A művészet is termék, aminek ára van

Szégyen-e kérnie egy művésznek? Hogyan tud egy nagyvállalat közeledni a kortárs művészethez? Hogyan tud a művész a nagyvállalathoz? És hogy lesz egy vállalati felmérésből kortárs zenemű? Ezekről beszélgettünk Palotai Borbálával, a PwC Magyarország marketing- és üzletfejlesztési igazgatójával, aki szerint a két világ egyáltalán nincs olyan távol egymástól, mint elsőre hinnénk.

A PwC 2011 óta minden évben felmérést végez a hazai nagyvállalatok vezérigazgatóinak körében. Az idei sokak szerint a valaha született legnegatívabb képet festi a jövőről, a gazdasági, környezetvédelmi és társadalmi kilátásokról. Ön szerint is ez a legrosszabb eddigi eredmény, ilyen pesszimisták a cégvezetők?

A kép valóban sötét, de ez egy tanult pesszimizmus. Globálisan is megfigyelhető, hogy az általános gazdasági helyzetet rosszabbnak látják a vezetők, mint saját vállalatuk helyzetét, ami tulajdonképp ellentmondás, mert egyikből fakad a másik. Kevéssel a 2008-as gazdasági válság után, amikor a kutatásunkat kezdtük, szintén nagyon pesszimista válaszok érkeztek, de a válságra adandó tervezett reakciók is erőteljesek voltak: átalakítások, leépítések, megszorítások stb. A mostani felmérésen azonban a kontrollkérdéseknél kiderül, hogy a vezetők már nem terveznek elbocsátást vagy megszorításokat, a reakció most sokkal inkább a munka. Változtak a prioritások is, korábban a klímaügyek mutatkoztak kiemelt feladatnak, ám a fenntarthatósági kérdéseket a háború, a rezsi- és energiaválság és a soha nem látott infláció hátrébb szorította a listán. Ami nem azt jelenti, hogy a klímaváltozás terén enyhébbek a problémák, sőt, de most megelőzte őket más. A cégvezetők is számítanak arra, hogy néhány éven belül újra a környezetvédelmi problémák lesznek a legfontosabbak.

Most először került bele az évről évre készülő felmérésbe a kulturális fogyasztás témaköre is, miért tartották ezt fontosnak?

Az elmúlt pár évben mindig kultúrával színesítettük a száraznak tűnő kutatási eredményeket, mondhatnám úgy is: előre megfontolt szándékkal mozdítottuk ki a felső vezetőket a komfortzónájukból. Például végigvittük őket a Magyar Nemzeti Galérián, és az egyes eredményeket, válaszmintákat a különböző műtárgyaknál mutattuk be. Nagyon nagy sikert aratott, pedig meglehetősen szokatlan volt a dolog. Jó látni, hogy úgy is meg lehet szervezni egy szakmai rendezvényt, hogy közben kultúrát fogyasztanak az emberek, méghozzá örömmel és aktívan. Mivel érdekel minket ez a viszony, ez a közeledés, a különböző kommunikációs módok találkozási lehetősége, a kultúra és az üzlet kapcsolata, idén egy kulturális blokkot is beszerkesztettünk a kérdőívbe, ami a kultúrafogyasztási szokásokról és azok vállalatvezetési hozadékáról szól. Ha tehetem, marketingigazgatóként magam is minden hasonló rendezvénybe csempészek kultúrát, mert hiszek abban, hogy így lesz ez több, mint egy hagyományos üzleti találkozó, ahol egy vagy több szakember beszél, közlik az eredményeket, aztán jókat lehet enni. Biztató is a kutatás visszajelzése: majdnem minden felső vezető azt válaszolta, hogy fontos számára a kultúrafogyasztás, és hiszi, hogy ez hatással van arra, ahogyan a vállalatát vezeti.

Engem megleptek az erős és pozitív válaszok. Önök mit vártak?

Nem voltak elvárásaink, inkább azt szerettük volna, hogy minél több személyes dolog kiderüljön. Ezért a kulturális blokk mellett csináltunk egy zöld blokkot is a felső vezetők életstílusára vonatkozóan. A cégvezetők a mindennapokban általában tüzet oltanak, ilyenkor azonban, egy-egy ilyen személyes interjú alkalmával, hiszen ezek beszélgetések és a válaszadás anonim, jobban megnyílnak, kultúráról, környezetvédelemről is szívesen gondolkodnak.

Milyen volt az idei merítés? Milyen cégek szerepelnek a felmérésben?

Idén 263 cég szerepelt a legkülönbözőbb iparágakból, főleg nagy-, illetve közepes vállalatok. Azokat a cégeket kerestük meg, amelyeknek van Magyarországon vezérigazgatója. 95 százalékuk milliárdos árbevétellel rendelkezik.

Ön szerint még mindig nagyon gyerekcipőben jár Magyarországon a vállalati kulturális mecenatúra?

Ezen a területen én nagyon kis szeletet látok, de úgy tapasztalom, hogy alakul, jó hagyományokat lehet látni. A német vállalatok például mind hoznak magukkal valamilyen értékképző indíttatást, mondjuk létrehoznak egy gyűjteményt. Aztán vannak kísérletezők, akik keresik az utakat, van, hogy a vezetők magánmecénások, mások megkínálják a vállalatot saját tulajdonú műalkotásaikkal, hogy barátságosabb legyen a céges tér – például a mi irodánk is ilyen. Jó gyakorlatnak tartom, amikor a művészek állnak össze annak érdekében, hogy valamilyen kulturális-művészeti csomagot felajánljanak a vállalatoknak azt keresve, hogy a vállalat milyen módon tudja azt működése szolgálatába állítani.

Azt nem igazán látni, hogy egy kezdő vagy akár már nevet szerzett író, netán egy tíz főből álló független társulat venné a bátorságot, hogy megkeressen egy nagyvállalatot, konkrétan egy marketingigazgatót, és támogatást kérjen működéséhez.

Valóban, e téren a művészek, a kulturális szereplők még sokkal hátrébb tartanak, mint a civilek, akik keresik a kapcsolatot, kitaposott utakon járnak, például azzal, hogy rendezvényt szerveznek tevékenységükről, ahol bemutatják azt a nagyvállalatoknak. Itt jön be a magamfajta közvetítő a képbe: én meg tudom mutatni egy művésznek, hogyan tud hasznossá válni egy vállalat számára. A kultúra fantasztikus dolog, csak meg kell és meg is lehet találni a helyét a nagyvállalati rendszeren belül. Egy nagyvállalat-vezető ingerküszöbét leginkább olyan dologgal lehet elérni, amilyet még nem látott, és ez általában nem egy műalkotás, hanem annak összekapcsolása valami mással, lehetőleg olyannal, aminek köze van a vállalat működéséhez, missziójához. Tehát maga a kapcsolódás az elsődleges.

Palotai Borbála

A magánszférából érkező mecenatúra tekintetében azt tapasztalom, a képzőművészet a favorit, divat lett menő alkotókat, alkotásokat vásárolni, amelyeknek magas a piaci értéke.

A képzőművészet azért könnyebb ilyen szempontból, mert a fogyasztása nem akadályozott, ellentétben mondjuk a kortárs zenével. Amikor először mondtam el a felső vezetőknek azt a projektünket, hogy a gazdasági környezetet prognosztizáló válaszaikból kortárs zenemű készült, egyesek őrültnek tartották az ötletet, volt, aki azt mondta, zenére számított, ám ez nem az volt. Kétségtelen, kortárs zenemű született, amit nehezebb befogadni.

Miközben a zene mindenkire hat, univerzális.

Úgy vagyunk beállítva, hogy eleinte ódzkodunk attól, ami új. De mindig ennek a tartózkodásnak a legyűrésével kezdődik, ha nagy dolgokat akarunk alkotni. Ezért én a közeledést, a kóstolást mindenképp elősegíteném, hogy minden vállalat közel kerüljön valamilyen művészethez, és találja meg magának azt a formát, ami jó neki. Akár egy színházi előadás, akár egy séta egy szoborparkban.

Sok művész ma is azt gondolja, kuncsorogni szégyen. Vegyék őt észre, és ne azért támogassák, mert az a vállalatnak jó, hanem mert a művészetet támogatni kell.

Kétségkívül találkozni azzal az attitűddel, hogy a művésznek „a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”. A legnehezebb az, hogy ki kell alakítani egy olyan teret, egy olyan kommunikációt, amelyben mindenki érti, mit kaphat a másiktól. Sokáig azt hittük, ez a két világ nagyon távol áll egymástól, de valójában nem, mert a nap végén mindenki kiflit vesz a pénzből.

Egy nagyvállalat vezérigazgatójának személyes ízlése, kultúrafogyasztási szokásai, igénye mennyire számít a tekintetben, hogy az adott vállalat mennyire fogja a kultúrát támogatni?

Nagyon sokat, minimum ötven százalékot. Nálunk vannak vezetők, akik kifejezetten képzőművészeti mecenatúrával foglalkoznak. Egy vezetőnek jó, ha többarcú, és jó, ha ezt tudják róla a munkatársai. De a kultúra és a cégek találkozását elő is lehet segíteni. Például idén a Zene Házában rendeztük meg az eredmények bemutatását úgy, hogy felkértük Hámori Máté karmestert, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetőjét, hogy a válaszok alapján alkossanak egy kortárs zeneművet. Az adatokat Ott Rezső zeneszerző öntötte formába, és a zenekar ütősei adták elő nekünk. Az eredmény meglepőre sikeredett.

Mi közös lehet egy karmesterben és egy vállalat vezérigazgatójában?

Meglepően sok. Egyrészt ugyanazok a problémáik, céljaik, a zenekarvezető is azon gondolkodik, hogyan tud elérni újabb és újabb célcsoportokat, hogyan tudja csökkenteni a rezsijét, ő is próbálja a fiatalokat megszólítani, felelősséget érez a társadalomért, és igyekszik a puszta koncertezésen túl valamit adni, ahogy például az Óbudai Danubia Zenekar a Máltai Szeretetszolgálattal közösen próbál az ország legszegényebb településeire eljutni, és a gyerekeknek hangszert, és a zenélés élményét elvinni. Nekem nem az a tapasztalatom, hogy a művész jön a lila köd vízióival és nem is érti, mit magyarázunk neki arról, hogyan tudna közeledni egy vállalathoz. A legtöbben pontosan értik, miről van szó. Legfeljebb az eszközkészlet más. Így már „csak” a közeledést kell elősegíteni és a közös nyelvet kialakítani.

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

A képek forrása: PwC Magyarország