„Folyamatos munka a menedzsment és a művészi feladat közötti egyensúly megteremtése”

Több mint negyven éve szólítja meg német nyelven a közönséget a Deutsche Bühne Ungarn, azaz a Magyarországi Német Színház. A Szekszárdon saját épületben működő teátrum a kulturális sokszínűség színhelye: magyar, osztrák, német, svájci francia színészek játszanak ott, különböző nemzetiségű vendégrendezőkkel és más országok német nemzetiségi színházaival dolgoznak együtt. Lotz Katalin igazgató elsősorban a mindenek felett álló művészi frissességben és reflexióban hisz, miközben a hosszan tartó fennmaradás kulcsának tartja a folyamatos előre tervezést is.

2017 óta vezeti az intézményt, de már csaknem húsz éve a társulat tagja. Nem ritka a színházak életében, hogy a társulatból kerül ki az intézmény igazgatója. Arra viszont talán nincs sok példa, amikor a művész közgazdasági diplomával is rendelkezik. Ha jól tudom, önnek az utóbbi az első szakmája. Hogyan lett hivatása a színház?

A színpad mindig is az életem része volt, kisgyerekkoromtól énekeltem. A közgazdász képzés után Münchenbe mentem dolgozni, ahol csatlakoztam egy színjátszócsoporthoz, majd elvégeztem egy színészképzést. Amikor édesapám meghalt, hazajöttem, hogy tovább vigyem a szekszárdi vállalkozását. Ekkor ismertem meg a Magyarországi Német Színházat, és megkerestem az akkori igazgatót, Frank Ildikót. Először darabszerződéseket kaptam, majd társulati tag lettem. Mivel a felmenőim svábok, nemcsak a művészet köt ide, hanem a német nyelv és az intézmény küldetése is.

Az igazgatói szerep kifejezetten azért vonzotta, mert a művészi pálya mellett újra felébredt önben a gazdasági érdeklődés?

Igen, azt hiszem, a személyiségem része, hogy vonzott a feladat anyagi, szervezési oldala. Elég jól tudok rendszerben gondolkodni, szeretem átlátni az összefüggéseket, és mindig is érdekelt, hogyan lehet pénzügyileg működtetni egy kulturális intézményt, minél jobban szervezni a munkát. A gazdasági főiskolán minden beadandóm kulturális területtel kapcsolatban készült, a diplomamunkámat pedig színházmarketingből írtam. 

Jelenet a Nyolc nő című darabból

Milyen forrásokból gazdálkodnak? Mennyi izgalommal, aggodalommal jár az éves költségvetés megteremtése?

Kizárólagos fenntartónk – már több mint tíz éve – a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, ami azért nagyon szerencsés helyzet, mert a színház működtetése számukra sem csak feladat, hanem szívügy is. Rajtuk keresztül kapunk az állami támogatásból egy keretet minden évadra. Ez az alapvető működésünkre szűkösen elég; emellett természetesen adott a jegybevételünk. Amire ezen felül igényünk van, azt pályázatokból teremtjük elő: hazai és német nemzetiséget támogató külföldi szervezetekhez egyaránt pályázunk. A gazdálkodásunk gondos és jó előre megtervezett, emiatt – és az alapvető fenntartói támogatásnak köszönhetően – nem kell azon izgulnom, hogy ki tudom-e fizetni a béreket a következő hónapban. Ha azonban valami plusz dolgot szeretnénk, elő kell teremteni hozzá a forrásokat. A díszleteket, jelmezeket tekintve nagyon fontos szerephez jut nálunk az újrahasznosítás, ez nemcsak fenntarthatósági, de gazdasági kérdés is. Időnként támogatnak minket magánszemélyek, vállalkozások is, de vidéki és marginálisabb kulturális intézményként nagyon nehéz szponzort találni.

A színház épülete

A színház több mint harminc éve a szekszárdi Garay téri szecessziós épületében kapott helyet. Hogyan áll össze jelenleg ez a kőszínházi társulat, és milyen alapvető szempontok alapján alakítja az évadot?

A színháznak húsz alkalmazottja van jelenleg, öt színész – velem együtt hat, hiszen én is játszom egy-egy előadásban. Emellett a technikai dolgozók, kellékesek, öltöztetők, valamint a művészeti titkárság munkatársai. A darabokat – évente öt produkciót készítünk – vendégrendezőkkel állítjuk színpadra. 

Nemcsak Szekszárdon, a székhelyünkön lehet minket látni: járjuk az országot, és külföldön is fellépünk. Vidéki előadásaink során nemcsak színpadon, művelődési házakban, hanem oktatási intézményekben is fellépünk osztálytermi darabjainkkal. Ezekhez színházpedagógiai foglalkozások társulnak. Fontos, hogy elérjünk a fiatalokhoz: évadonként tervezünk gyerek- és ifjúsági előadást, de nem akarunk kizárólag erre a profilra építeni. 

A felnőtt darabjaink általában tizenöt éven felülieknek szóló témákat dolgoznak fel – a kamaszokat ezeken is szívesen látjuk –, akad köztük egy klasszikus, egy szórakoztató, valamint egy kifejezetten sváb témát feldolgozó előadás. A Nehéz csomag című darabunk, amit 2022-ben mutattunk be, például több szereplő történetén keresztül meséli el a magyarországi németek életének döntő pillanatait az 1941-es népszámlálástól az 1946-os kitelepítésig. Ez talán a legnépszerűbb minden hasonló tematikájú közül, több mint 90 előadást élt meg, és idén el fogunk érni a századikig. Most van ugyanis a kitelepítés 80. évfordulója: 1946. január 19-én indult el az első vonat a svábokkal, ez az állami évforduló dátuma. Mégis minden városban, másik naphoz kötődik a naptárban a konkrét kitelepítés. Így a következő időszakban több helyre érkezünk majd fellépni azért, hogy segítsük a reflexiót és az emlékezést.

Jelenet a Nehéz csomag című darabból

Gondolom, a társulatban is több olyan tagot találunk, akinek felmenői maguk is őriztek, őriznek emlékeket erről az időszakról.

A színészek közül én vagyok érintett, de a háttérdolgozóink közül többen számolhatnak be sváb gyökerekről. Büszke vagyok a minket jellemző kulturális sokszínűségre. Német, svájci, osztrák kollégánk is van, tavaly egy németül folyékonyan beszélő francia színésznő is tagja volt a társulatunknak. Jár hozzánk szerb, német, osztrák rendező, de tavasszal például két, Romániában működő német nemzetiségi színházzal szervezünk programot. Hiszek abban, hogy a kulturális és látásmódbeli eltérések találkozása előrébb visz minket művészileg és emberileg egyaránt.

Említette, hogy Németországban végezte a színészképzést, illetve sokat dolgoznak külföldi – elsősorban osztrák, német – rendezőkkel. Van valami kézzelfogható különbség abban, ahogy például a németek a színházról gondolkodnak, vagy próbálnak? 

Nehéz erre rálátnom, mivel keveset dolgoztam magyar rendezőkkel, kifejezetten magyar rendszerben. A legfőbb különbséget nem is a módszerekben látom, talán inkább abban, hogy Nyugat-Európában mások az aktualitások, mint itthon. Legyen szó bármilyen társadalmi kérdésről, általában nem ugyanott tartunk. Mindig érdekes találkozás, amikor megérkezik hozzánk a saját közegéből származó felvetésekkel a külföldi rendező.

A másik, ami talán a németeknél és osztrákoknál nemcsak sztereotípia, hanem igazság, az a pontosság, a tervezés, a betáblázott, jól szervezett próbafolyamat. Ők nem feltétlenül az állandó közös próbálást preferálják, hanem beosztják, hogy mettől meddig kivel próbálnak. Ezt én is nagyon hatékonynak tartom. Ezzel együtt a spontánabb, ad hoc jellegű magyar reakciók, megoldások is segítik a fejlődést. Azt hiszem, a kettő nagyon jól kiegészíti egymást.

A harmadik pedig egy lecke, amit elsősorban a német kollégáktól tanultam: az ember nyugodtan kommunikálhat nyíltabban, adhatunk egymásnak művészi visszajelzést, ha a másik nyitott, és jelezhetünk bármilyen kételyt, ami mozog bennünk. Ezt igazgatóként is kamatoztatom, és azon dolgozom, hogy az ehhez szükséges bizalmas közeg mindig megmaradjon.

Lotz Katalin A nehéz csomag című darabban

Úgy érzékelem, nemcsak a tervezés és spontaneitás, de a művészet és menedzsment kettőse is egészséges egyensúlyban él önben. Soha nem okozott gondot önnek vagy a kollégáinak, hogy a színpadon partnerekként játszanak, de azon kívül a vezetőjük?

Soha nem merül fel a próba vagy az előadás során, hogy igazgató is vagyok. A darab súlyát mindig együtt visszük, közös ügyünk, és ilyenkor amúgy is mindenki tudja, hogy az ügyelő az igazi főnök. Az igazgatói feladatkör miatt egyébként nem játszom sokat, de a lelkemnek nagyon fontos, hogy ezt a részét is megélhessem a szakmámnak. A kettőséget inkább úgy fogom fel, hogy lehetőségem adódik a színészekhez alkotóként, játszótársként is kapcsolódni, ez pedig többletet ad a kapcsolatunknak, nem pedig elvesz belőle. Ha viszont arról kell beszélnem, mi a legnehezebb része a dupla pozíciónak, az a váltás: amikor egyikből a másikba állok át. A színpadra szabadabb, a jelenben való gondolkodás kell, menedzserként általában a jövőben vagyok. Ezt a dinamikus egyensúlyt folyamatosan meg kell teremteni. Ezzel együtt előnynek látom, hogy mivel mindkét oldalt képviselem, könnyebben elfogadom, hogy a művészi és a szervezési dolgok sokszor ütköznek, ez elől pedig nem menekülni kell, hanem hagyni, hogy megtörténjen. Majd konstruktívan kijönni belőle.

Minden előadásuk német nyelvű, de használnak magyar feliratot, így akár szélesebb közönséget is elérhetnek. Mi a tapasztalata, megtalálják önöket kifejezetten a művészetük miatt, vagy nehéz felülemelkedni a nyelvi korlátokon?

Az elsődleges missziónk, hogy a Magyarországon élő német nyelvű, vagy nemzetiségű emberek számára is működjön színházi kulturális tér. Fontos célunk továbbá, hogy hidat képezzünk a színház szerető emberek felé is – erre szolgál a felirat. Vannak visszatérő, nem nemzetiségi nézőink, abszolút egyéni, hogy ki nyitott a felirat olvasására. Mindenkinek azt javaslom, tegyen próbát, mert lehet, sokkal egyszerűbb, mint azt elsőre gondolná.

Sokféle stílusban dolgozunk, a pénzügyi lehetőségeinkhez mérten igyekszünk modern eszközöket használni, de ami a legfőbb: friss a hangunk. Mindig szükséges egy aktuális kérdés, amit a néző elvihet magával, és nem is feltétlenül kell mellé tenni a választ. Számomra fontos, hogy olyan üzenettel bíró darabokat vigyünk színre, amivel civilként is azonosulhatok, nemcsak színészként vagy igazgatóként.

A társulat. Felső sor (balról jobbra): Paul Wiehe és Jonas Gundelach. Alsó sor (balról jobbra): Lotz Katalin, Perrine Martin, Melissa Hermann és Sipos Eszter

Sok minden kiderült már a Deutsche Bühne hitvallásáról, szervezetéről, működéséről. Arról még nem beszéltünk, miért éppen Szekszárdon működik az intézmény?

Az 1980-as években egy dramaturg ötlete volt létrehozni egy német nemzetiségi színházat, de ő eredetileg Pécsen tervezte, azonban ott már adott volt a teátrum, kisebb lett volna az érdeklődés. Mivel Tolna megyének nincs más színháza, Szekszárdon szívesen fogadták az ötletet. Eleinte egyébként a középiskolásokat célozták meg, hangfelvételeket is készítettek, majd odaadták az iskoláknak a német gyakorlására. Ez valamiféle ősi színházpedagógiai gondolkodást rejtett már: éppen azt alapozta meg, ami mentén mi most a jelenben kijárunk az iskolákba. Érdekes, hogy a ’90-es években igazán nagy produkciók is készültek itt, például a Koldusopera Mécs Károly és Schubert Éva szereplésével. 

Említette, hogy különösen fontosnak tartja megszólítani a tinédzser és kiskamasz korosztályt. Hogyan tudnak elérni hozzájuk, milyen témák mozgatják a fiatalokat?

Valójában mindenben lehet aktualitást találni, nemcsak a kamaszok, a gyerekek esetében is. Ott van például Csipkerózsika története, amit ebben az évadban játsszunk: mennyire fontos szerepet tölt be benne a türelem! Milyen lényeges érték ez a mai világban! De arra is rámutat, hogy bizonyos dolgoknak meg kell történnie velünk, nem kerülhetjük el: például fel kell nőnünk, és el kell indulnunk a saját utunkon.

A 10–14 éves korosztálynak a rasszizmus kapcsán készítettünk előadást: feltesszük a kérdést, hogy miképpen növünk bele az idegen gyűlöletbe és leszünk tele előítéletekkel? Az előadás után nem hagyjuk magukra őket a gondolataikkal, beszélgetünk velük. Az is fontos, hogy a svábok története nemcsak a miénk, nagyon sok paralel sors van a világban és a történelemben.  

Jelenet a Nyolc nő című előadásból

A nyelvi, nemzetiségi lét mellett láthatóan nem szorul háttérbe a művészi szempont és misszió. Mégis nemzetiségi színházként mennyire érzik a társulatukat láthatónak és érvényesnek a magyar színházi életben?

Marginálisak vagyunk, nemcsak a nemzetiségi lét, de a vidéki helyszín miatt is. Vannak szakmai fórumok, ahol mi is helyet kapunk, de nyilván nem vagyunk olyan erős tényező, mint egy nagy vidéki színház, széles repertoárral. Miközben érthetően mások a nehézségeink, a megoldandó feladataink. A nemzetiségi színházakkal évi egy fesztivál keretében biztosan találkozunk, vannak, akikkel közelebbi a viszony. A szerb színház például többször vendégszerepelt nálunk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy mi sem mozgolódunk többet másfelé, mert egyszerűen kitöltik az időnket a feladatok. Pedig az érdeklődésünk meglenne, és valóban, jól esne más színházakkal is szorosabb, gyakoribb interakció. Talán a jövőben erre is sor kerül.

Nyitókép: Lotz Katalin (a nyitókép és a cikkben szereplő fotók forrása a Magyarországi Német Színház)

Lásd még:

Monspart-ház – Péterfy Bori és Gyabronka József költözik a nemzet sportolójának nappalijába

„Ez az olaszországi munka igazi áldás az életemben” – Beszélgetés Székely Krisztával

„A semmiből is csodás dolgokat lehet létrehozni” – Interjú Lábán Katalinnal és Dobay Jankával az RS9 Színház múltjáról, jelenéről, jövőjéről