A művészet a cégek belső kommunikációjában is segíthet

Közgazdászból lett művészetpártoló – először a HYPO-BANK gyűjteményéért felelt, 2007 óta az osztrák Esterházy Alapítvány munkatársa és a 2009-ben létrehozott Esterházy-díj egyik alapítója. A díjjal a magyarországi kortárs képzőművészek nemzetközi karrierjét szeretnék elősegíteni. Bank és művészetek viszonyáról beszélgettünk – arról, miért éri meg vállalatoknak, nagyobb cégeknek kortárs művészetbe invesztálni. Kiderült: nem csupán a pénzügyi befektetés miatt.

Közgazdász végzettsége ellenére hogyan és miért kezdett el műgyűjteményekkel foglalkozni?

1993-ban kezdtem el a müncheni székhelyű, német HYPO-BANK-nál dolgozni, ahol kezdetektől kiemelt szerepet szántak a bank kortárs művészeti gyűjteményének. Amikor a cég magyarországi fiókját megalapították, már eleve rendelkeztek alapgyűjteménnyel. Ennek az volt a különlegessége, hogy bár magyar képzőművészek képeiből állt, azokat nem Magyarországon vásárolták meg, hanem külföldi galériáktól.

De már gyermekkoromtól kezdve kapcsolódtam a művészetekhez. Szüleimmel sokat jártunk múzeumokba, ennek köszönhetően fejlődött a vizualitásom. '91-'92-ben Stuttgartban végeztem a szakmai gyakorlatomat, ott kezdtem el a kortárs képzőművészet iránt érdeklődni. Miután két bankban is foglalkoztam műgyűjteményekkel – a HYPO-BANKban és az Inter-Európa bankban –, 2007-ben önállósítottam magam, és azóta dolgozom az Esterházy Alapítványnak, ahol 2009-ben megalapítottuk az Esterházy-díjat, hivatalos neve: Esterházy Art Award.

Az Esterházy Alapítványnál elsősorban mivel foglalkoznak?

Ausztriai alapítvány, az ausztriai Esterházy-vagyont kezeli, azokat a vagyontárgyakat, amelyek az Esterházy család tulajdonában maradtak a második világháború után. Azt is érdemes tudni, hogy az alapítvány különböző üzletágakból termel profitot, és azt forgatja vissza a kulturális örökség megőrzésére, illetve más kulturális tevékenységek finanszírozására. Az egyik legfontosabb ilyen üzletág az erdőgazdálkodás, illetve a mezőgazdaság, valamint az ingatlanfejlesztés. Ausztriában a két legfontosabb történelmi hagyatékunk a Kismartoni Esterházy-kastély, illetve Fraknó vára. Ott rendszeresen szerveznek kiállításokat, hiszen az Esterházy család több mint négyszáz éve gyűjt műtárgyakat. Ebből indult el az ötlet, hogy 2009-ben kizárólag Magyarországra fókuszálva alapítsunk egy kortárs képzőművészeti díjat.

Miért döntöttek úgy, hogy nyitnak a magyarországi alkotók felé?

Egyrészt a család magyarországi kötődése miatt, másrészt ez is az osztrák Esterházy Alapítvány visszaforgató projektje. Harmadrészt 2009-ben nem igazán volt képzőművészeti díj – a Strabag díján kívül – Magyarországon, és egyértelműen az volt az elsődleges cél, hogy fölkaroljuk a magyar képzőművészeket. Eredetileg harmincöt éves korig lehetett nevezni, most már negyvenöt évnél tartunk, mivel rájöttünk, hogy mindig van egy korosztály, amely elhanyagoltnak érzi magát, és szerettük volna bővíteni a pályázók körét. Festészeti díjként indultunk, de mára mindenfajta alkotás megjelenik a pályázatok között. Kifejezett célunk a díj alapítása óta, hogy platformot teremtsünk a magyar művészeknek arra, hogy a nemzetközi térbe is ki tudjanak lépni. Vannak olyan nemzetközi zsűritagjaink, akik kiállítási lehetőséget biztosítottak már több éven keresztül, több művésznek.

Hogyan látja, a magyar alkotóknak nehezebb kikerülni a nemzetközi piacra, mint az osztrákoknak?

Igen, szerintem a magyaroknak nehezebb.

Mi lehet ennek az oka?

Szerintem – leegyszerűsítve – Magyarország, mint gazdasági tényező nem érdekes ilyen szempontból. Korábban hátrány volt az is, hogy sokan nem tudtak elég jól kommunikálni idegen nyelveken. Azok közül, akik megkapták az Esterházy-díjat, elég sokan elindultak egy nemzetközi karrierpályán, de ez csak akkor sikerül, ha egy külföldi galéria felfigyel rájuk. Egyébként Magyarországon is megjelent egy új gazdasági réteg, akik vásárolnak. Legalábbis ezt hallom a művészektől. Ők nem feltétlenül kerülnek ezekkel az új gyűjtőkkel kapcsolatba, ezért örülnek annak, hogy a vásárlás egy galérián keresztül működik. Sokan felismerik, hogy jót tesz a környezetnek, ha lóg egy kortárs mű a falon.

Milyen jó gyakorlatokat ismer a vállalati szcéna és a művészetek kapcsolódása terén?

Említettem, hogy a HYPO-BANKnál már volt egy alapgyűjtemény, amikor én odakerültem, de aztán az is nagyon jól működött, hogy elkezdtünk a Képzőművészeti Főiskolán – akkor még így hívták, ma már Képzőművészeti Egyetem – tanuló művészektől vásárolni. Volt egy előzetes kiválasztás, az intézmény több tanára kvázi előzsűrizte a műveket, a kiválasztott képek pedig bekerültek a bankba. Ezeket kiállítottuk olyan terekben, amiket nem használtunk. Az ott dolgozók körbejártak és szavazhattak arra, hogy milyen képekkel szeretnének egy térben dolgozni. Nagyon érdekes reakciók érkeztek a kollégák részéről az elején. Lényeges mozzanat volt, hogy a kiválasztásra a művészek is eljöttek, és lehetett kérdezni őket az alkotásaikról, hogy egy kicsit a kollégák is megértsék, miről szól a kortárs képzőművészet, mivel a legáltalánosabb kijelentésük az volt, hogy „ja, hát ilyet én is tudok csinálni”. Egyszer egyébként kipróbáltuk ezt is.

Tudnak-e kortárs művészeti alkotást létrehozni a banki alkalmazottak?

Egyszer, az egyik vezérigazgatónk születésnapja előtt vettem egy vásznat, betettem egy tárgyalóba, és meghirdettem a kollégák között, hogy fessünk neki együtt egy képet. Jónéhány napnak el kellett telnie, mire az első vonás megjelent a fehér vásznon. Végül valóban született egy kép, nyilván nem lett műalkotásnak tekinthető valami, de az emberek mégis el tudtak azon gondolkodni: talán mégsem olyan egyszerű ez az egész. Azt is tudom, hogy sokan mindezek hatására elkezdtek vásárolni, ha megtehették. Nem gyűjteményt kezdtek építeni, de az az igényük megszületett, hogy ha már valamit elhelyeznek a saját tereikben, akkor az ne az IKEA-ban vásárolt, nyomtatott poszter legyen, hanem inkább egy kortárs képzőművészt támogassanak.

Vizsgálta Németországban és Angliában is, hogyan lehetséges a cégeknek és a különböző művészeti ágaknak együttműködni, onnan milyen jó példákat ismert meg?

Londonban az Unilevernél például egyszer észrevették, hogy óriási különbségek vannak a kommunikációban a részlegek között: az egyik osztályon kifejezetten ellenségessé vált a belső kommunikáció. Ezt szerették volna céges szinten megoldani, és ebből a célból különböző művészeti projekteket vezettek be. Kiürítettek egy irodát, ahol létrehoztak egy olyan tárgyalót, amit különböző dizájn- és képzőművészeti alkotásokkal rendeztek be. Egyrészt ezt a tárgyalót hamar megszerették az ott dolgozók: állandóan tele volt, alig lehetett időpontot foglalni, másrészt a humánpolitikai osztály elkezdte elemezni, hogyan viselkednek az emberek, amikor bemennek ebbe a tárgyalóba. Abból, ki hogyan reagál, amikor bemegy, hova és hogyan ül le, sok mindent le tudtak szűrni azzal kapcsolatban, hogy jól érzik-e magukat abban a pozícióban, amiben vannak. Kreatív workshopokat is tartottak, azokból pedig az derült ki, hogy sokan már az úgynevezett belső felmondás fázisában voltak a cégnél. Bennük már megszületett egy döntés, de egzisztenciális okból vagy valami más miatt nem merték még felvállalni. Ezek a workshopok sokaknak segítettek meghozni ezt a döntést.

Akkor ez azt jelenti, hogy egyfajta kockázatot is jelenthet bármilyen vállalati kultúrába művészetet behozni?

Inkább nyereséget, mert ezek az emberek igazából már nem nyújtanak olyan teljesítményt, mint amire szükség lenne. Sőt sokszor akadályozzák az előrejutást. Ők azok, akik már inkább azt keresik, hogy valamit miért ne csináljanak meg. Igazából ez a workshop mindenkinek inkább ajándék volt, mert a korábbi alkalmazottak dönteni tudtak, miután megtalálták magukban a választ, hogy valójában mit szeretnének csinálni, a cég pedig föl tudott szabadítani pozíciókat. Így is lehet használni a művészeteket, és természetesen nem csak a kortárs képzőművészetet, hanem a zenét vagy akár az irodalmat is.

Elmondható, hogy ha művészet vagy kreatív energiák veszik körül az embereket munkahelyi környezetben, akkor igazabb, jobb döntéseket hoznak?

Inkább azt mondható el szerintem, hogy kreatívabbak, jobban érzik magukat, és ezért hatékonyabbak.

Visszatérve a bankokra: ha bemegyünk ügyfélként, nem feltétlenül arra számítunk, hogy inspiráló művészeti közeg vesz majd körül bennünket.

Ez sincs feltétlenül így. A HYPO-BANKnál például a terek, amikben dolgoztunk, nagyon inspirálóak voltak. Volt egy cafeteriánk, ahol Fehér László képe lógott, és az az egész helyiség hangulatát meghatározta. Ez Magyarországon elég nagy újdonságnak számított akkoriban, hogy egy bankban vagy egy cégnél kortárs művekkel lehessen találkozni. Amikor megkérdezték tőlünk, miért foglalkozunk ezzel, mindig azt mondtuk, hogy azért, mert máris elindult egy beszélgetés köztünk. Ha az ember belép egy térbe, ahol valamilyen képzőművészeti alkotás található, akkor teljesen mindegy, hogy tetszik-e neki, vagy sem, megmozgatja a fantáziáját. És egyből elindul egy beszélgetés.

Másrészt, ha valaki egész nap a számítógép előtt ül és számokkal dolgozik, könnyen elfárad. A gondolkodást serkenti, ha néha van hova kinézni. Hogyha van egy kép előttem vagy velem szemben, ami megnyugtat vagy serkenti a fantáziámat, akkor az egy picit elvonja a figyelmemet arról, amivel foglalkozom, és új inspirációt ad.

Miért éri meg a bankoknak vagy más cégeknek műtárgyakba fektetni?

Nyilván fontos mozzanat, hogy sokan pozicionálásnak, befektetésnek is használják a képzőművészetet. Vannak, akik rendezvényeket, akár kiállításokat szerveznek a saját banképületükben. Mert ez is egy találkozási lehetőség potenciális ügyfelekkel. Nyugat-Európában a kortárs művészet sokkal inkább összefügg a pénzzel és a befektetéssel. Banki oldalról egyáltalán nem elhanyagolható ez a tényező. Az értékteremtés is legalább ennyire fontos. Az, hogy példát lehessen mutatni: ha valakinek van pénze, profitja, akkor azt hogyan lehet értelmesen visszaforgatni, és visszaadni a társadalomnak akár úgy, hogy valamilyen díjjal támogat valakit, vagy kortárs művésztől vásárol, miközben a saját tereit is díszíti, és be is fektet.

Nyitókép: Schneider Erika
Fotók: Kerekes Zoltán, Végel Dániel, Ludwig Múzeum