A művész emlékezete

A művész, ha maradandót alkot: halhatatlan, emléke sosem fakul. De nem árt ápolni, őrizni azt az emlékezetet: emlékházat, emlékmúzeumot berendezni, ahol a közönség is láthatja, hol, milyen környezetben élt, alkotott, mik inspirálhatták, milyen ember volt... Általában ezzel nincs is hiba, sok emlékház, emlékhely áll Magyarországon – ezeket messze földről is látogatják a turisták, szép forgalmat bonyolítanak le.

Általában nincs, de Kocsis Zoltán esetében bizony van. Tavaly szeptemberben született egy kormányhatározat, mely intézkedik Kocsis Zoltán emlékének megőrzéséről. Világosan kijelenti: „A Kormány elismeri Kocsis Zoltán zenei munkásságát, elkötelezett emlékének ápolása, szellemi hagyatékának megőrzése mellett, és támogatja a Kocsis Zoltán Emlékház létrehozását, működtetését.”

Ez idáig szép és derék dolog. Ráadásul politikához sincs sok köze, a kormány tette a dolgát, gondoskodott nemzeti kulturális örökségünkről. Mi több, az intézményt 2021. június 30-ai határidővel kellett volna létrehozni.

Miért a múlt idő? Mert fordulhatott a kocka. A művész özvegye, Tóth Erika ugyanis a következőt osztotta meg (angolul is) február 23-án a legnagyobb közösségi oldalon: „Mégsem lesz Kocsis Zoltán Emlékház, a volt otthonunk tehát eladóvá vált. Hogy miért gondolták meg magukat, hogy kiknek állt érdekében meghiúsítani egy korszakalkotó zseni végakaratát, csak gyanítom, ám nagy valószínűséggel soha nem fogom megtudni, és tulajdonképpen már nem is számít.

A folyamatos ígérgetések miatt négy évet vártunk hiába, négy éve reménykedünk abban, hogy sikerül megvalósítani azt amit férjem megálmodott. Nem sikerült. Kocsis Zoltán nem eléggé fontos, vagy talán egyeseknek még túlságosan is az, hiszen információim szerint vannak akik még a nevét is el szeretnék törölni, és itt nem a vezetésre utaltam. Azokra az irigyeire gondolok akik már életében is nyíltan támadták, vagy az olyan, magukat zenésznek nevező emberekre, akik ugyan kérték és elfogadták a segítségét, de a háta mögött gyűlölték, mert soha még a közelébe sem juthattak annak a tudásnak, amelynek Ő a születése jogán birtokosa volt. […]

Sokan neheztelnek családunkra, és tették fel többször is a kérdést nekünk, hogy négy év elteltével miért nincs még mindig síremléke Kocsis Zoltánnak. Meg tudom mutatni mindazokat a leveleket és terveket, amelyeket férjem halála óta benyújtottam különböző hivatalokba. Kocsis Zoltán a Kormány, Budapest, Pécs város és a Zeneakadémia halottja is volt, így a család kizárólag az engedélyek kézhezvétele után állíthatna számára síremléket, ám eddig ebben az ügyben is csak az ígéretekig jutottunk el, a hivatalos hozzájárulást a mai napig nem kaptuk meg.”

Ahhoz képest, hogy eredetileg még egy egész alakos bronzszoborról is szó volt a Fidelio (és a határozat) szerint, itt valami nagyon nagy baj történhetett. Hiszen az emlékházra szánt valamivel több mint félmilliárd forintos keret sokszorosa megy el szinte naponta egyéb, talán kevésbé fontos, ám semmiképpen sem kulturális célokra. Igaz lehet az özvegy gyanúja az intrikáról? Nem tudjuk, nem állíthatjuk, hiszen nincs rá bizonyíték. De egyéb okát sem látja senki annak, hogy így alakultak a dolgok.

Nem tisztünk, hogy ezt a döntést elemezzük, az sem, hogy felelősét keressük. De az emlékház problémájára talán lenne megoldás.

Ha a kormány ilyen vagy amolyan okból nem valósítja meg az emlékház tervét, az az ő döntésük: lelkük rajta. De annak nem mutatkozik akadálya, hogy ellenben bárki más, vagy inkább mások, sokan, összefogva kezdeményezzék a megvalósítást. Akár indítsanak gyűjtést e célból. Magánszemélyek és cégek egyaránt, a kiművelt emberfők laza közössége – és mégis meg lehessen nyitni az emlékházat. Annyi mindenre gyűjtöttek már pénzt, ráadásul sikerrel: meg lehetne próbálni ezt is, mert nem csak nekünk volna hasznos, hanem a gyermekeinknek, unokáinknak is – amint az egész világnak úgyszintén, hiszen Kocsis Zoltán nevét mindenhol ismerték és tisztelték a Föld kerekén.

Meg kéne próbálni. Elég lenne elindítani a kezdeményezést, az nem kerül semmibe. És ha sikerülne, kicsit, nagyon kicsit, de büszke lehetne magára a művelt magyar közönség. Tehetünk magunk is a kultúránkért. És nem kétséges, hogy a támogatóknak nem csak őszintén hálás lenne a publikum, de talán a nevüket is fel lehetne jegyezni egy táblára, hogy ott álljon nagylelkűségük emlékére, míg csak áll az épület, legyenek az adakozók akár cégek, akár magánszemélyek.

Ez megoldhatná az emlékház problémáját, de szép is volna... azonban a síremlékét nem.

Ugyanis az előbbi „csak” pénz kérdése lenne, az utóbbi már engedélyé, döntésé, hivatali ügyintézésé, intézményi, állami presztízsé.

Azt elintézni, engedélyeztetni lesz majd a nehezebb feladat.

Kép: Tóth Erika közösségi oldala