A magánmecenatúra kiváló barométere a magánszféra kulturális elköteleződésének

Úgy gondolom, az elmúlt években kezdődő és jelenleg is tartó különböző válságok (Covid, háború, gazdasági válság, egyebek) miatt a kultúrában és azon belül a színházi világban eldöntötté válik egy – sokak számára még – dilemma: tekinthetünk-e a kulturális szolgáltatásokra és művészi alkotásokra mint üzleti termékekre, vagy egy részük mindig is közjószág marad, melyet az állam minden körülmények között biztosít számunkra? A válasz egyrészt abból is kikövetkeztethető, hogy sok kulturális szereplő már piacközpontú üzleti modellben gondolkozik (kényszerűségből vagy előre menekülési szándékkal). Másrészt egyre több szereplő látta már be, hogy ha kisebb vagy nagyobb részben közpénzből finanszírozzák is az adott kulturális szolgáltatást, intézményt, az csakis akkor marad működőképes, ha az adott tevékenység, az intézmények által kínált szolgáltatás üzletileg érvényes, és sikeresen mérettetik meg a közönség előtt, azaz a piacon.

Az állami mecenatúra várhatóan egyre szűkösebb forrásokat biztosít majd a jövőben a kulturális javak előállításához, így a szféra egyes szereplői a piachoz kénytelenek fordulni forrásokért. A piac, illetve a közönség egyrészt a nézőket jelenti, azaz a jegybevételt, másrészt a magánmecenatúrát, amely kiváló barométere a magánszféra kulturális elköteleződésének.

A kultúra szűkebb területére terelve a szót, elmondható, hogy a színházak és társulatok éves összbevételének hozzávetőlegesen húsz százalékát adja a jegybevétel, a magántámogatóktól érkező összeg pedig csak kerekítéssel éri el a bevételek egy százalékát. Persze nagy a szóródás az igencsak sokszínű, változatos és szegmentált, évente hat-hét millió jegyet értékesítő előadó-művészeti szektorban, de a piaci „láb” huszonegy százalékos átlagos szintje meglehetősen alacsonynak tűnik. Pedig a hazai színházi szféra bizonyos szempontból szerencsésebb a többi szektornál, és egyúttal izgalmasabb terep is, mert a piaci kitettség mindig jelen volt a színházaknál; üres vagy félházak előtt eddig sem nagyon lehetett előadásokat játszani, még azok a helyzetek sem voltak kivételek, amikor az állam a veszteséget folyamatosan pótolta közpénzzel. A fenti átlagos piaci kitettség tehát a közpénzek relatív vagy abszolút csökkenésének köszönhetően és a színházak anyagi kényszerűségből tett döntései következtében vélhetően egyre nő majd, a színházak tehát a piac felé fordulnak, mert a növekedés, fejlődés feltehetően csak a piacról bevonzott többletforrások segítségével valósulhat meg a jövőben. És ehhez elengedhetetlen lesz az üzleti, menedzsmentszemlélet általánossá válása, illetve az, hogy a kulturális javakat igenis üzleti terméknek, szolgáltatásnak tekintsük.

A magánszféra színházi mecenatúrájának, illetve a színházak üzleti alapú szponzori jellegű támogatásainak szektorszinten nem is érzékelhető alacsony szintje sajnos nem meglepő. Az elmúlt három évtizedben ugyanis azért nem alakultak ki érdemben az üzleti szféra és a színházak között érdekeltségi kötődések, mert az üzleti szereplők nem érezték felelősséget a hazai a színházi élet fenntartásában. Az állam és az önkormányzatok többé-kevésbé elégséges szinten biztosították a színházak támogatását, miközben a fenntartói és tulajdonosi döntéseiket a piaci szempontok kizárásával, attól függetlenül hozták meg. A kormányzat érdemi pénzügyi ösztönzőket sem adott a piaci szereplők számára, leszámítva a 2009-ben bevezetett úgynevezett taotámogatási rendszert, amelynek több káros hatása is érvényesül mind a mai napig.

A taotámogatások a 2008-as válság után többletforrásokat jelentettek a szférában. A jegybevételt nyolcvan százalékban automatikusan lehívható támogatás egyben pénzügyi ösztönzőt is jelentett a színházak számára, melynek eredményeképp teljesítményarányos bevételhez jutottak. Néhány éven belül azonban a tao káros mellékhatásai súlyos problémát jelentettek a szektornak, közülük kettő még mindig kihat a színházakra. Az egyik abból ered, hogy a tao soha nem volt magánmecenatúra, mert bár a cégek társasági adójából és eleinte közvetlenül a cégektől kapták a színházak a támogatást, voltaképpen az állam által elengedett bevételről, azaz közpénzről volt szó. Ráadásul a taotámogatások a kedvező (vagy egyesek szerint abszurd) adózási konstrukciója miatt az állam legdrágább, legköltségesebb támogatási formájává vált. A beruházások szintje és a növekedés mértéke túlzónak bizonyult, illetve egyes társulatoknál a taóra épülő működési modell fenntarthatatlanná vált, és sok színház, alkotóműhely került válságos helyzetbe vagy lehetetlenült el a taotámogatások hirtelen megszüntetését követően.

A „Janus-arcú” taotámogatás másik hosszan tartó káros hatása, hogy a céges mecenatúra mára teljesen megszűnt. És bár annak szintje a 2000-es években is alacsonynak volt mondható, a tizenkét év taós időszak érezhetően teljesen visszavetette a magánmecenatúra kialakulását, fejlődését. Ezért is örömteli minden szakmai törekvés, amelyre kiváló példa maga az Art is Business, amely céljául tűzi ki, hogy pozitívan változzon a mecenatúra helyzete. És például az üzleti mecénások díjjal való elismerésével, a szereplők közötti platform megteremtésével, valamint a mecénási, illetve üzleti szemlélet népszerűsítésével, az erről való párbeszédek generálásával tesz is a cél eléréséért.

Azzal mindannyian egyetérthetünk, hogy a professzionális üzleti szemlélet széles körű elterjedése, illetve a piaci kitettség növekedése jótékonyan hathat majd a kultúrára. De vajon milyen választ adhatunk arra a kérdésre, hogy van-e létjogosultsága csökkenteni – akár jelentős mértékben is – a kultúrára, a színházakra fordított közpénzek nagyságát? Sokan osztják azt a szélsőséges véleményt, hogy a színházaknak nagyrészt vagy teljes egészében a piacról kellene megélniük, mert ez egy piacon is értelmezhető szolgáltatás – sok példát is hozhatunk rá. Ennek a kérdésnek a megtárgyalásához érvek és ellenérvek garmadáját lehetne hozni, de hadd emeljem most ki a probléma egyik olyan aspektusát, amely nem mindig kerül az ilyen tematikájú viták homlokterébe.

Pénzügyi tankönyvi példákból vagy a saját üzleti tapasztalatunkból is tudhatjuk, hogy egy cég tevékenységének, működésének kockázatát alapvetően befolyásolja a termelés költségszerkezete. Ha a változó költséghez képest az állandó költségek aránya magas (azaz magas a működési tőkeáttétel), akkor ez magas kockázatot is jelent a profitra nézve, mivel az árbevétel esetleges csökkenése hamarabb teszi veszteségessé a projektet vagy céget. Az állami vagy a magánmecenatúra által biztosított támogatás, illetve üzleti szponzoráció keretében juttatott forrás a színház számára kvázi állandó, a jegyértékesítés volumenétől független bevétel, amely ezáltal csökkenti a működési kockázatot. De miért is kell a színházak kockázatát csökkenteni? Egyéb támogatások hiányában alátámaszthatja-e bármilyen érv az állam támogatásának szükségességét? A magyarázatot a színházi tevékenység innovációs jellegében találjuk meg.

A színháznak mint művészetnek ideális esetben lételeme, hogy újat, a korábbiaktól eltérőt hozzon létre. Az üzleti élethez hasonlóan a színházak számára is kockázattal jár az innováció, a tevékenység szakmai és anyagi sikert hozhat, de adott esetben bukással, pénzügyi kudarccal is végződhet. A fix támogatás a pénzügyi kockázatot tudja csökkenteni azzal, ha például az állam az egész kockázat egy részét átvállalhatja a színháztól. Elméletileg egy közpénzzel támogatott színház nagyobb kockázatot, ideális esetben nagyobb művészi kockázatot vállal, mivel a piac értékítélete kevésbé befolyásolhatja a pénzügyi stabilitását. A piac ritka kivétellel biztosít hosszú távon stabil támogatást az innovációra. Ez indokolja többek között a színházak közpénzzel való dotálásának létjogosultságát is. Persze hosszabb távon érdemes volna egyre nagyobb mértékben a magánmecenatúrára is támaszkodni.

A fentiek számomra mint néző számára egy lényeges szempontra világítanak rá. Magam leginkább olyan színházi előadást szeretek nézni, amely újdonságot tud számomra adni. Izgalmas formák, közhelymentes tartalmak, eredeti esztétika, érvényesen felvetett kérdések megjelenése mozgathatja meg a nézőket, billenthet ki a megszokott komfortzónánkból, és hosszú távon csak az ambiciózus, innovatív színházi előadások fogják a komfortzónánkat bővíteni. Így értjük meg jobban a körülöttünk lévő világot, a minőségi színházi élmények vezetnek el bennünket saját életünk mélyebb megéléséhez. Azt az érzést, melyet akkor érzünk, amikor egy színházi előadásban látott konfliktus feloldását vagy feloldhatatlanságát éljük át, katarzisnak hívják. Azt hiszem, ezt és a hasonló érzéseket csak a kultúra tudja biztostani számunkra – nemcsak a színházakban, hanem egyéb művészeti területeken is. Ezért fontos megőriznünk a kultúrát, ezért ildomos az állami finanszírozásához csak óvatosan és szakszerűen hozzányúlni.

Dr. Komáromi György színházmenedzser, gazdasági igazgató (Ördögkatlan Fesztivál), a Budapesti Gazdasági Egyetem docense.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Dr. Komáromi György (fotó: Walton Eszter)