A királyi családtól a hip-hopig: a változatosság a UK-brand legfőbb eleme

Színes mozaiknak látja hazája kultúráját Iain Lindsay, az Egyesült Királyság magyarországi nagykövete, melyben megférnek a történelmi sztereotípiák és a modern kori elemek is. Budapestet egzotikus helynek képzelte, mielőtt idekerült, és ugyan saját bevallása szerint keveset tudott az országról, már gyerekkorában a Háry János szólt a családi lemezjátszón. Arról is beszélgettünk vele, mi a kapocs a brit vállalatok filantróp tevékenysége és a brit rezidenciára nemrég visszakerült magyar festmények között.

Sokat tudunk a brit kulturális örökségről, megkérdőjelezhetetlen szimbólumok mentén gondolkodik róla a világ. Viszont éppen emiatt felmerül a kérdés: vajon régimódi-e, ahogyan rá tekintünk? Első blikkre ugyanis mindenkinek a tea, Shakespeare, a gyönyörű kastélyok, a királyi ház jutnak eszébe. Ön hogy látja, idejétmúlt, ahogy az angolszász kultúráról gondolkodunk?

Azt gondolom, igen. Szerintem a brit kultúra egyik legfőbb jellegzetessége az, hogy mennyire széles körű: van benne pompa és történelem, de ugyanúgy élvonalbeli popkulturális termék is. A Sziget fesztiválon ötven különböző fellépő járt idén a szigetországból, a magyar zenekarok mellett legnagyobb számban a britek képviseltették magukat. Ugyanakkor természetesen az Egyesült Királyság országainak is megvan a maga kultúrája, leginkább kézzelfoghatóan Walesnek és Skóciának. London pedig mára Európa fővárosa lett, nyolcmillió lakosának csaknem fele külföldről érkezett és hozta magával a saját kultúráját, ez pedig végül egy csodálatos mixet eredményez. Sokkal színesebb mozaik a brit kultúra ma már, mint ahogyan azt a sztereotípiákból kiindulva elképzeljük. A kastélyoktól Banksyig, a királyi családtól a hip-hopig… ez az elképesztő változatosság a UK-brand.

Hogyan tudja segíteni a nagykövetség és az ön munkája azt, hogy észrevegyük a széles körű kulturális hatásokat?

Egyértelműen a feladataink közé tartozik a szigetország modern imidzsének népszerűsítése. Együtt végezzük ezt a British Councillal, az Egyesült Királyság vezető kulturális és oktatási szervezetével. Kampányfókuszú a működésünk. Olyan ügyekre koncentráltunk az elmúlt években mint a sajtószabadság, a nemek közötti egyenlőség, az LMBTQ-jogok, a küzdelem a modern kori rabszolgaság ellen, az éghajlatváltozás. Ezeket a magyarok is szívükön viselik, így könnyen tudnak hozzánk csatlakozni. Folyamatosan népszerűsítjük a brit sportot, gasztronómiát, a művészeti, irodalmi és filmes alkotásokat, legutóbb például a Downton Abbey című mozifilmet. A brandkampány része volt, hogy a világ összes brit nagykövetsége hirdesse a filmet. Ugyanígy az egész világon megemlékezünk a Fegyverszünet Napjáról, november 11-éről, a háborúkban elesett vagy megsebesült hősök tiszteletére.

Azon tűnődtem, vajon miért lehet az, hogy a britek büszkébbek, legalábbis könnyebben kimutatják, hogy büszkék a kulturális örökségükre, mint a magyarok.

Több összetevős a válaszom. Egyrészt Nagy-Britannia – gazdasági erejét és a nemzetközi összefogásban vállalt szerepét tekintve – a világ egyik vezető állama. Nagyon büszke vagyok arra, hogy a metropoliszok közül London ma már New Yorktól is átvette a vezető szerepet egyfajta globális központként. Amikor az 1970-es években, egyetemistaként New Yorkban jártam, ez még nem így volt. A másik összetevő maga az angol nyelv, amely mára világnyelv lett, és hatékonyan segíti terjeszteni a brit kultúrát. Érdekes kérdés egyébként a büszkeség… Azt gondolom, bizonyos szempontból mi, britek készpénznek vesszük a fentieket – ez pedig talán sokszor arroganciának tűnik más nemzetek szemében. Ugyanakkor nem extrovertáltak, inkább visszafogottak vagyunk ebben. Nem rohanjuk le az embereket, mondván: „ez itt Britannia, szeressétek!”. Azt gondolom, emiatt is válik világszerte elérhetővé a kultúránk.

Nagykövetként híres arról, hogy rendkívül közvetlen stílusban kommunikál a közösségi médiafelületeken. Az emberek imádják magyar nyelven rögzített versmondásait, de a Tetris kihíváshoz is csatlakozott egy fotóval. Ez tulajdonképpen ráerősít a fentiekre…

A legtöbb brit nagykövet hasonlóan működik ebben a tekintetben, bár nyilván nem vagyunk egyformák. Megvan bennünk azonban az a késztetés, hogy közvetlen módon kommunikáljunk az adott ország sajtójával, elköteleződjünk a helyi kultúra, a helyi emberek iránt. Élvezem is ezt csinálni, és nagyban segíti azt a munkát, amely számunkra elsődleges: az országunkat, értékeinket, érdeklődésünket közvetíteni. Viszont be kell vallanom, néha zavarba jövök, amikor az emberek megdicsérik a magyartudásomat, mert azt gondolom, húsz–huszonöt évvel ezelőtt az elődeim sokkal jobban beszéltek magyarul. Csakhogy akkor még nem álltak rendelkezésre ezek a kommunikációs csatornák, míg ma, ha egyetlen magyar szót is mondok, az azonnal elterjed a világban. Nagy-Britannia kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a diplomatái nyelveket tanuljanak. Én magam a magyar mellett japánul és románul is tudok.

Feltehetné a kérdést: ha már az angol nyelvet adtuk a világnak, mi értelme, hogy mi magunk más nemzetekét tanuljuk? A válaszom az, hogy sokkal könnyebben tudunk kapcsolódni ezáltal a helyiekhez. Így ismerjük meg igazán a kultúrát, a történelmet, az embereket is.

Hogyan látják a britek a magyarokat? Hogyan látott minket ön, mielőtt megérkezett Magyarországra?

Az 1980-as években dolgoztam Lengyelországban. Egy téli, pénteki napon éppen Zakopane felé autóztam, amikor megláttam egy táblát, amelyen ez állt: „BUDAPESTA, 600 km”. Azt éreztem, ez a felirat valami egzotikus helyre irányít! Máshol is volt szerencsém dolgozni a régióban, 2003-tól három és fél évet Romániában. Ebben az időszakban ellátogattam Budapestre, és csodálatos helyként maradt meg az emlékeimben. Ahogy egyébként mindenki mesélt is róla. Amikor kineveztek az Egyesült Királyság magyarországi nagykövetévé, az hatalmas örömöt jelentett. Hogy hogyan látják a britek a magyarokat? Talán a legfontosabb, hogy azok a magyarok, akik Nagy-Britanniába mennek tanulni, dolgozni, sokkal magasabban kvalifikáltak, mint más régiós országokból érkező társaik.

Lett bárminek rajongója itt, Magyarországon? Ki tud emelni olyan kulturális tartalmat, ami jó értelemben lepte meg?

Mielőtt Magyarországra jöttem, keveset tudtam az országról. Amikor elkezdtem tanulni a nyelvet, akkor lett rálátásom a kultúrára is. Tanultam a költészetéről, filmművészetről… Részt vettem filmvetítéseken, amelyeken ikonikus magyar mozikat játszottak. Pusztán azért, hogy megérezzek valamit az itteni légkörből. Jól emlékszem például Szabó István Apa című filmjére vagy a Kontrollra Antal Nimródtól. Ugyanígy ismertem meg a magyar zenéket. Bródy Jánost gyakran hallgattuk az órákon. Azóta személyesen is megismerkedtem több zenésszel, így a New Level Empire-ral, Caramellel, Wolf Katival és Ákossal is. Egyébként gyerekkoromban gyakran hallgattam magyar klasszikusokat, a Háry János nagy kedvenc volt a családban, apám sokszor tette fel a lemezjátszóra. Az sem titok, hogy rajongok a magyar költészetért. Varázslatos!

Mi a különbség a két ország között a szponzoráció területén? Magyarországon – főként kulturális terepen – ez nem a legkönnyebb ügy. Nagy-Britanniában mi a helyzet?

A brit vállalatok készséggel szponzorálnak kulturális intézményeket, termékeket. Ráadásul nem csupán olyan egyértelmű kasszasikereket, mint a Glastonbury Fesztivál, a Royal Shakespeare Company vagy a Királyi Operaház. Számos cég elkötelezett a helyi művészeti szervezetek iránt. Társadalmi felelősségvállalásuk keretében gondolnak a kultúra szponzorációjára. A CSR rendkívül fontos az Egyesült Királyságban – Magyarországon, úgy látom, még gyerekcipőben van. Persze, amikor nehezebb idők járnak, a támogatás mértéke is megcsappan, még Nagy-Britanniában is. Azt gondolom azonban, hogy a brit kulturális intézmények számára nem jelent problémát támogatást szerezni a vállalatoktól. Tény, hogy a fent felsorolt gigaintézmények világszerte ismertek, így a szponzor sem csak Londonban kap publicitást, hanem az egész világon.

Az interjú előtt körbejártuk ezt az elképesztően gyönyörű házat, a Scitovszky-villát, amelyben a nagyköveti rezidencia helyet kapott. Többek közt megcsodálhattam azt a két festményt is, László Fülöp alkotásait, amelyek nemrég kerültek vissza Budapestre, és az egykori tulajdonosokat ábrázolják. A szponzorációra reflektálva: az értékes képek viszszavásárlása Magyarország számára a Brit Kormány Művészeti Gyűjteményének gesztusa, vagyis nem elsősorban financiális befektetés.

Azt hiszem, elmondhatom a brit cégekről, hogy leginkább a filantrópia vezeti őket: erős márkák és a helyi közösségek támogatása is fontos számukra. Emellett természetesen számolnak a kereskedelmi haszonnal is. A festmények esete kicsit más. Kimondottan azért szereztük meg őket, hogy visszakerüljenek a házba. Ha nem ez lett volna az új helyük – a villa, amit a Scitovszky-házaspár építtetett –, nem vásároltuk volna vissza őket. Magyarország kulturális öröksége előtt kívántunk kalapot emelni. Amellett, hogy természetesen a nagykövetség, így a britek javára is szolgál a gesztus, ha László Fülöp előtt tiszteleg a festő szülőhazájában.

Fotó: Brit Nagykövetség

Megjelent: 2019. december