A kísérletezés vált természetessé

Független színházi díva: Szalontay Tünde. Mindig is az volt, de néha belecsöppen egy-egy tévésorozatba, filmbe. Bár már évek óta nem tagja a Pintér Béla és Társulatának, nyolc ottani szerepét megtartotta. Közben sokfelé dolgozik, az egyik legutóbbi izgalmas vállalkozása egy Grencsó István-lemez volt, amelyen jazzre improvizálva mondta a verseket. És ha ez nem lenne elég, kommunikációs tréningeket is vezet cégeknek.

Mi a legjobb az alternatív színészlétben?

A szabadságérzés. Bár igazából nehéz erre válaszolnom, mert a munkám kilencven százalékát alternatív színházban töltöttem, nekem ez a természetes közegem. Kőszínházban nem voltam hosszasan.

Vágyott valaha kőszínházi tagságra?

Az ember néha vágyik rá.

Mi tűnik izgatónak benne?

A biztonság, a bizonyosság, a kiszámíthatóság. Egyrészt az anyagi, másrészt a művészi. Nyilván ez utóbbi attól függ, melyik színházban tag az ember. Persze aztán ha ott van, akkor meg azon kezd el szorongani, hogy olyan feladatokat kap-e, amilyeneket szeretne.

Ez nem az a biztonság, ami elől a kilencvenes évek elején külföldre menekült?

Nem menekültem, inkább kalandvágy volt bennem. Tanulni akartam, amikor otthagytam az Arvisurát, és elmentem Dániába, majd Olaszországba. Még stúdiós koromban, a Szkéné Színház nemzetközi fesztiválján láttam a Teatro Rio Rose Bow Down című előadását, és olyan hatással volt rám, hogy amikor lehetőségem adódott, kimentem Dániába, ahol az egyik vezető színészük tartott hangkurzust. Több éven keresztül tréningeztem velük, és előadásokat is készítettünk.

Sosem jelentkezett a Színművészeti színész szakára?

Nem, akkoriban fel sem ötlött bennem. A kísérletezés vált természetessé, akár az Arvisurában, akár a Jeles András vezette Monteverdi Birkózókörben, később pár évig a Városi Színházban, amelyet Jeles Halász Péterrel közösen vitt. Az alternatív színház – vagy ma már inkább független – másfajta érzékenységet jelentett. Az is igaz, hogy a nyolcvanas-kilencvenes években sokkal egyértelműbb volt, ki a független és ki nem. Manapság átjárhatóbbak a színházak, nincs is sok értelme ennek a megkülönböztetésnek.

A szabadúszás független életforma, eldöntheti, mit akar csinálni.

Azért ez nem „kívánságműsor”. Kevés felkérésre mondtam nemet. De semmit nem bántam meg, még azt az előadást sem, amit csak kétszer játszottunk, noha ugyanannyi munkát fektettünk bele, mint a nagy sikerbe. Az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy a független szcénában egy csomó előadást csak havonta egyszer játszhatunk.

Szóval, ez nehezített pálya.

Abszolút. Most, hogy már nem a legfiatalabbak közé tartozom, máshogy izgalmas számomra függetlennek lenni. Kérdés, hogy egy rendező mit lát meg az emberben. De sosem volt egyenes ívű a pályám. Nagyon fiatalon kezdett el érdekelni a művészet. Ügyesen rajzoltam, különböző képzőművészkörökbe jártam. Eleinte a klasszikusabb vonalat követtem, aztán bekerültem a SZEM-csoportba, ami egy igazi szellemi műhely volt. Rengeteg technikát, stílust kipróbálhattunk, kiállításokra, művészettörténeti előadásokra jártunk, happeningeket csináltunk, izgalmas évek voltak. Arra emlékszem például, hogy amikor el kellett hagynunk azt a helyet, ahol a műhelymunka folyt, körberajzoltuk egymást a falon s így, festett árnyként búcsúztunk. Vagy egy hétvégére levonultunk vidékre. Mindenki vállalt valamilyen „produkciót”. Én voltam a reggelifelelős. Csináltam egy hatalmas terítőt, a fűbe terítettem, különös ételeket készítettem, mindent kiraktam rá, és furulyáztam, amíg a többiek ettek. Vagy fönt, a szalmával terített padláson egy alkalmi rockzenekarban énekeltem.

Akkor látta már magát színész-performerként?

Még nem tudtam pontosan, mit akarok, elvégeztem az óvónő- majd a tanítónőképzőt. Ez utóbbival párhuzamosan kezdtem el dolgozni az Arvisura Színházban. Nagyon fiatal voltam, képlékeny, megformálatlan. Elementárisan hatott rám a mozgásszínházi képzés. A próbák akkoriban sokkal fontosabbak voltak nekem, mint az előadások. Intenzív stúdiómunka folyt.

Mostanában mi volt ezekhez hasonló élménye?

Nemrég olvastam egy workshopról, ami – úgy képzelem – ilyen lehet. Ivo Dimcsev bolgár koreográfus, előadóművész Szegeden tart egy workshopot a THEALTER fesztiválon. Önálló esttel, monodrámával foglalkozik, ami nekem is nagyon izgalmas lenne. Régóta foglalkoztat egy szólóest elkészítése, plusz ahhoz is fontos lenne, hogy befejezhessen a drámainstruktor-színész szakot a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Maga Dimcsev fantasztikus előadó, extrém, gátlástalanul szabad. Ami még különös lehetőség volt mostanában, a Grencsó Collective új lemeze, az Ajtótól kapuig. Grencsó István verseire improvizáltunk. Grencsó, Benkő Róbert, Bolcsó Bálint és Heidrich Roland zenélt, tőlem meg azt kérte István, hogy ne a klasszikus értelemben mondjam a verseket, hanem én is zeneileg közelítsem meg a szöveget. Volt pár koncertünk, aztán CD-re rögzítettük az anyagot. Szeretnék én is egy zenés estet, már csak meg kéne találni hozzá a megfelelő embereket, dalszövegírót és zeneszerzőt.

A drámainstruktor szakot 2013-ban, akkor kezdte el, amikor eljött a Pintér Béla és Társulatától, ahol tizennégy évig játszott. Miért volt erre szüksége?

Ez a szak színészdiplomát ad azoknak, akik gyakorló színészek, de nem a Színművészetin végeztek. A vezető tanárok: Molnár Piroska, Szőcs Artúr és Kocsis Gergely voltak. Azt gondoltam, az iskola lehetőséget ad, hogy újragondoljam a színházhoz, színészethez való viszonyomat. Az első év valóban ilyen volt nekem, a második-harmadikban viszont elvesztettem a lendületet. Valószínűleg azért is, mert egyre több munkám lett, és akkor kezdtem sorozatokban forgatni.

Ezek a sorozatok, a Munkaügyek, a Válótársak több munkalehetőséget hoztak?

Elég sokat játszom színházban. Bár már nem vagyok a Pintér Béla és Társulatánál, továbbviszem nyolc szerepemet. Ez egy alap. És ezen kívül játszom más előadásokban is. Például a Dollár Papa Gyermekeivel, a Scallabouche Társulattal, és korábban Gergye Krisztiánnal meg a Krétakörrel szintén dolgoztam. Ezek a sorozatok nem hoztak automatikusan új munkákat – bármennyire jók a visszajelzések. Ugyanúgy kell castingra járnom, mint előtte. A Munkaügyekbe Murányi Tünde helyett ugrottam be, amikor megbetegedett. Az ő megírt szerepét vettem át, emiatt kissé nehezített volt. A Válótársak nagyon klassz munka volt. Újra játszhattam Scherer Péterrel, akivel még az Arvisurában kezdtem annak idején. Az ő egzaltált, szerelemre mindig kész titkárnőjét alakítottam. Most A tanár című sorozat új részeiben forgatok majd pár napot.

Volt olyan film, amiben kimondottan egy szerepre hívta egy rendező – casting nélkül?

Az 1945-be Török Ferenc.

A Scallabouche Társulat több előadásában is játszik. Hogy jött az improszínház, ráadásul angolul? Külföldön próbálta?

Az improvizáció végigkíséri a pályámat. Külföldön is sokat használtuk, főleg mozgásimprovizációt. Amikor bohócdoktor voltam, szintén gyakran kellett rögtönöznünk. A Scallabouche-ba először az alapító Alexis Latham mellé hívtak színésznek. Onnantól kezdtünk el együtt dolgozni, és nemcsak improelőadásokban, hanem kommunikációs tréningeket is tartottunk együtt.

Nem volt riasztó az impro? Színész általában előre leírt szöveget mond.

Maga az impro nem, az viszont eléggé, amikor angolul kellett csinálni, pedig elég jól megtanultam a nyelvet, amikor külföldön éltem. De zavart, hogy sokszor nem tudtam igazán gyorsan és frappánsan kifejezni magam. Nagyon jelen kell lenni ebben a műfajban, éberen figyelni.

És a kommunikációs tréninget miért kezdte el? Pénzkiegészítés?

Eleinte színészként vettem részt a tréningekben, ahol az improvizációs technikákat ugyancsak használtuk a képzésben. Különböző karaktereket játszottunk, olyanokat, akikkel a résztvevők munkájuk során találkoznak. Így kipróbálhatják magukat ezekben a problematikus szituációkban, és az új kommunikációs eszközöket megtanulva megtapasztalhatják, mennyi minden változhat. Látom, mindenkiben milyen iszonyú erős a védekezés. A tréning önmagában nem segít, csak ha a hétköznapokban tudatosan használják, úgy válhat egy idő után természetessé. Most már treningvezetőként is dolgozom a Batiz András vezette Impact Worksben.

Volt, aki kezdetben ellenállt, aztán rájött, milyen jó ez?

Ez gyakran kötelező képzés a cégek alkalmazottainak, de mivel rengeteg játékos feladat van, a legtöbbször sikerül feloldani a kezdeti ellenállást.

Ha jönne egy rendező, aki nem ismeri, de megmutathatná neki azt a három szerepét, amelyekre a legbüszkébb, mik lennének azok?

Hármat nehéz választani: a Parasztoperát mindenképpen mutatnám, és a Gyévuskát és a Szutyokot is szeretnem. Ezzel rögtön meglenne a három. Miközben nagyon izgalmas kaland volt Gergye Krisztiánnal az Opera Amoralé, amelyet az A. E. Bizottság dalait felhasználva írt-rendezett. Aztán a Scallabouche-sal a Frank Stein, amely részben fiktív, részben Mary Shelley Frankensteinjéből, részben pedig „kihallgatott” történettöredékekből készült. Vagy legutóbb Az apáca, amit Ördög Tamás rendezett, és ősztől újra játszunk.

Csinál bármit szívesen a színház mellett? Van egyáltalán ideje másra?

Jógázom, futok a Szigeten és időnként body art órákra járok. A színházon kívül, helyett talán a mozgásterápia érdekelne. Abban benne van a testtel való érzékeny, tudatos belső munka, de tudom, ahhoz még rengeteget kellene tanulnom.

A múlt hónapban tele volt a net a műanyagmentes július fogadalmával. Kipróbálta?

Azt gondoltam, kipróbálom, aztán első nap, amikor bementem egy boltba vásárolni este fél 10-kor, rájöttem, hogy alig tudnék hirtelen mit venni. Az élelmiszerek hetven százalékát ugyanis műanyagba csomagolták. Az, hogy műanyagpalackot nem vesz az ember, alap, de ezekhez a finomságokhoz nagyobb felkészülés kell. Otthon próbálunk zacskómentes életet élni, szelektíven gyűjtjük a hulladékot. Sokan megkérdőjelezik, van-e értelme ennek az egy hónapnak, de szerintem mindenképpen. Az a remény megmarad, hogy egyre tudatosabban visszük ezt tovább már augusztusban is. Ez lenne a célja, ha nem is százszázalékosan, de megszabadulni a műanyagtól.

Azt hallottam, menhelyről fogadtak örökbe kutyát. Volt már mentett ebük?

Ez az első kutyánk, és nem menhelyről, de befogadtuk. A Facebookon láttam meg Russelt, akiről azt írták, régóta bolyong, és ha nem fogadják be rövid időn belül, akkor elaltatják. A kislányom mindig is szeretett volna egy kutyát. Azt gondoltam, ha elhozzák hozzánk, megnézzük, ismerkedünk vele, és majd gondolkodunk rajta, mi legyen. Ehhez képest lerakták és otthagyták, nem volt apelláta. Lehet, ha elkezdünk töprengeni rajta, nemet mondunk. Russel körülbelül három éve van velünk, és nem bántam meg egy percig sem.

Névjegy

Szabadúszó színészként több független színházi csoporttal dolgozott együtt, például az Arvisuraval és Pintér Béla és Társulatával. Hat évig élt külföldön, Dániában a Teatro Rio Rose csapatának tagja volt, Olaszországban pedig a Turandot és A tolvaj szarka előadásokban játszott. Magyarországra Pintér Béla Sehova kapuja című előadásával tért vissza. Olyan hazai és nemzetközi produkciókban látható, mint a Munkaügyek és a Válótársak című vígjátéksorozatok, Az állampolgár (rendező: Vranik Roland), a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott 1945 (rendező: Török Ferenc) és a 2018. decemberében a Netflixre készült olasz Natale a 5 stelle (rendező: Marco Risi). Jelenleg is szabadúszó színészként dolgozik, továbbra is látható Pintér Béla és Társulata több darabjában. 2019 februárjában Elek Ferenc társaságában a Scallabouche Theatre Company Ketten című előadásban láthatta a közönség a Jurányi Inkubátorházban. Májusban a Nem vagy hibás című darabban szerepelt Koltai Róbert oldalán. Gyakori vendége irodalmi szalonoknak és felolvasó esteknek.

Fotó: Sin Olivér

Ha további információra kíváncsi Szalontay Tündével kapcsolatban, látogasson el a színésznő Facebook-oldalára.

Megjelent: 2019. augusztus