A kultúra úgy tudja a közjót képviselni, ha a közösség értékeli és támogatja a művészeket

Sokszor érzem úgy, hogy kilógok a sorból. Valószínűleg sokan érezhetnek hasonlóan, különösen a művészek körében. Mindannyian egyediek vagyunk, mindannyian különféle tehetségekkel rendelkezünk, és ennek megfelelően vannak olyan tulajdonságaink is, amik kevéssé erősek. Noha tizenkilenc éve gazdasági vezetőként dolgozom, pályatársaim többségétől eltérően a közös gondolkodásban, partnerségben és befektetésben hiszek az alkuval, spórolással és a szűkített keretek felállításával szemben. Az motivál, hogy részese lehessek egy új mű megszületésének úgy, hogy közben láthatatlan maradok a nézők előtt.

Matektagozatos gimibe jártam, utána a közgázon kezdtem az egyetemi tanulmányaimat, mégis a Madách Színházban töltöttem az estéimet. Először egy barátom révén jutottam be a színpad szélére, az ügyelő mellé belesni az ott létrejövő varázslatba, majd segítettem a kellékeseknek, végül rábeszéltek, hogy erősen introvertált személyiségem ellenére csoportos szereplő legyek. Roppant tanulságos volt estéről estére nyolcszáz ember elé kiállni, és tapasztalni a színházcsinálást az olvasópróbától az éjszakai világításpróbákon át a bemutatóig. Az egyetem mellett, saját személyiségemmel megküzdve napról napra színpadra is léptem azért, hogy még többet tudjak meg erről a világról. Az évad végén úgy éreztem, mindent elsajátítottam, amire lehetőség adódott, így nem kezdeményeztem szerződésem megújítását.

Fotó: Csibi Szilvia

Kisvártatva az igazgató úr hívott fel. Azt mondta, jókat hallott rólam, és szeretné felajánlani, hogy mellette szerezzek tapasztalatot a jövőbeli gazdasági vezetői karrieremhez. Attól kezdve kiváló szakemberek vezettek, és segítettek a gyakorlatban is megtanulni a szakma csínját-bínját. Egy életre megjegyeztem Katika szavait, miszerint „sose feledd, hogy akármilyen nehéz is egy művésszel egy alku során, esténként ő viszi vásárra a bőrét a színpadon”. Ebben a mondatban egyszerre van jelen a másik ember elfogadása, a művész iránti tisztelet, valamint a professzionális és támogató kiállás a színész mellett, ami a működésem meghatározó alapjává vált.

Volt szerencsém részt venni a Madách átépítésében, a csődbe ment Vidám Színpad mindmáig igen jól prosperáló Centrál Színházzá alakításában, és a Müpa kezdeti működésének fenntarthatóbbá formálásában, miközben mindvégig egykori mesterem intelme vezetett a döntéseimben. Nem szeretek alkudni, mert nem a spórolás a cél, hanem az, hogy az alkotók partnere lehessek, és segítsem megteremteni azt a lehetőséget, amivel a művészi tehetség kibontakozhat, és megtalálja saját közönségét. Csináltunk kisebb és nagyobb léptékű produkciókat, alapítottunk mára világhírűvé vált újcirkusztársulatot, a Müpa saját produkciói és az általunk szervezett fesztiválok révén pedig módom van a képző-, és előadó-művészeti világ legsokszínűbb palettájával kapcsolódni.

Mindmáig kilógok a sorból, mert a költségkeretek szigora helyett fontosabb számomra a művészek megértése és a kreativitás támogatása. Ráadásul úgy vélem, hogy ez eddigi pályám során kivétel nélkül mindig „megtérült”.

Tisztelem azokat, akik azért tanulnak, hogy szellemi-lelki táplálékot adjanak az embereknek, legyenek színészek, zenészek, énekművészek, karmesterek, táncosok, artisták, előadó- és képzőművészek vagy bármilyen más alkotók. Tehetségük abban mutatkozik meg, amit létrehoznak, és ez a talentum ritkán párosul gazdasági ismeretekkel, menedzseri vénával vagy kiváló érdekérvényesítő képességgel. Tőlük ez nem is várható el, ahogy a magamfajta menedzsertől sem, hogy egy előadás elmaradásának bejelentésén vagy egy-egy köszöntésen túl másképp kapcsolódjunk a nézőkhöz. Ahhoz, hogy kiemelkedő alkotások jöhessenek létre, csapatmunkára van szükség. Nem csupán az előadásokon, ahol egyszerre tevékenykedik az előadó a háttérben dolgozó megannyi műszaki és művészeti munkatárssal, hanem a hétköznapokban is, a tervezés, alkotás fázisaiban egyaránt. Ahogy nekem gazdasági tanulmányaim mellett szükségem volt a zenére és a színházra a boldogsághoz, úgy a művészeknek is szükségük van a mi tudásunkra a sikerhez. Azt pedig külön szerencsémnek tartom, hogy a Madáchban, a Centrálban és most a Müpában is kiváló csapat tagjaként végezhetem a rám jutó feladatokat.

Fotó: Posztós János

Nemrég Barabási Albert László hálózatkutató szavaiban véltem meghallani az együttműködés szükségességének közérthető összefoglalását. Míg a sportban az eredmény viszonylag objektív, addig a jóval szubjektívebb művészetben a siker sokszor erős összefüggésben áll a művészt körülvevő hálózat sajátosságaival. Számomra ez azt jelenti, hogy ha a megfelelő szakmai tudás és kapcsolatrendszer is elérhető a kreativitás mellett, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel jöhet létre kiemelkedő művészeti teljesítmény. Bár léteznek művészek, akik szívesen és jól menedzselik magukat, az infrastrukturális, pénzügyi, értékesítési és kommunikációs kérdések átlátásához rendszerint más habitusra van szükség. Ugyanakkor oktatási rendszerünk is túlzottan szakmaorientált, azaz ahogyan a közgázon nem tanultunk művészettörténetet, úgy a művészeti képzések is csak nyomokban nyújtanak gazdasági, kommunikációs és egyéb, menedzsmenthez kapcsolódó ismeretet a hallgatóknak. Az a művész, aki saját összetett tehetsége vagy „menedzsere” révén bír ezzel a háttérrel, sokkal tovább jut, sokkal ismertebbé és elismertebbé válik, ázsiója sokkal értékesebb lesz, mint hasonló művészi képességű pályatársaié.

Magyarországon nincs élő hagyománya a művészeti mecenatúrának sem financiális, sem kapcsolati értelemben, noha a valódi tehetségek teljesítménye megsokszorozódhat ezek révén. A Müpáéhoz hasonló presztízsű művészeti központok a nyugati társadalmakban jellemzően a pártolói tagság és az intézmény köré gyűlt mecénás cégek támogatásából tartják fenn magukat. Ez hazánkban és általánosságban a keleti blokkban nem jöhetett létre a múlt században, és az erre irányuló gondolkodás is gyerekcipőben jár. A fenntartói funkciót jelenleg szinte teljes egészében az állam látja el, ebből kimozdulni az elvárások, a politikai szempontok és a neveltetésünkből fakadó attitűd miatt is igen nehéz. A közelmúltban még működő taotámogatási rendszer sem segített a gondolkodásmód fejlődésében, hiszen ott a művészet támogatásának morális értéke helyett financiális szempontok domináltak adókedvezmény formájában. A kortárs művészet általános megbecsültsége itthon még alacsony, és az alkotások értékével sem vagyunk tisztában.

Ennek egyik fordulópontja lehet a hagyományosan igen alacsony jegyárral működő előadó-művészeti ágazat finanszírozásában tavaly indult dinamikus árazás elterjedése, ami révén egyes produkcióink jegybevétele az előző évihez képest megduplázódott. Ez azt igazolja, hogy a nézők is készek és képesek magasabb áron megvenni a számukra minőséget képviselő produkciók jegyeit, ám ez egyúttal azt is jelenti, hogy eddig a piaci értéknél alacsonyabb volt a jegyek ára. Ha fokozatosan tudjuk a közgondolkodást afelé hangolni, hogy a kultúra úgy tudja a közjót képviselni, ha az azt élvező közösség értékeli és támogatja a művészeket, akkor fokozatosan erősödhet a társadalmi szerepvállalás és az erre irányuló tudatosság.

Idővel idehaza is presztízskérdéssé válhat akár fiatal alkotóművészek, akár nagymúltú művészeti intézmények támogatójává válni. Tudom, hogy ennek erős fizetőképességi korlátja is van, de mi közben szerencsére azt érezzük, hogy nézőterünk tele van, és jegyáraink az új metódussal emelkednek, ezért látok reményt a fejlődésre. Azonnal hozzá kell tennem, hogy ez semmiképp nem egyik napról a másikra történhet, nem az állami szerepvállalás leépítésével, hanem más, a művészeti élet körül erősödő összefogással. Ahogy nyugaton erre a változásra sok évtized állt rendelkezésre, az itthoni környezetben sem várhatjuk a szektor rövid távú, gyors alkalmazkodását.

Amit tehetünk, az a gondolkodásunk hangolása, az oktatás ez irányú fejlesztése, és a kapcsolati háló erősítése a művészek és a gazdasági szereplők között. Ezért tartom kiváló kezdeményezésnek az Art is Business által elindított folyamatokat, amelyek pontosan ezeket a célokat képviselik. Hiszek benne, hogy hozzáállásunk formálásával a művészetre fordított új minőségű figyelem és energia pozitívan hat vissza mindennapjainkra, lelki épülésünkre és egyensúlyunkra. Mindeközben pedig a művészetbe áramló pénz és egyéb támogatás egy sokszínű, kiteljesedő, kreatív alkotói közeget hozhat létre, ami szellemi táplálékot, örömöt, új gondolatokat vagy esztétikai élményt hozhat mindenkinek, aki ehhez a folyamathoz kapcsolódik.
Beszéljünk róla közösen, és tegyünk érte együtt, a lehetőség előttünk áll!

Kosztolánczy Gábor a Müpa Budapest vezérigazgató-helyettese.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Kosztolánczy Gábor (fotó: Posztós János)