„A művészet számomra nem befektetés, hanem szenvedély”

Az erdélyi származású, Németországban élő neurológus, műgyűjtő, orvos édesapja képgyűjteményét vette át, amely ma már háromszáz alkotásból áll. A munkák egyik része a két világháború közötti erdélyi művészetet mutatja be, de dr. Böhm József létrehozott egy nagy kortárs közép-európai gyűjteményt is. Mindezt nem pénzért, befektetésért csinálja. Számára a legfontosabb az igazi értékek megőrzése.

Gyakran halljuk, hogy a művészet gyógyít. Neurológusként ezt meg tudja erősíteni?

Inkább azt mondanám, hogy a művészet szélesíti a látókörünket, és a hétköznapi gondokból egy magasabb szellemi szférába emel. E tekintetben számomra valóban nélkülözhetetlen a lelki jóléthez. A művészet a látható dolgok mögötti mélyebb valóságot mutatja meg. Én például sokat foglalkozom a konstruktív művészettel, és izgalmas felfedezni, hogy a formák szerkezete mögött milyen összefüggések rejlenek.

Jovián György: Mnemosyne

Ezt a látásmódot az orvosi munkájában is tudja hasznosítani?

Igen, vizuális típus vagyok, a neurológián belül az idegek ultrahangos vizsgálata a fő területem. Egyik kollégám meg is jegyezte: nem véletlen, hogy műgyűjtőként is képekkel foglalkozom, és a munkámban is képi felvételeket elemzek.

Az édesapja is orvos-műgyűjtő volt Erdélyben. Ő volt a példaképe, hogy a nyomdokaiba lépett?

Édesapám, idősebb Böhm József valóban példakép volt a számomra, ahogyan édesanyám is, aki szintén orvos, és gyűjtött is. A képek iránti szenvedélyemet tőlük örököltem. Szüleim Marosvásárhelyen, a magyar egyetemen végezték az orvosi szakot, majd mindketten egy Bihar megyei településen, Érszalacson lettek körzeti orvosok. Én 1960-ban születtem, az öcsém két évvel fiatalabb nálam. 1970-ben Nagyváradra költöztünk, ahol édesapám radiológusként dolgozott, édesanyám pedig az ottani Félix fürdő rehabilitációs klinikáján rendelt. Politikailag nagyon kemény időszak volt ez: míg Magyarországon az egypártrendszernek viszonylag humánusabb formája alakult ki, Romániában egy sztálinista típusú, személyi kultuszra épülő kommunizmust valósított meg „a Kárpátok titánja”, Nicolae Ceaușescu.

Idősebb Böhm József

Ebben a légkörben nem volt kockázatos festményeket gyűjteni?

Dehogyisnem! A szüleim a hatvanas években kezdték a gyűjtést, néhány klasszikus nagybányai festő munkájával és más kortárs művekkel. Ceaușescu nacionalista rendszerében a múzeumok falairól eltűntek a nemzeti kisebbségek alkotóinak munkái. Mivel nem lehetett műkereskedelmi értéket kivinni Romániából, sok műalkotás védettségi besorolást kapott. Valószínűleg a telefonunk lehallgatásával tudták meg, hogy képeket gyűjtöttünk. Egyik nap váratlanul megjelent nálunk egy rendőr, és több képünket felírta a védettségi listára. Ezért amikor később, 1981-ben elhagytuk Romániát, a gyűjtemény egy részét ott kellett hagynunk.

Klaus J. Schoen: Cím nélkül

Akkoriban a legtöbb kitelepülő erdélyi család Magyarországra távozott. Önök nem vágytak az anyaországba?

De igen, mi már a hetvenes években szereztünk Magyarországról befogadói nyilatkozatot. Az előzményekhez tudni kell, hogy az öcsém és én is asztaliteniszeztünk, és a román válogatottban játszottunk. Akadt egy ismerősünk az egyik budapesti sportklubnál, aki segített a letelepedéshez szükséges iratokat megszerezni. Ám a román hatóságok megzsarolták édesanyámat: előzőleg küldtek hozzá egy beépített „pácienst”, aki a gyógyításért pénzt adott. Ezután a hatóságok megfenyegették anyámat: vagy beperlik őt, vagy vonjuk vissza a magyarországi kivándorlási kérelmünket. A szüleim az utóbbit választották.

Édesapjával Marosvásárhelyen

Hogy jött a képbe Németország?

Apai ágon a felmenőim szatmári svábok voltak. Öcsém 1980-ban részt vett a berni Asztalitenisz Európa-bajnokságon, onnan illegálisan jutott át Németországba, és a német származásunk alapján beadta az állampolgársági kérvényt. Mivel ő akkor már román bajnok és párosban ifjúsági európai bajnok volt, a németek aláírták a kérvényét. Nem jártak rosszul, mert az öcsém egy éven belül német egyéni bajnok lett. Mindeközben Románia és Németország között létrejött egy titkos megállapodás, aminek alapján a német ajkú román állampolgárokat pénzért eladott a német államnak Ceaușescu elvtárs. Ennek köszönhetően vándorolhattunk ki mi is 1981 decemberében.

Kiállítás Gyulán (2019)

Úgy tudom, az orvosi egyetemet még Kolozsvárott kezdte el. A pályaválasztásban is a szülői mintát akarta követni?

Eredetileg történésznek készültem, de Romániában történelmet tanulni egyet jelentett azzal, hogy hazugságot tanulni. Az orvosi pálya politikailag semlegesnek tűnt, ám arra gondoltam: ha már van két orvos a családban, minek a harmadik? Szüleim szerették volna, hogy orvos legyek, de tudták, hogy erőltetéssel semmire sem mennek nálam. Ezért inkább azt mondták: jobb is, ha nem jelentkezem az orvosira, oda úgyis csak a legkiválóbbakat veszik fel. Ezek után persze már csak dacból is orvosira jelentkeztem, és a tízszeres túljelentkezés ellenére is bejutottam a kolozsvári egyetemre. Másfél évet végeztem el, amikor családegyesítés címen, öcsémre hivatkozva áttelepültünk Németországba. Kint a román érettségit sem fogadták el, újra kellett járni a 12. osztályt, és előröl kezdeni az orvosi egyetemet. Eközben a Bundesligában asztaliteniszeztem, profi játékosként a keresetemből finanszíroztam a tanulmányaimat. Diploma után több német sportklub is szerződést kínált. Lübecket választottam, hogy bekerülhessek az ottani belgyógyászati klinikára. Később a neurológus szakképesítést is megszereztem, és 2002-től 2015-ig a Drezda melletti freibergi klinika neurológiai osztályát vezettem. Jelenleg kurfürstendammi magánpraxisban dolgozom Berlinben.

Édesapját tavaly augusztusban veszítette el. A gyűjteményét el is adhatta volna, és luxuséletet élhetne. Miért folytatta a műgyűjtést?

Úgy éreztem, a művészet erős kapocs a szülőföldemmel. Édesapám gyűjteményét nemcsak átvettem, hanem bővítettem is. A kollekció ma már körülbelül háromszáz darabból áll. Két nagyobb részre osztható. Az egyik a huszadik századi, főleg a két világháború közötti erdélyi művészetet mutatja be. Annak idején Nagyváradon egyik közeli családi barátunk volt Jakobovits Miklós festőművész, muzeológus, aki sokat segített édesapámnak és nekem is. Elvitt minket több erdélyi alkotó műtermébe, megtanított arra, mit is jelent az igazi minőség a képzőművészetben. Ő formálta az ízlésünket. Romániában Erdély szellemileg is különleges térségnek számított: együtt éltek itt magyarok, románok, németek, zsidók, örmények. Ez egy fantasztikusan színes, multikulturális világ volt, bár a hivatalos kultúrpolitika igyekezett elnyomni a kulturális kisebbségeket. Kós Károly transzilvanista gondolatvilága állt hozzám legközelebb, és édesapám gyűjteményét ebben a szellemiségben bővítettem tovább. Ugyanakkor emellett létrehoztam egy saját közép-európai kortárs gyűjteményt is.

Milyen koncepcióval?

Gyakran járok Németországban múzeumokban, és azt vettem észre, hogy a németeket nehéz elérni a volt keleti blokk egyes művészének kiállításaival. Viszont, ha a magyar alkotásokat tágabb összefüggésben, a közép-európai művészet részeként próbáljuk ismertetni, arra inkább felfigyelnek. Személyesen is több kortárs közép-európai művészt ismerek, közel áll hozzám a konstruktivizmus is, amelynek Magyarországon is komoly hagyományai vannak. Így be tudtam mutatni németországi kiállításon többek közt Maurer Dóra, Mengyán András, Konok Tamás valamint Lakner László és Jovián György műveit is. Idén pünkösdkor a Görlitz melletti Schloss Königshainban a kortárs konstruktív közép-európai anyagomat mutathatom be, vagyis a magyarok mellett lengyel, cseh , szlovák, német, osztrák, svájci alkotók munkái is láthatók lesznek.

Ferenczy Noémi: Kertésznők (gobelin)

Mit jelent önnek a műgyűjtés? Elsősorban befektetést?

Én ezt nem a pénzért csinálom, bár azt gondolom, ha olyan alkotóktól vásárlok, akik mögött már egy életmű áll, olyan nagyot nem tévedhetek. Ezek a művek valószínűleg évtizedek múlva is értékesek lesznek. Ugyanakkor nem veszek képeket festőktől csak azért, mert ma divatosak, holnap talán még többért eladhatnám a munkáikat, és jól keresnék rajtuk. Engem kizárólag az érdekel, hogy művészileg igazán színvonalas gyűjteményt hozzak létre. Ez számomra egy szenvedély. Rendkívül izgalmas képeket felkutatni, feltárni egy-egy festmény történetét: néha úgy érzem magam, mintha Columbo nyomdokaiba lépnék.

Kiállítás a Semmelweis Egyetem Szalonjában (2014)

Ha nem a befektetés a lényeg, akkor mi? A mecénás küldetéstudat?

Apám példáját követve számomra is az értékek megőrzése a legfontosabb. Az erdélyi gyűjteményt Németországban több helyen bemutattam, kiállítottam Brüsszelben a magyar kulturális intézetben. 2019-ben Magyarországon és Romániában turnézott a gyűjtemény. Először a gyulai múzeumban, onnan átvittük Sepsiszentgyörgyre, az Erdélyi Művészeti Központba, majd Marosvásárhelyre. Ott a mi gyűjteményünkhöz négy erdélyi múzeum anyaga párosult, és egy nagy katalógust is készült: öt román, három magyar és egy száz művészettörténész írt tanulmányokat hozzá. A két világháború közötti erdélyi anyagot azóta áthelyeztük Nagyváradra, a püspöki palotába. Jövő márciusban állandó kiállítás nyílik ott, amelyhez hatvanöt képet kölcsönzünk. Azt szeretném, hogy a gyűjtemény egy része hosszú távra visszakerüljön Erdélybe, mert ennek ott a helye.

Kiállítás a Semmelweis Egyetem Szalonjában (2014)

Mi a terve a kortárs közép-európai gyűjteményével?

Freibergben, a házunk mellett építtetek jövőre egy hetven négyzetméteres kiállítótermet, ahol évente három nemzetközi színvonalú kiállítást szeretnék rendezni. A városunkban ugyanis nincs művészeti múzeum, holott nagy szükség lenne kortárs kiállítóhelyre. 2025-ben Chemnitz lesz Európa Kulturális Fővárosa, és a programokba a világörökséghez tartozó Freiberg is bekapcsolódik. Remélem, a magángyűjteményemmel én is hozzáadhatok valamit ezekhez az eseményekhez.

Csakhogy ez jelentős kiadással jár, rengeteg időt, energiát kell belefektetni. Megér ennyit a művészetre áldozni? Foglalkoztatja, hogy mi lesz a jövőben a gyűjteménye sorsa?

Szép lenne, ha a gyűjteményt a harmadik generáció, a gyerekeim vinnék tovább. Bár igazából én ezt a jelenért, a mostani pillanatok öröméért csinálom. A művészet olyan szellemi élményeket és gazdagságot nyújt, akkora örömforrás, ami mással nem pótolható.

Három generáció

A nyitókép forrása: Semmelweis Egyetem

Az interjú a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.