A művészet mozgásban: a Renault vállalati gyűjteménye

A vállalati gyűjtemények általános karakterén túl a Renault − amely szerint a kollekció alapja az adott alapintézmény státusának szimbolikus erősítése a művészeten keresztül, valamint a komfortos munkakörnyezet megteremtése − saját produktumára s annak kontextusára is építkezik. Így a művészeti gyűjtemény az autómárka alapjegyeit, a mozgás és a francia elegancia érzetét kívánja visszaadni, és a gépkultusz mentén alakította ki anyagát.

Művészet és ipar

A Renault gyűjteménye büszkén hirdeti (saját honlapján, továbbá nyilatkozatokban és utazótárlatainak kurátori koncepcióiban egyaránt) az egymástól látszólag igen távol álló két terület, a kultúra és az indusztriális háttér közötti szoros kapcsolatot, s az avantgárd irányzatok elterjedése óta a képzőművészet és mechanika találkozására épülő tradíció tovább élését. A kollekció mottójában így fogalmaznak: „a művészet és az ipar öreg párosát követjük”, azaz missziójukban is bátran vázolják, hogy ennek mentén szerveződik műegyüttesük is. A vállalat olyan kulcsfigurákra fókuszál, akik a mozgás kérdését járják körbe, a gépekkel, dinamizmussal kapcsolatos trendek, irányzatok megteremtői (mint a kinetizmus, op art, gépművészet), miközben francia származásuk vagy a francia művészethez való kötődésük sem elhanyagolandó. A teljesség igénye nélkül a legfontosabb alkotók közé sorolhatók: Pierre Alechensky, Arman, Jean Fautrier, Joan Miró, Robert Rauschenberg, Jean Tinguely és Victor Vasarely.

Victor Vasarely (Vásárhelyi Győző) alkotása

Pierre Alechensky belga festő különböző foltszerű textúrák együttes alkalmazásával teremtett dimenzionista érzetet. A francia Jean Fautrier festő és szobrász a művészet hagyományos kereteiből kilépve bronzszobrain folyamatában örökítette meg a test öregedését, változásait. Joan Miró munkáinak beválasztását a katalán művész jelszerű absztrakciójának mozgásba hozó érzete támasztja alá.

Victor Vasarely a geometrikus – a torzítások, forgatások révén alkotott térszerű dimenziók érzetét keltő –, illuzionisztikus műveivel, azaz az optikai művészet úttörőjeként kapott helyet itt, ahogy ugyanennek a vonalnak az etalon képviselője a venezuelai Soto is. A művészek skálája tehát az avantgárd késő vonalától (az 1940-es évektől), a mechanikus érzetű foltszerű festészetétől a mozgást hangsúlyozó absztrakt művészeten át a kívülálló brutalista vonalon, illetve a kinetikus vagy optikai művészeten keresztül az indusztriális dizájnig terjed. Művészettörténeti szempontból rendkívül izgalmas, hogy az alkotások vásárlása, a gyűjtemény gyarapítása egybeesik a mozgásra épülő művészetek (1940–1980) fénykorával. Azaz mindig az aktuális kortárs művészet színét-javát, eredeti és releváns megnyilvánulásait keresték, a kollekció kulcsdarabjait a művészet és az ipar interakciója mentén választották ki. Az Európában egyedülálló Renault-gyűjtemény valós nemzetközi párhuzama a „mega” nagyságú, jóval későbbi Microsoft vállalati gyűjteménye lehetne, amely szintén az intézmény alapprofilját gondolja újra a kollekcióban, így tudatosan vásárolta meg a digitális kultúrára reflektáló műveket.

Jean Dubuffet alkotása

Gépkultusz a négyzeten

A vállalati gyűjtemények sikerének egyik kulcsa, hogy az egységes brand jellegre alapoznak, aminek nélkülözhetetlen része a világos (az intézmény alapmissziójával összeegyeztethető, esetleg azzal megegyező célkitűzések) misszió megfogalmazása, az ennek mentén történő tartalomépítés és a dizájn kidolgozása. A Renault-gyűjtemény nemcsak művészeti kontextusban teljesíti mindezt azzal, hogy a szelekció hűen tükrözi a művészet és az ipar eszményi duóját, de a két terület találkozása a gyakorlatban is testet ölt. Ennek eszközévé a kollaboráció vált.

A vállalat alkotókat hívott meg, akiknek felkínálta a saját tudását; a Renault-val együtt dolgozó művészek szabadon mozoghattak a munkások és a mérnökök között, használhatták a cég technológiáját, beépíthették az autógyár anyagait műalkotásaikba. A gyűjteményben őrzött művek egy része ebből a hatásból született meg. Úgy vélem, a kollekció egyes darabjai nemcsak a festők, szobrászok kézjegyét viselik magukon, de bátran tekinthetők Renault-produktumoknak, hiszen technikailag saját eredmények, illetve átvitt értelemben kreatív ipari közegük termékévé váltak. Sőt a Renault vállalati központjába köztéri és épületdíszítő alkotások is készültek, azaz az intézmény permanensen a brandre utaló jelleggel működő elemei is kollaborációkból fakadtak. A művész szempontjából ezek az együttműködések nemcsak új kísérletezési terepet jelentettek, de hosszú távú műfaji vagy technikai megoldásokat is eredményeztek egy-egy életműben.

Arman kompozíciója

Jó példa erre a fentebb említett Pierre Alechensky, aki az 1980-as évektől együttműködött a Renault-val, vásznain az ipari gépek működését fordította le a festészet nyelvére. Az Új Realista Csoport egyik vezéralakja, Arman például 1967-től dolgozott együtt a céggel, és már akkor az intézmény működéséből inspirálva az újrahasznosítás, teremtés, destrukció elve mentén használta ki a technológiai lehetőségeket, s autóalkatrészeket applikált installációiba. A II. világháború utáni képzőművészet egyik kulcsfigurája, az art brut jelenségével is összefonódó Jean Dubuffet, aki a gyár mérnökeinek segítségével Delta 3D gép felhasználásával egy kis méretű makettet embernagyságban tudott előállítani, ami szobrainak végső formáját és méretét jelentette. A cég megbízására a kinetikus mozgalom argentin képviselője, Julio Le Parc negyvenhét képpel dekorálta az intézmény kávézójának épületét 1983-ban, amelyek az optikai játékok végtelen hatásárára épültek. Victor Vasarely előbb a cég festőlaboratóriumában autópályatáblákat készített, majd 1972-ben a Renault új logóját tervezte meg.

A Vasarely tervezte embléma

Ideológia

A kollekció kezelése a kezdetektől tudatos folyamatnak tűnik, ugyanakkor alapkoncepciója fokozatosan körvonalazódott. A megszületésének ötvenötödik évfordulóját 2022-ben ünneplő gyűjtemény gondolata a vállalat egyik igazgatósági tagja, Claude Renard fejéből pattant ki, akinek ötletét a legjobb barátja, a francia művészetkritikus, író és kulturális miniszter, André Malraux inspirálta. Malraux Charles de Gaulle elnöksége alatt az állam kortárs művészettel kapcsolatos tudatos értékmegőrző szerepét szorgalmazta, például korabeli absztrakt építőművészeti projektet, prevenciózus restaurálást kezdeményezett. Sőt a kormány és a cégek, vállalatok művészetre gyakorolt közös hatását is hirdette. Renard feltehetően az ő indíttatására vásárolta meg a mozgással kapcsolatos korabeli műveket. De 1967-től, az alapítvány létrejöttétől elsődlegesen az említett kollaborációkat indítványozta. Azaz ekkor a Renault még nem permanens kollekcióban gondolkodott, hanem az adott kor alkotóinak menedzselése, támogatása és egy kreatív technológiai műhely megteremtése lett a vállalati gyűjtemény alappillére. A kurrens művészeti tartalomba való pénzügyi befektetés pedig érdekes módon kormányzati mintára valósult meg.

Simon Hantaï (Hantai Simon) monumentális alkotása a Renault egykori székházában

Egy gyűjtemény mozgásban

1996 óta, azaz több mint két évtizede Ann Hindry belső kurátor vezeti a Renault Csoport Művészeti Alapítványát és Gyűjteményét. Munkája során egy fix és egységes anyagot vett át, célja a kollekció nemzetközi kiállításokon való megismertetése, múzeumi kölcsönadása lett. A Renault-anyag leginkább utazótárlatok révén vált ismertté, így például Japánban, Brazíliában, Mexikóban, Szaud-Arábiában, Kínában, Izraelben – elsősorban Európán kívül. A Renault-kiállítások az egyes országok többségében azonos koncepció mentén épülnek fel, ugyanakkor van rá példa, hogy az adott körülményekhez alkalmazkodnak. Mint például Kínában, Pekingben, ahol előbb Robert Doisneau tiszteletére, a legendás fotóművész Renault-képeiből rendeztek tárlatot, és ennek a sikere alapozta meg az autógyár kollekciójának bemutatását. Vuhanban a magas látogatószámot (száztizenötezer) az is motiválta, hogy fiatal ázsiai alkotók (például He An és Wen Fang) művei is bekerültek az anyagba. A kiállításokat a szakmai megalapozottság jegyében a gyűjtemény történetét és tartalmát összegző kiadvánnyal egészítették ki.

Végül az elmúlt évek gyűjteménypolitikája kapcsán az intézmény szponzorációs tevékenységét is érdemes hangsúlyozni. Kiváló példa erre a Louvre-ban található egyik XV. századi muszlim emlék, a nagy mameluk mecset előcsarnokának több millió eurós restaurálása is. Ez azt is jelzi, hogy a Renault ma már nem csak a friss kortárs, mozgáscentrikus művek megszületésében vállal szerepet, hanem meglévő műtárgyai utaztatása mellett jelentős művészeti projekteket is szponzorál.

-------------

Cikkeink írásához az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást alkalmazzuk.

Nyitókép: Victor Vasarely alkotása

Fotók: Renault Art Collection