A létezés útjelzői

Gergye Krisztián karizmatikus performer, táncos, koreográfus, színházi rendező, aki művészetközi kísérletezéseiből kiindulva festői praxisát is egyre inkább kibontakoztatta, nemrég pedig a számos szakmai díj után műpártolói tevékenységéért ismerték el az Art is Business Fidelio – Kulturális mecénás díjával.

Gergye Krisztián: A tér testamentuma (fotó: Várhegyi András)

Amikor megkerestelek ennek a beszélgetésnek a tervével, szerényen azt mondtad, még nem teljesen világos, mivel érdemelted ki a Fidelio – Kulturális mecénás díjat. Azóta átgondoltad, mely tevékenységeid játszhattak közre? Persze amellett, hogy a Független Előadó-művészeti Szövetség (FESZ) által a koronavírus-járvány következtében nehéz helyzetbe sodródott előadóművészek megsegítésére indított Segélyalap egyik nagykövete lettél – tíz színházi tematikájú festményed felajánlásával.

Sikerült átgondolni, és egyrészt rendkívül megtisztelő, másrészt zavarba ejtő ez a díj továbbra is. Nem gondolok magamra „mecénásként”, anyagi értelemben semmiképp, főleg, hogy művészként magam is támogatásra szorulok, szellemi értelemben meg elég nagyképű lenne, ha így tekintenék magamra. Igyekszem maximális erőbedobással csinálni azt, amit a dolgomnak vélek, és abban valóban fanatikusan elkötelezett vagyok.

A FESZ által szervezett elképesztően fontos, hiánypótló Segélyalapban való nagyköveti közreműködésemre nagyon büszke vagyok. Amennyiben a zsűri megtisztelő döntését ez a tevékenységem határozta meg, akkor ez a díj mind a tizenkét nagykövet díja, rajtunk túlmutatva pedig a FESZ-é, és ezúton is köszönöm nekik, hogy bevontak ebbe a közösségbe, hogy részese lehettem, és az embertelen körülmények ellenére, embernek érezhettem magam, mert lehetőségem adódott művészként a művészetemmel segíteni.

Amennyiben a mecénást egyfajta művészetek iránti rajongóként képzeljük el, azzal nagyon tudok azonosulni. Más művészek, más műfajok általam nagyra tisztelt alkotóinak munkáihoz, életművéhez előszeretettel igyekszem csatlakozni. Remélem, hogy az általam nagyra becsült élő és halott művészek sem veszik rossz néven ezt a közelítést feléjük. Kontextusokat és kapcsolódásokat keresek, hogy felhívhassam a figyelmet az adott művészek vagy művek fontosságára, mert lehetetlen helyzetnek tartom, hogy esetleg nem olyan helyen vannak számon tartva a kánonban, ahogy azt megérdemelnék. Nyilván ez egy nevetséges vállalkozás, hisz magam sem vagyok a kánon része. Rosszindulattal ez úgy is nézhető, hogy Gergye rákapaszkodik mások sikerére, de bennem ez inkább úgy működik, hogy egy olyan világba szeretnék belesimulni, egy olyan világban szeretnék élni, ahol ezek a lehelyezett, létező kulturális cölöpök, útjelzők segítenek a létezésben, az önmagunkhoz és a világhoz való viszonyulásban. Ha mindez egyfajta műpártolás, akkor a díjat tudom efelől értelmezni, magamra vonatkoztatva érvényesnek tekinteni.

A tér metamorfózisa (forrás: Facebook)

A húsz éve vezetéseddel működő Gergye Krisztián Társulat mottója a „Nem csak tánc” mondat, amely világosan jelzi, hogy a zene mellett irodalmi és vizuális művek is gyakran inspirálnak, mint erre utaltál az előbb. Ezt az inspirációt aztán a kollaboratív előadó-művészeti tevékenységed során kamatostól hálálod meg. Hogyan vált fontossá számodra a művészetköziség? A sok évtizedes kísérletezés alapján hogy látod, mit adnak ezek az együttműködések, összművészeti megmozdulások? Megmutatnak valamit, amire magában a tánc, illetve a táncos nem képes?

Az ember valódi szemlélődésre és elmélyülésre általában a magányában képes leginkább, de a szemlélődés tapasztalatát jó esetben már megosztaná másokkal, vagy legalábbis az elég szomorú, ha magára marad vele. Nem akarok egyedül maradni a világ jelenségeinek a vizsgálatában, szeretnék hinni abban, hogy a művészetek által teremtett valóságobjektumok – legyen az festmény, szobor, installáció, előadás, performansz, zene vagy csak egy mozdulat – közösségi élménnyé válhat, egy közös tapasztalás rituáléja lehet, és most a rítusról szedjünk le minden rátelepült misztikus maszlagot, tekintsünk rá pusztán valós, értelmes létezésként, világok és emberek valódi kapcsolódási lehetőségeként.

Fiatalkorodban festő akartál lenni, és az utóbbi években végre teret engedtél ennek a régi vágynak. Az Aukció című performanszok alkalmával rendszerint nonfiguratív festményeket hoztál létre, amelyeket aztán – még az esemény részeként – fillérekért értékesítettél vagy megsemmisítettél. Ezek a megmozdulások érzésem szerint éles kritikát fogalmaztak meg a művészeti piaccal szemben. Hogy jutottál el innen a műtárgy-értékesítést komoly lehetőségként kezelő galériákig?

Az irónia és a kritikai hangvétel nálam soha nem öncélú, vagyis egyben önirónia és önkritika is kell, hogy legyen. Mérhetetlenül irritál, ha mások kárára, mások sárba tiprásával igyekszik valaki magasabb, kiváltságosabb pozícióba kerülni. Mindig minden valamihez képest vizsgálandó, nem lehet kiragadni a kontextusából, mert úgy azonnal csúsztatássá válik, amiben azonnal maga felé billenti a pályát az ember. Nekem a valódi figyelem és az empátia a legfontosabb hívószavaim, mind az életben, mind a művészetben. Az Aukcióban az érték megkérdőjelezhetőségére igyekeztem rávilágítani, és mind a nézőt mind magamat olyan helyzetbe kényszeríteni, amiben pont a figyelem és az ítélkezés problematikájával szembesülhetünk.

 Aukció

Az Aukció alkalmai során készült, gesztusfestészettel és informell-lel rokonítható munkák után mind technikai, mind formanyelvi szempontból is meglehetősen távol esnek azok a letisztult, figurális akvarellek, amelyeket például az adománygyűjtés apropóján készítettél, vagy amelyeket néhány hónapja a szentendrei MANK Galériában Nincsenek irányzati, formanyelvi preferenciáid?

Azóta is kísérletezek a festés magányossága és a performansz jellegű képzőművészeti tevékenységek összekapcsolásával, amelyek alapvetően összeilleszthetetlenek, különböző idővel bíró helyzetek. Mégis van közös nevező, ami pedig a szemlélődés minősége, elmélyültsége és a minőségi szemlélődés szemléltetése. A formanyelvi preferenciák mindig a konkrét mű és a tematika kívánalmai szerint változnak. Hagyom kibontakozni az adott munkát, amelynek a komplexitása megköveteli a több műfajúságot.

A test emlékezete (forrás: jegy.hu)

Tavaly év végén mutattátok be, de nemrég – a kényszerű kihagyás után – ismét játszhattátok A test emlékezete című összművészeti produkciót a Nemzeti Táncszínházban. Milyen projekteken dolgozol még? Másképp osztod be az időd, csoportosítod az energiáidat most, miután már festőként is tekintenek rád?

A test emlékezetében a fent említett, maszlagoktól mentes, XXI. században lehetséges rituálé megvalósítására törekedtem, Magdalena Abakanowicz életművét megidézve. A második premierre állt igazán össze az előadás, ami irgalmatlan nagy munka volt. Most kicsit pihegek, de folytatjuk a Synesthesia című online performanszsorozatunkat is a YouTube-csatornánkon.

A legújabb, 9. rész Árvai György festészetét emelte a figyelmünk fókuszába. Ezt követik majd a Kusovszky Bea, Fehér László, Trifusz Péter és Orr Máté műveivel készült videóperformanszaim. Remélhetőleg ezek mind nyilvánossá válnak még az idei évben. Keresem a lehetőségét a Szentendrei Teátrumban és a Kőszegi Várszínházban bemutatott élő Szinesztézia előadásunk továbbjátszására a nyári időszakban, és picit a színházibb, dramatikusabb műfajban is szeretnék újra alkotni. A lezárások idején aggódtam, lesz-e elég munkám a nyitáskor, most szerencsére kapkodhatom a fejem. Izgalmasabbnál izgalmasabb lehetőségek találnak meg, de talán karácsonykor jut idő a festésre is. 

Nyitókép: Gergye Krisztián (fotó: Dömölky Dániel)

Az interjú létrejöttében médiapartnerünk, a Fidelio működött közre.