A művészet nem mosópor

Mi fán terem a jó kommunikációs szakember a művészetben? Mennyire lehet a műalkotást más termékekkel összehasonlítani? És mi dolga a színháznak a TikTokkal? Ilyen és ehhez hasonló kérdések mentén épül fel a Veszprémi Judit által vezetett művészeti kommunikációs képzés a Freeszfe-n, amely a lehető legpraktikusabb, leggyakorlatiasabb tudást igyekszik átadni az abban részt vevőknek.

Az osztály (fotó: Gordon Eszter)

Mi különbözteti meg a művészeti kommunikációt az általános kommunikációtól? Mi áll a képzésük fókuszában?

A művészeti kommunikáció képzés célja, hogy az oda járók átlássák, megértsék, mit jelent pontosan a kommunikáció a színházi és a filmszakmában. Nagyon sok olyan hallgató érkezik hozzánk, aki az egyetemen kommunikációt tanult – ők elméletben megtanultak sok mindent, de egy Facebook-hirdetést már nem tudnak beállítani, hiszen azt az egyetemi képzés során nem tanították meg nekik. Ahogy azt sem, hogyan kell egy sajtóközleményt vagy egy interjút megírni.

Akkor mit tanulnak a hallgatók kommunikáció szakon?

Főleg elméletet. Ami persze nagyon fontos, de amikor utána egy színházhoz kerülnek, akkor sokszor fogalmuk sincs, mit kell ott csinálniuk pontosan. Nálunk ezzel szemben nagyon kevés elméleti és sok gyakorlati képzés van. A művészeti kommunikáció nagyon speciális terep: egy előadásról egészen másképp kell kommunikálni, mint egy mosóporról, és ezt muszáj megtanulni. Nem mindegy például, hogyan mész oda egy színészhez a főpróbahéten, hogyan veszel rá egy újságírót, hogy jöjjön el egy előadásra, és írjon róla kritikát. Az, hogy az ember kiküld egy sajtóanyagot, még önmagában semmi, az is fontos, mi történik utána. Ahogy már említettem, azt is meg kell tanulni, hogyan állítunk be egy hirdetést a Facebookon. Mindenki azt gondolja, hogy be tudja állítani, pedig egyáltalán nem egyszerű – érteni kell hozzá, ha azt szeretnénk, hogy jók legyenek a hirdetés elérései. Teljesen új trend a TikTok, amit itthon még a színház egyáltalán nem használ – a mi hallgatóink erről a platformról is szereznek ismereteket.

Az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tüntetése 2020-ban (fotó: Lázár Todoroff)

Teret ad vagy lehetőségeket vesz el az, hogy lassan csak a közösségi médián keresztül lehet kommunikálni?

Az internet és a közösségi média tudásdemokráciát hozott, és a médiamonológot dialóggá alakította át. Eddig a befogadó passzívan nézte, hogyan beszélnek hozzá a tévéből vagy az újságok hasábjairól azok, akik a médiában dolgoznak. Mostanra lett egy olyan párbeszéd a felhasználó és az információközlő között, amivel nekünk, kommunikációs szakembereknek foglalkoznunk kell. Ma már a bloggereknek, a kommentelőknek, influenszereknek sokkal nagyobb a szava, mint korábban volt – például meg tudnak buktatni vagy fel tudnak emelni egy produkciót. Másrészt, mivel mindenki a közösségi médiát bújja, sokkal kevesebben olvasnak kritikát. Persze, van az a réteg, amelyik igen, és ez fontos, de a világ nem ebbe az irányba halad, nem a hosszabb, elmélyült olvasás a jellemző már.

Az információs dömping, amiben élünk, kommunikációs szempontból azért okoz nehézséget, mert meg kell tanulnunk, hogy egyszerre egyetlen információt közölhetünk csak, többet képtelenség átadni. Fontos kiegészítés ehhez, hogy egy független színháznak ma gyakorlatilag nulla forintja van a marketingre – azt is meg kell tanulni, hogy hogyan lehet ezt a helyzetet megoldani.

És meg lehet? Lehet akár egyetlen Facebook-hirdetés nélkül marketingkampányt kezdeni?

Facebook-hirdetés szerintem kell. Ma már úgy működik az algoritmus, hogy csak organikus eléréssel nem lehet eljutni elég emberhez. De csak hirdetéssel sem. Ha nincs jó tartalom, bármennyi pénzt költhet rá az ember, nem lesz sikeres. Én a nyolcvan–húszas szabályt szoktam mondani mindig a hallgatóknak: nyolcvan százalék tartalmad legyen, és húsz százalékban akarj eladni. Nem állhat a színház oldala csak abból, hogy vegyetek jegyet! Mert nem fognak. Közösséget kell építeni, és érvényes, érdekes, kreatív tartalmat előállítani.

Említette a mosópor és a színházi előadás közti eltérést. Mindkettő termék, amelyről bizonyos szempontból egyre hasonlóbban kommunikálunk. Ma már a mosóporreklámtól is elvárják, hogy társadalmi felelősséget vállaljon, míg a művészeti kommunikáció, ahogy ön is említette, egyre kevesebb információt tud átadni. Mi az, ami mégis megkülönbözteti a kettőt?

Ha egy mosóport legyártanak, az kész van, így egyértelmű és állandó az üzenet, amit vele kapcsolatban át kell adni. Egy színháznál és egy színházi előadásnál – a kettő összefügg, de nem ugyanaz – mindig emberekkel foglalkozunk, emiatt sokkal összetettebb a kép: az előadás változik estéről estére, van olyan, hogy valaki beugrik egy szerepre, a rendezőnek vannak vágyai, és bármikor jöhet olyan helyzet, mint a pandémia, ami alapjaiban rengeti meg az egész rendszert. Egy kommunikációs nemcsak kifelé kommunikál, hanem befelé is, a munkatársaival – ez legalább annyira fontos feladata. Így az emberi kérdések sokkal hangsúlyosabbak a művészeti kommunikációban, mint más termékek marketingjénél.

Élőlánc az egykori SZFE-től a Parlamentig 2020-ban (fotó: Lázár Todoroff)

Mennyire jellemző a jó kommunikációs szakember a magyar kulturális életben? Sokan vannak, vagy valami hiányt szeretnének pótolni a képzésükkel?

Szerintem kevesen vannak. Sok színházban húsz-harminc éve dolgoznak ugyanazok a szakemberek – ha ők nem hajlandók haladni az áramlatokkal, akkor lemaradnak. A kommunikációs nem asztalos, aki megtanulta, hogyan kell egy asztalt elkészíteni, és nagyjából ugyanazt csinálja egy életen át. Itt folyamatosan tanulni kell, sokszor látom azt, hogy erre a színházaknál dolgozó kommunikációsok nem hajlandóak. Pedig húsz év alatt rengeteget változott a világ: a bizományba árult jegyektől elértünk az online jegyértékesítésig. Szerintem probléma, hogy nem adnak a fiataloknak helyet, és negyvenéves kommunikációsok akarják megmondani, hogy hogyan kell egy TikTok-csatornát megcsinálni, miközben fogalmuk sincs az egészről – a húszéves jegyszedő tudná jól megcsinálni azt a csatornát. Én nagyon sokat tanulok a hallgatóimtól, pedig húsz éve vagyok a szakmában.

De a jó kommunikációs szakemberekre visszatérve: problémának látom a pénzhiányt is. Ha nincs büdzsé, amiből gazdálkodni lehet, akkor rettentő kreatívnak kell lenni – ez a kreativitás az, ami sokszor hiányzik.

Veszprémi Judit (fotó: Gordon Eszter)

A művészeti kommunikáció képzés az ön ötlete volt a Freeszfe-n?

Igen, habár kezdetben bizonytalan voltam, hogy vajon érdemes-e ezzel foglalkoznunk. Báron György filmesztéta, filmkritikus volt az, aki elsőként lelkesen támogatta az ötletemet – a tanrendet vele és Román Zsuzsa produkciós menedzserrel közösen dolgoztuk ki. Később felkértem Virányi Orsolyát osztályvezető-helyettesnek, már vele alakítjuk ki, hogy merre haladjon a képzés. Ők tanítanak is, Báron György például filmkritikaírást. Orsi a bulvármédia helyes használatát és azt, hogyan töltünk meg egy háromezer fős nézőteret.

Miért tanulnak kritikaírást a hallgatók?

Nagyon fontos egy kommunikációsnál – és ebben van még hiány főképp színházi téren –, hogy tudjon videót vágni, írni és annál többet mondani egy előadásról, hogy tetszett neki vagy sem; hogy legyen vizuális látásmódja. Gordon Eszter fotós például azt tanítja meg a hallgatóknak, hogy milyen a jó és a rossz fotó. Nem fényképezni tanítja őket, hiszen nekik nem ezt kell tudniuk, hanem azt, hogy amikor megkapnak kétszáz fotót, ki tudjanak belőle választani ötöt, ami a sajtóban vagy a Facebookon megjelenik majd. De főleg gondolkodni tanulnak meg, olvasni, értelmezni, kételkedni. Majtényi László jogásszal, az  Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnökével kérdéses etikai helyzetekről beszélgetnek.

Az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tüntetése 2020-ban (fotó: Lázár Todoroff)

Mennyire kell ma egy művésznek kommunikációs szakembernek is lennie? Oktatnak kommunikációt a művészeti képzésen is?

Vannak kifejezetten ezt célzó workshopjaink: volt például olyan, hogy az összes freeszfesnek közösségimédia-marketing workshopot tartottunk. Rihay-Kovács Zita pedig a pályázatírásról tartott egy kurzust. Ő tanít az osztályban is, fontosnak tartottam beszélni a szakszervezetekről, a metoo mozgalomról, a munkavállalói jogokról, számlázásról, szerződésekről. Hogy tudják, mik a jogaik és a kötelességeik, amikor dolgozni fognak. De van például etikusmarketing-workshopunk is, ahol arról beszélünk, hogyan lehet kikerülni a problémás helyzeteket. Visszatérve a kérdése első felére: egy színésznél nagyon fontos, hogy valamennyire értsen a kommunikációhoz. Azt például el szokták felejteni, hogy egy interjú ma már nem olyan, mint húsz évvel ezelőtt volt. Akkoriban, ha megjelent egy nyomtatott interjú, azt később már csak az OSZK-ban lehetett megtalálni. Most minden ott marad a neten, és könnyen elérhető lesz tizenöt év múlva is. És mindig elő is fogják venni. Nem mindegy tehát, hogy valaki mit nyilatkozik, ki kell tudni javítani a leírt szöveget, az sem mindegy, milyen fotó jelenik meg az interjúalanyról. Egy művésznek oda kell figyelnie arra is, mit ír ki a Facebookra, hiszen ő ott nem magánember, hanem rengetegen követik, figyelik, mit csinál. Jó lenne nem közhelyekben gondolkodni, nincs olyan hét, hogy ne jöjjön velem szembe egy interjú egy színésszel arról, hogy mennyire csodálatos volt a próbaidőszak, aminek a végén ez a csodálatos előadás született – gyakorlatilag behelyettesíthetőek a mondataik. Annyira örülnék, ha eltűnnének ezek az unalmas, közhelyes PR interjúk.

Az egykori Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak tüntetése 2020-ban (fotó: Lázár Todoroff)

Végzett önöknél egy osztály 2022 júniusában. Sikerült elhelyezkedniük?

Én is nagyon meglepődtem, de mindenki elhelyezkedett, aki el akart. De már a félév során gyakorlatilag mindenki elkelt, aki ezen a területen szeretett volna dolgozni. Tévés műsorszerkesztést is tanulnak Román Zsuzsától, van, aki az RTL műsorszerkesztője lett. Más marketingügynökségnél kezdett el dolgozni, és természetesen akad olyan is, aki színháznál. De páran pl. összeálltak, és megcsinálták a Hajnali hármas nevű kulturális oldalt. Büszke vagyok rájuk, annyira jó lenne, ha sikeresek lennének a munkájukban, és szeretnék, amit csinálnak.

Nyitókép: Veszprémi Judit (fotó: Gordon Eszter)