by Szemere Katalin 2020. okt 02.

„A párizsi mozikban kezdtem el filmrendezést tanulni”

Interjú Horvát Lili filmrendezővel

Képzőművészeti alkotások inspirálják Horvát Lili filmrendező novelláit és mozijai képi világát. Legújabb, Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre című filmjének nemzetközi premierje szeptember elején, a Velencei Filmfesztiválon volt, ahol a főszereplő Stork Natasával szolidaritásukat fejezték ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem diákjaival és tanáraival. Horvát Lilivel amatőr és profi vidéki színészekről, zárkózott franciákról és imádott fogalmazás órákról is beszélgettünk. 

A filmrendezés mellett – képzőművészet ihlette – novellákat ír, színész és castingdirector is – az összművészet érdekli igazán?

Nem, a foglalkozásom filmrendező, aki magának írja a forgatókönyveit. Színészetről nagy túlzás lenne beszélni – amatőr szereplésről van szó barátok filmjeiben: Mundruczó Kornélnál, Enyedi Ildikónál. Castingdirectornak sem nevezném magam. A szereplőválogatás a saját szakmám fontos része, számomra az egyik legkedvesebb munkafázis. Iszonyú izgalmas, amikor az ember először leül egy papír elé, amin a karakternevek vannak, és fejben elkezd sakkozni, kik azok a színészek, akik szóba jöhetnek. Castingdirectorként én csak olyan embereknek tudtam jól segíteni, akik amúgy is közel állnak hozzám, és őszintén lelkesít a munkájuk. Nekik jó szívvel ajánlottam fel a szereposztási elképzeléseimet, és boldog voltam, ha az illető színész vagy amatőr szereplő bekerült a filmbe. Egy, a szívemhez kevésbé közel álló projekt esetében bizony kérdés, hogy egy-egy jó ötletet ne tartanék-e meg szívesebben magamnak. Az meg ne menjen castingdirectornak, aki irigy az ötleteire. 

Volt olyan „nagy találata”, akit sem Enyedi, sem Mundruczó nem válogatott be a filmjébe, de ön elhívta a sajátjába?

Olyan nem, de például mikor a Terápia castingján dolgoztam, eszembe jutott Sztarenki Dóra, akit pár évvel korábban szúrtam ki egy gimnáziumban, amikor Enyedi egy utóbb meg nem valósult filmtervéhez kerestem szereplőket. Elhívtuk Dórit egy próbafelvételre, és végül ő kapta meg a tornászlány szerepét, ami aztán elindította a pályán.

Olvastam a novelláit. A neten fellelhetőket egy-egy festmény inspirálta. Ez különleges érdeklődést jelent a képzőművészet iránt?

A novelláimban segített megnyitni egy világot, hogy azt a megkötést adtam magamnak: köze kell, hogy legyen egy adott festményhez. A filmkészítésnél pedig Maly Róbert operatőrrel úgy szoktunk hozzákezdeni egy munkának, hogy képeket mutatunk egymásnak: festményeket, fotókat. Sokszor ez segít elindulni azon az úton, ami egy forgatókönyv képi megfejtéséhez vezet.

A mostani filmjét – amelyben a valóság és a képzelet összecsúszik egy szerelmes, szakmájában nagy tehetségű agysebésznő fejében – melyik kép inspirálta?

Bécsben láttam egy fotókiállításon Saul Leiter amerikai fényképész pár ötvenes évekbeli képét. Az egyik egy New York-i taxit ábrázolt, amelynek a hátsó ülésén egy férfi ül – csak a karja látszik, meg a keze, ahogy a kapaszkodót markolja. Rögtön elküldtem Robinak a képet, hogy valahogy így kellene Drexler Jánost, a férfi főszereplőt figyelnünk a filmben. Leiter fotói aztán alapvetően meghatározták a közelítési módunkat a Felkészülés képi világához.

És az előző nagyjátékfilmjénél, a Szerdai gyereknél – amely egy tizenkilenc éves állami gondozott lányanya életéről, lehetőségeiről szól –, mit használt?

Ott kevésbé volt ilyen. A sok amatőr szereplő miatt esetlegesebb munkafolyamatra számíthattunk. Abban állapodtunk meg Robival, hogy hagyjuk, hogy a szereplők viszonylag szabadon, spontán módon mozogjanak a díszletben – ehhez az operatőr részéről általánosabb világításra volt szükség, nem volt mód olyan cizellált konstrukciók létrehozására, mint most, a Felkészülés esetében.

Mi vonzza abban, hogy amatőr színészekkel forgasson? Bár köztük is van olyan, aki színházban, de a háttérben dolgozik, például az új filmjében a pszichológust játszó Tóth Péter az Örkény Színház produkciós vezetője. 

Nincs bennem extra vonzalom az amatőr színészek iránt. Mindig az adott feladatból indulok ki. Az előző film – állami gondozott – közege hamissá vált volna, ha minden sarkon egy ismert magyar színész tűnik fel benne. Az, hogy a főszereplő, Vecsei Kinga sem színész, az életkorából fakad. Tizenkilenc  évesen egy tizenkilenc éves lányt játszik. Nagyon közeli képekkel dolgoztunk, hamis lett volna egy juszonöt éves színésznőt felkérni erre. Nem érte volna el azt a hatást, amire vágytunk: tizenkilenc éves nő, akinek van egy négyéves gyereke. Ebben a korban még senki nem profi, az sem, aki a Színművészetire jár. A Felkészülésben eszembe sem jutott amatőröket keresni a főszerepekre. Itt a karakterek még komplexebbek, nagy terhelést jelentettek, különösen Stork Natasának. A pici szerepekben viszont helyenként szerintem nagyszerűek lettek az amatőrök is. Sok ember a fizikumával, a személyiségével képviselhet egy jelentést. Egykori osztálytársammal, Szilágyi Zsófival, a nagyszerű Egy nap rendezőjével dolgoztunk a Felkészülés castingján. Nagy Zsolt miatt elmentünk megnézni a Hit, szeretet, reményt az Örkény Színházba. És ott megláttuk egy pici szerepben Tóth Pétert, akit egyáltalán nem ismertem, azt hittem, színész. Azt éreztem: ő az, megtaláltuk a pszichológust – pedig akkor már castingoltunk erre a szerepre profikat is. 

Sokat jár színházba szereplőket keresni?

Ideálisan igen, sokat. Négy-öt évenként hozzájutok egy lehetőséghez, hogy nagyjátékfilmet forgathassak – kell, hogy legyen színészadatbázis a fejemben. Nem szeretem a magyar filmekben gyakran felbukkanó jelenséget: egymás filmjeiből szerepet osztani. Ha orvost játszott az egyikben, biztos jó lesz a másikban is orvosként. Éppen ezért nagyon fontos színházba járni, vidékre is. Vidéken rengeteg szuper színész van, aki teljesen láthatatlan a filmesek számára. Egy példa: a mi mostani filmünkben szerintem remekel Serf Egyed egy kis karakterszerepben. Egyed körülbelül hatvanéves lehet, évtizedek óta a kaposvári Csiky Gergely Színház művésze. A forgatás szinte teljesen kimaradt az életéből eddig, pedig remek színész. Sajnos mostanában nem járok eleget színházba. Hatéves a lányom, és az előadásokat fektetési időben játsszák. 

Bodó Viktort mivel beszélte rá, hogy ő legyen az egyik főszereplő? Vagy tíz éve nem játszott se moziban, se színpadon, és deklarálta is, hogy nem akar színész lenni, csak rendező.

Az a jó, hogy nem kellett rábeszélnem. Ha kellett volna, nem is lett volna a dologból semmi. Amikor Viktor neve először előjött, rögtön arra gondoltam, hogy de csak, ha ő is ugyanúgy akarja, mint én. Megkerestük, nyitott volt, kérte, hogy küldjük el a forgatókönyvet – ez azt jelezte, hogy olyan szerencsés pillanatban érkezett ez a szerep az életébe, amikor nem zárkózott el eleve a színészi munka lehetőségétől. Izgalmasnak találta a forgatókönyvet, a feladatot, és a személyes találkozásaink is jó irányba mutattak – elhatároztuk, hogy belevágunk ebbe együtt. Azt hiszem, nem bánta meg. Nagyon tisztelem Viktor rendezői munkásságát, de elképesztő erő van benne színészként is. 

Párizsban tanult a Színművészeti előtt, ez mennyit adott a filmes szemléletéhez?

Csak utólag éreztem, milyen sokat adott. A papám kapott egy vendégtanári állást Párizsban, egy évet ott élt az egész család. Akkor úgy éreztem: nem a legjobb pillanatban kerülök ki. Tizenkilenc évesen, éppen túl az érettségin irtó izgalmas volt az itthoni élet – nem éppen arra vágytam, hogy az egyébként szuper szüleimmel és öcsémmel teljes összezártságban éljek egy idegen városban, távol a barátaimtól. Ráadásul nem tudtam jól franciául – ezzel az egyetem elején nagyon megkínlódtam, ahogy a kapcsolatteremtéssel is. Általában könnyen barátkozom, de Párizsban ez valahogy nem működött. A csacsogás szintjén nagyon helyesek voltak az évfolyamtársaim, de mélyebbre nem merészkedtek. Az egyik lánnyal vagy két hónapja ismertük egymást, már többször kávéztunk együtt, amikor egyszer csak vallomásszerűen elmondta nekem, hogy van egy bátyja. Belegondoltam: ez Budapesten az ismeretség körülbelül tizedik percében derült volna ki. Szóval beletelt egy időbe, mire bejáratot találtam a párizsi élethez. Kulturálisan elképesztő volt. A szüleim mindketten szenvedélyes városnézők és múzeumba járók – nagyon jó kalauzok voltak. Aztán lassan magamnak is elkezdtem felfedezni a dolgokat. Erős emlék például egy Nan Goldin-életműkiállítás a Beaubourg-ban vagy Michel Piccolit látni színpadon. És állandóan moziba jártam. Lenyűgöző volt a kínálat, a francia emberek viszonya a filmkultúrához. A művészmozikban műsoron volt lényegében az egész filmtörténet. Azt hiszem, tulajdonképpen ott, a párizsi mozikban kezdtem el filmrendezést tanulni. Nem hiszem, hogy itthon felvettek volna az SZFE-re, ha nincs előtte ez a sűrű párizsi év.

Nem akart maradni, és ott tanulni filmrendezést?

Szó volt róla. Egy audiovizuális kultúrával foglalkozó elméleti szakra jártam a Sorbonne Nouvelle-en. A második félévre elkezdtem élvezni, és a tanároktól is jó visszajelzések jöttek. Volt egy családi kupaktanács arról, ha lejár a papám megbízatása, és ők hazajönnek, hogyan oldjuk meg, hogy én kint maradhassak, és ott végezzem el az egyetemet. De aztán a tavaszi szünetben hazajöttem, hogy az esélytelenek nyugalmával felvételizzek rendező szakra a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, Enyedi Ildikó és Gothár Péter osztályába. Egyre tovább jutottam a rostákon, Párizs elfelejtődött. Itt sokkal egyértelműbb volt, mit érzek: mintha gyerekkorom óta ebbe az iskolába készültem volna. Utoljára alsó tagozatban, fogalmazásórán éreztem magam ennyire a helyemen egy iskolában. Itt, az SZFE-n egész nap fogalmazásóra volt. 

Többször szóba került a SZFE, mint az élete egyik vágyott, fontos helyszíne. A Felkészülés meghatározhatatlan ideig tartó együttlétre premierje a Velencei Filmfesztiválon volt, ahol Stork Natasával Free SZFE-s pólóban kifejezték szolidaritásukat. Ha még egyetemista lenne, állna a barikádon?

Igazság szerint irigylem is őket egy kicsit azért, hogy van egy ilyen egyértelműen nagyszerű ügyük – ebben az országban ez ritkaságszámba megy, ahogy az ellenállás általuk választott formája is lényegében előzmények nélkül való. Stork Natasával nem volt kérdés, hogy a magunk szerény eszközeivel kifejezzük a szolidaritásunkat. Azóta egy este őrségben is voltam Enyedi Ildikóval és Szilágyi Zsófival. Ahogy ott álltunk a tetőn, elgondolkodtam, hogy milyen is volt nekem ez az iskola. Nem pont olyan, amilyennek a felvételi eufóriájában képzeltem. Lenne mit változtatni, persze. A mesterségünk tanítható részét viszont szenvedélyesen igyekeztek nekünk átadni a tanáraink – valóban használható tudást kaptunk. És sokat beszélgettünk a szakmánk morális dilemmáiról, de ennek semmi köze a vádakban emlegetett ideológiai képzéshez. Olyan nem volt.

Hogy látja, a pandémia mennyire befolyásolja a filmje jövőjét?

Mindenképp negatívan befolyásolja: mind a hazai, mind a világforgalmazásban nehezített pályán mozgunk. Ugyanakkor nem lett volna okos dobozban tartani a filmet. Meghívták Velencébe, majd Torontóba, és már most látszik, hogy komoly nemzetközi útja lesz. Olyan szerencse kísért minket eddig ezzel a filmmel a kezdetektől fogva, hogy azt reméljük: a nehéz körülmények ellenére megtalálja majd az útját a nézőkhöz is.

Nem egy őrült nagy csere, de kiszedte a h-betűt a vezetékneve végéről. Miért pont most?

Horváth Lili színésznőt nagyon zavarta a névegyezés. Bár nem ugyanazon a pályán vagyunk, már régen érett a helyzet, hogy tegyek valami gesztust ez ügyben. Közhely, hogy a név milyen fontos része az identitásnak, de tényleg az. Nehezen mozdultam. Stork Natasa ötlete volt a „h” elhagyása. Ezzel így teljesen jóban vagyok.

Gondolkodik következő filmen? Olvastam például, korábban egy mesefilmet akart írni a Protonnak. Azzal mi történt?

Ez egy karácsonyi film lett volna, szélesebb közönség számára, de sajnos elakadt út közben, a Filmalap nem támogatta. Csak a forgatókönyvét írtam volna, nem akartam megrendezni. Van benne egy éjszakai jelenet, ahol egy tündér átvezet egy csapat bárányt egy befagyott tavon, és a koronáján égő gyertyák világítják meg előttük az utat. Jó volt ilyeneket beleírni úgy, hogy az már nem az én gondom, hogy ez majd hogyan kerül a vászonra. De ezzel a projekttel már évek óta nem foglalkoztam. Van most egy új tervem, amiből remélhetőleg a következő filmem lesz.

Az is női történet?

Az is szerelmi történet. 

Gondolkodott azon, hogy a folytatásban lehet-e bármiféle retorzió azért, mert kiállt az SZFE mellett Velencében? Mondjuk, megbünteti a Filmintézet a pályázati elbírálásnál?

Szeretném azt hinni, hogy ez nem történhet meg. A Felkészülés még az Andy Vajna-Havas Ágnes-féle Filmalap alatt készült, a Filmintézet döntőbizottságával eddig csak egyszer találkoztam: a film elfogadási vetítésén. Nagyon jól reagáltak, jó beszélgetés volt. Nem tudom elképzelni azt a helyzetet, amikor szégyellnem kellene, hogy kiálltam az egykori iskolám autonómiájáért.

Megjelent: 2020. október