tiszavasváriba, ahol Bántó Csaba, a film operatőre fotókat készített rólunk. Ezeken a képeken keresztül gondolkodtak Renátóék [Olasz Renátó, a film rendezője és főszereplője – a szerk.] a karakterek viszonyain. Páros fotókat is csináltak – hogy lássák, ki kivel „működik”, hogyan nézünk ki együtt. Ez inkább közös gondolkodás volt: figyeltük egymást, a rezgéseket, az arányokat. Számomra nagyon felszabadító volt, mert nem egy szerepre kellett „rápróbálni”, hanem abban segített, hogy megtaláljam a Biankához vezető hangulatokat.

Ha jól tudom, Renátóval régóta ismerik egymást. Ő kérte fel a szerepre?

W. A.: Igen. Tizenhat éves korunk óta dolgozunk együtt – osztálytársak voltunk a gimiben és az egyetemen is. Sok közös színházi munkánk volt. A filmnél is így gondolkodtunk, együtt alakultak a jelenetek.

Olasz Renátó és Bántó Csaba a film forgatásán (fotó: Herbály Blanka)

Tudható, hogy a Minden csillag improvizatív munka volt, előre megírt forgatókönyv és dialógusok nélkül. Hogyan néz ki egy ilyen film fejlesztése?

W. A.: Kezdetben nem volt hagyományos forgatókönyv, a munka a folyamatos kapcsolódásról és az anyag iránti elköteleződésről szólt. Renátó azonban nagyon intenzív műhelymunkát végzett Hámor Anna dramaturggal. A Kárpáti-módszer alapján dolgoztak: sok beszélgetés, sok közös gondolkodás. Én ebből szándékosan maradtam ki, mert tudtam, hogy majd színészként kell rálépnem az útra, tiszta fejjel.

Hogyan állt össze a csapat és a játszópartnerek?

W. A.: Renátó régóta dolgozik Bántó Csabával, ő adta a film vizuális gerincét. Sok barát és alkotótárs volt már velünk, és több új érkezett. Fantasztikus volt a közös munka a kolozsvári színészekkel is. A végére baráti társasággá alakult a stáb. A színészeken kívül Táborosi András világosító – aki operatőr is –, Péter Attila hangmérnök és három-négy asszisztens dolgozott a filmen, és Czakó Judit csodálatos vágó tette fel a koronát a Minden csillagra.

Életkép a forgatásról, az előtérben Waskovics Andrea, Czakó Judit és Olasz Renátó (fotó: Herbály Blanka)

Mennyi ideig tartott a forgatás?

W. A.: Első körben körülbelül tíz, később még öt napig.

Volt próba, vagy az improvizációra épült minden?

W. A.: A próbafolyamat tulajdonképpen már azzal elkezdődött, hogy elmentünk Tiszavasváriba. Bejártuk a tereket, sétáltunk az utcákon, hagytuk, hogy a „ránk üljön” a település hangulata. Csabi mindent megmutatott: elvitt a kocsmába is, ahol végül forgattunk, megmutatta, milyen képeket képzelt el rólunk azokban a terekben. Volt, hogy felvette, ahogy Renátóval csak megyünk az utcán vagy állunk falnak dőlve – azt figyelte, mit jelent az arcunk ebben a környezetben. Ezeket együtt néztük vissza – nagyon hasznos volt. Nem azt akartam látni, hogy jól áll-e a hajam, hanem hogy a belső állapot, amit megpróbálok megmutatni, átjön-e. Persze van olyan rendező, aki ezt nem engedi. Lászlónál [Nemes-Jeles László rendező – a szerk.] például egyszer sem nézhettem vissza magam – ez néha feszítő érzés volt, de teljesen megbíztam benne. A Minden csillagban viszont kifejezetten élveztem, hogy együtt nézzük meg a felvételeket: mit jelent az arcunk – külön-külön és együtt. Rengeteget tanultunk belőle. A fiúk eljöttek hozzánk Kolozsvárról, Renátónál többször improvizáltunk is. Aztán Tiszavasváriba „költöztünk”, elkezdődött a forgatás – egyben annak a feltérképezése is, hogy mi hogyan lesz.

Renátó Tiszavasváriban nőtt fel, gyermekkori környezetének része a film egyik ikonikus helyszíne, a kocsma is. Ön hogy érezte magát ebben a térben színészként?

W. A.: Gyerekként soha nem jártam kocsmában, tiltott zóna volt. Erdélyi lagzik hangulata jutott róla inkább eszembe. Eleinte nagyon idegen volt ez a régóta nem működő kocsma – az erős pisiszag miatt is. De két nap után teljesen át tudtuk venni az atmoszféráját, „rátelepedtek” a testemre a közeg zajai, a fénye, még az a furcsa szag is. 

Már az elején egyértelmű volt, hogy részt akar venni a projektben?

W. A.: Teljesen. Nem volt kérdés.

Ebben a döntésben mi játszott nagyobb szerepet: a személyes kapcsolat Renátóval, vagy az alkotás lehetősége?

W. A.: Nem igazán tudom szétválasztani a kettőt. Régóta barátok vagyunk, nagyon szeretem, ahogyan gondolkodik, amit csinál. Nem hiszem, hogy elfogult vagyok, egyszerűen csak tudtam, hogy dolgozni akarok és vele akarok dolgozni. Valahogy egyben volt ez az egész. Összemosódott.

Waskovics Andrea a forgatáson (fotó: Herbály Blanka)

Genovéva, a film forgalmazójaként és a Kino Alfa tulajdonosa, producereként hogyan kapcsolódott be? Hiszen itt nem volt forgatókönyv, amit az ember elolvas, majd dönt róla.

Petrovits Genovéva: Láttam Renátó egyik korábbi munkáját, egy másik film majdnem végleges anyagát, ami teljesen magával ragadott. Tudtam, hogy egyszer mindenképpen szeretnék vele dolgozni. Láttam kisfilmjét is, küldözgetett mindenféle anyagot, kérdezte, mit gondolok róluk. Tudtam hozzájuk kapcsolódni, és ez a legfontosabb: a kapcsolódás. Főleg ilyen körülmények között. Éreznem kell, hogy bele tudom tenni magam a projektbe, és tudok kapcsolódni a körülményeihez is. 

Nekem a forgatás nem a felvétellel, hanem a rendezővel való legelső beszélgetésekkel kezdődik: az elképzeléseiről és hogy milyen irányba szeretne menni. Ezután rakjuk össze az előkészítésen aktívan dolgozó csapatot. A forgatás nem volt konvencionális. A lezárt forgatási időszak után például nem léptünk tovább automatikusan az utómunkára. Új igények, gondolatok, tanulságok vetődtek fel – ezért végül lett egy második forgatási etap is, pár hónappal később, még nyáron. Azt követően kezdődött az utómunka, de az sem a megszokott módon zajlott. Egy normál finanszírozású film esetében pontos timeline alapján dolgozunk, mert felelősek vagyunk minden folyamatért, a nagy költségvetésért, amit ideális esetben a finanszírozó arra szán, hogy filmet gyártsunk – ez ebben az esetben nem volt. Nem voltak előírt pontos határidők, amelyeknek meg kellett felelnünk. Ez egyébként elég nagy szabadságot ad az alkotóknak és a producernek is. És mivel nem volt rendes finanszírozás, nagyon sok minden múlt azon, hogy a munkatársak mikor tudták felszabadítani az idejüket. Sokszor egyszerűen ki kellett várnunk, hogy ki mikor tud dolgozni a filmen, hiszen nem kaptak akkora gázsit, mint más produkcióknál. De mindenki értette a helyzetet, és közben lelkesek is voltak – anélkül nem is lehetett volna ilyen filmet csinálni. A csapat minden tagja – a forgatáson és az utómunkában is – azért dolgozott, mert száz százalékig hitt a Minden csillagban.

Petrovits Genovéva (fotó: Mayer Bernadette)

Andrea, volt olyan része a szerepének, amelyet különösen nagy kihívásnak érzett?

W. A.: Tulajdonképpen az egész folyamat a komfortzónámon kívül zajlott. De nagyon jó, hogy így történt. Sok új tapasztalatot adott.

Az utómunka során volt lehetősége beleszólni a film alakulásába?

W. A.: Láttam több vágatot is, Renátó megmutatta őket. Beszélgettünk róluk, kikérte a véleményemet – szóval igen, volt tér bizonyos dolgok alakítására.

A vágás hatással volt a film szerkezetére?

W. A.: Nagyon is. Ennél a filmnél különösen sok minden múlt rajta – mintha puzzle-darabokból állt volna össze a történet. 

P. G.: Fontos a zenehasználat is. A filmben van narráció, illetve szekvenciákra bontottuk a történetet: az alcímek egyfajta felvezetésként mutatják, hogy mi következik. Mindez a vágással történt, hogy a dramaturgia érthetőbb, befogadhatóbb, irányítottabb legyen. És ez Czakó Judit vágó érdeme: a szakértelméé, a látásmódjáé, a nagy tapasztalatáé. Öröm vele dolgozni, de csak hallgatni is, ahogy beszél a filmről – magáévá tette az anyagot, holott csak az út háromnegyedénél csatlakozott a csapathoz.

Kellett kompromisszumot kötni színészként a kevés anyagi támogatás miatt?

W. A.: Nem igazán. Természetesen nem jó, ha valaki ingyen dolgozik, de ebben a filmben az emberek hite és odaadása a legfontosabb. A stábtagok, a színészek és a producerek is lelkesen, szolidaritásból és empátiából vettek részt a projektben, a téma iránti elkötelezettség és a művészeti elhivatottság vezérelte őket, nem a magas gázsi.

Jelenet a filmből (forrás: Minden csillag)

Nagyobb költségvetéssel másképp csinálták volna a filmet?

P. G.: Biztos, hogy más lett volna. Ennek nagyon konkrét példája – amit Csabi is többször elmesélt már –, hogy amikor a stáb megérkezett Tiszavasváriba, még arról volt szó, hogy nemcsak a kocsmában forgatnak, hanem más helyszíneken is. Aztán a munka kezdetekor kiderült, hogy ez kicsit naiv elképzelés volt. Végül lettek ugyan külső helyszínek, de a történet nagy része mégis a kocsmában zajlik. És ha akkor egy picit – idézőjelben – felelőtlenebbek, és elindulnak az eredeti ötlet szerint, vagyis több helyszínen is forgatnak, nagy valószínűséggel négy-öt nap után leáll a munka. Mindenki hazamegy, és jön a szokásos, majd „visszajövünk, ha lesz pénz” attitűd. De nem vállalták a kockázatot, nem vártak esetleges többlettámogatásra, további lehetőségekre. Elfogadják a körülményeket: „itt a kocsma, itt tudtok forgatni”. Erre koncentráltak.

Nagyon furcsa, de a több pénz lehetősége sokszor bénító. Ismerek olyan filmes helyzeteket, amikor az alkotó nem mer radikális döntést hozni, mert előtte van a B-opció: „hátha lesz még pénz, hátha visszajöhetünk még”. És emiatt nem mondja ki, hogy „nem, most maradunk itt, és ebből csináljuk meg a filmet – mert ez most van, ez biztos”. A Minden csillagban ezt a vágyat, ezt a „hátha lesz még” esélyt teljesen félre kellett tenni. 

W. A.: Másik példa: hajnalban forgattuk a kettős jelenetet a főúton. Sose jár arra autó, de akkor folyamatosan jöttek. Nem tudom, hányszor kellett újravenni. Zsoltin [Gedő Zsolt – a szerk.] nem volt kabát, én is fáztam, zuhogott az eső. Időnként próbáltuk jelezni az autóknak, hogy „hé, itt most nem kéne jönni”, erre majdnem elütöttek valakit. De hát ez volt: ment a jelenet, jöttek az autók, mi meg csináltuk tovább. És már csak viccelődtünk, azon, hogy ha lett volna több pénz, lezárást kértünk volna.

Olasz Renátó és Waskovics Andrea a filmben (forrás: Minden csillag)

A napokban elhunyt Tarr Béla életműve vitathatatlanul óriási hatást gyakorolt a magyar filmkészítésre. A rendező, miután visszavonult az aktív filmkészítéstől, a fiatal filmes generációt segítette tudásának átadásával. Executive produceri szerepet vállalt a Minden csillagban is. A szakértelme mellett az, hogy csatlakozott a csapathoz, jelentett pluszt az anyagiak tekintetében?

P. G.: Jelenléte a dramaturgia szempontjából jelentette a legtöbbet. Nézte a vágatokat, konzultált Renátóval, szemléletet adott át – bizonyos mértékben formálta Renátó  látásmódját. Ugyanakkor az executive producer hatása nem mindig a konkrét tartalmi változtatásokban mérhető. Az is hatás, ha a producer erősíti a rendezőt abban, hogy menjen a saját útján, vagy ellenkezőleg: elbizonytalanítja. Egyszerűbb formában az executive producer a nevét adja a projekthez, jelzi, hogy hisz a filmben és az alkotó szándékaiban. Tarr Béla hozzájárult az anyag formálásához, és dolgozott azon, hogy a rendezői elképzelés és a film valósága közelítsen egymáshoz.

Nem tartottak attól, hogy ha ilyen szűk költségvetésből is létre tudnak hozni filmet, akkor a pénzosztó szervezetek kevesebbet adnak a jövőben?

P. G.: Találkoztam már hasonló kérdésfelvetéssel, de film és film között is van különbség. Producere voltam a Sünvadászat című játékfilmnek is, és mindig azt mondtam: nem filmet gyártunk, hanem filmet készítünk. A hangsúly a készítésen, a kreatív együttléten van. Ez lehet, hogy túl szentimentálisan hangzik, de így van. Renátó és Andrea nagyon közel állnak a színházhoz, Csabinak is vannak színházi tapasztalatai, és az ilyen típusú filmkészítés során használjuk a színházi készségeket: a művészek próbálnak, játszanak, improvizálnak. Miközben ott a kamera – a mögötte álló szakember hozza a filmes látásmódot: komponál, keresi a legjobb nézőpontot és kameramozgást. Ez teljesen más attitűd, mint a hagyományos filmipari forgatás.

W. A.: Nem akarok általánosítani, de számos forgatáson a fény beállításával megy el sok idő: volt olyan munkám, ahol negyvenöt perc azzal telt el, hogy szépen beállították a világítást, és amikor kész lett, akkor jöttünk mi, és maradt tíz percünk: „gyorsan, gyorsan, csináljuk, mert nincs idő még egyszer felvenni”. Na, ezt nagyon nem szeretem. Olyankor nekünk kell hirtelen összekapni magunkat,  korábban pedig csak állunk, és várunk. A Minden csillagban viszont fordítva volt. Mi dolgozhattunk hosszabban, és – bár ezt ő tudná megmondani – azt éreztem, Csabi is élvezte ezt. Helyben próbálgathatott, nem volt merev időkeret, hogy „ennyi idő van a világításra, ennyi meg a színészekre”. Nekem ez hatalmas felszabadulás volt.

Jelenet a forgatásról (fotó: Herbály Blanka)

Mégis, hogyan lehet a nulla forintból készülő magyar filmek helyzetén változtatni önök szerint?

P. G.: A film számomra egyszerre ipar, művészet, kultúra és önkifejezési eszköz. Vannak alkotók, akik szinte megbolondulnának, ha ezt az önkifejezési lehetőséget nem gyakorolhatnák. Ők így indulnak el a filmkészítés útján: felmérik a lehetőségeiket, és azt a történetet mesélik el, amit a rendelkezésre álló eszközökkel meg tudnak filmesíteni. Tisztában vannak azzal, hogy nem kapnak támogatást, ezért nem fognak bele több száz milliós költségvetésű produkcióba – teljesen másképp dolgoznak, mint a támogatott filmesek. Egyszerűen külön kell választani a kettőt.

Alapvetően nagyon kritikus vagyok a magyar filmfinanszírozási rendszerrel szemben, de objektíven látni kell, hogy a Nemzeti Filmintézet támogatásaival a produkciók valós fizetést adnak és drága szolgáltatásokat engedhetnek meg maguknak. A gazdaságban cirkulál a pénz, és végül elkészül a film. Talán a megoldás az lehetne, ha más típusú, kisebb vagy független filmek számára is nyílna támogatási lehetőség.

Ha most olvasnám a Minden csillag szinopszisát, amelyből az ipari szabályoknak megfelelően pályázatot írnék a Filmintézethez, a beadványom komolytalanul hatna a filmipari standardok mellett. Én egy ilyen film tervezésénél mindent félreteszek: nem a költségvetés és a szabályok határozzák meg, hanem a kreatív folyamat, a csapat és a lehetőségek, amik adottak. És pont ez adja a független film szabadságát és értékét.

A stáb a forgatáson (fotó: Herbály Blanka)

Andrea, hány ehhez hasonló „szerelemfilm” fér bele egy életbe? 

W. A.: Fix munkahelyem van a színházban, ami biztosítja az életvitelemet, ezért vállalhatok el szerelemprojekteket. Ha valaki, akivel soha nem találkoztam, előállna egy olyan forgatókönyvvel, amiben első pillanattól hiszek, természetesen belevágnék.

Milyen találkozásai voltak a közönséggel?

W. A.: Sajnos a színházi munkám miatt több közönségtalálkozóról lemaradtam, például Debrecenben – ahova gimibe is jártam – sem tudtam ott lenni. Az nagyon fájt, mert ritka ünnepi pillanat, amikor az alkotók tapasztalhatják a közönség visszajelzését.

Önök szerint hogyan támogathatnák a cégek, vállalatok a hazai független filmeket? Mit gondolnak: segítene, ha a filmkészítést társadalmi befektetésként és nem csak kulturális teljesítményként ismernék el?

W. A.: Szerintem lehet találni formákat, amelyek a támogatóknak élményt, az alkotóknak pedig lehetőséget adnak, és ez hosszú távon fenntarthatóvá teheti az ilyen típusú filmkészítést. A mai kulturális és színházi közegben ez különösen fontos, mert a művészek értékelése nem mindig mérhető hagyományos eszközökkel. Az, hogy a személyes jelenlétem mennyire lenne vonzó egy ilyen jellegű mecenatúra esetében, nem igazán látom. A művészek társadalmi megbecsülésének változását elég nehéz megélni, ezt sokszor hallom a színházban a kollégáktól, akik még tapasztalhatták, milyen, amikor a színésznek respektje van.

P. G.: A külső cégek leginkább pénzzel tudnának támogatni, de gondolkodhatnak kreatívan is. Például kis előadásokat, felolvasóesteket szervezhetnek irodákban, céges környezetben. Szóba jöhetnek lakásszínházi előadások is. A támogatásnak értéket kell teremtenie, a művészet élménye és a közös kreatív pillanat adjon valami pluszt a támogató számára is. 

------

A Minden csillag nem csupán újabb alacsony költségvetésű magyar film: sokkal inkább bizonyíték arra, hogy a művészi akarat akkor is utat talál, amikor minden ajtó bezárul. A stáb és a szereplők személyes odaadása nem pótolja a rendszer hiányosságait, de megmutatja, milyen ereje van a közösségi alkotásnak. Ez a beszélgetés is rávilágít arra, hogy a független filmekben gyakran épp a korlátok szülik az újszerű formát, a tisztább figyelmet, a bátrabb gesztusokat. A kérdés nem az, hogy minimális költségvetésből lehet-e értékes filmet készíteni – erre ez a produkció már választ adott –, hanem az, hogy mikor érjük el a pontot, amikor a magyar filmkészítők nem kényszerből, hanem valódi lehetőségek közül választhatják ki az útjukat. Addig pedig marad, ami a Minden csillagot is életre hívta: a szakmai szolidaritás, az emberi hit és a makacs bizonyosság, miszerint a jó történeteket el kell mesélni – akár minden csillag ellenében is.

Nyitókép: Olasz Renátó és Waskovics Andrea a filmben (forrás: Minden csillag)