„A személyességé a jövő”

Varga Lóránt első drámája, az Egykutya színházi előadásként indult, majd filmként teljesedett ki. Hét év munka, száznál is több előadás és folyamatos párbeszéd a közönséggel – ebből született a történet, amely végül a CineFest közönségdíját is elnyerte. Bakonyi Alexa számára a díj nem pusztán szakmai siker, hanem annak bizonyítéka, hogy sikerült hidat építeni alkotó és néző között.

A CineFesten közönségdíjat nyert az Egykutya. Hogyan élte meg a premier pillanatát?

Katartikus volt. Hosszú éveken át figyeltem, hogyan reagál a közönség: mikor nevetnek, mikor csendesednek el, hol feszül a levegő. Az első vetítésen ugyanezt tapasztaltam, csak a film médiumán keresztül. Az előadások után mindig beszélgettem a nézőkkel, és a visszajelzéseiket beépítettük a darabba. Szinte kutatásként tekintek az egész metódusra. A miskolci közönség rezonált ezzel, így a közönségdíj a legfontosabb, amit magyar filmként el lehetett hozni egy nemzetközi fesztiválról.

A történet a film bemutatója előtt jóval korábban született. Hogyan indult az út?

Az Egykutya öt éve került a színház alapú, progresszív alkotói műhelyemhez, a PopUp Produkcióhoz. Nóra szerepe azonban már hét éve, 2018. októberében talált meg. Most, hogy a film október 2-án mozikba került, körbeért egy nagy ciklus. Ahogy mondani szokták, ezalatt minden sejtem kicserélődött.

Fotó: Varsics Péter

Az előadásról sokan nyilatkoztak úgy, hogy szinte bevonta a nézőket. Mennyire volt interaktív?

Nem volt az. A PopUp lényege az élmény. Zenei menedzsment szcénából jövök, ahol kevés a színházba járó ember. Meg akartam fejteni ennek az okát – sokakkal interjúztam, hogy ki miért, vagy miért nem jár színházba. Ezért is vittem ki az előadásokat a hagyományos terekből, nem akartam a perec–zakó tengelyen megszokott keretek közé zárni. A cél a közeledés, nem „vegzáljuk” a közönséget. Inkább szellemileg és érzelmileg szeretném bevonni őket.

A PopUp Produkció alapvetően kísérleti műhely. Hogyan találta meg benne az Egykutya helyét?

A PopUp mindig is arról szólt, hogy újraértelmezzük a megszokott formákat. Színházi megmozdulásokat vittünk techno bulikba, múzeumi eseményekhez vagy exkluzív vívótermi vacsorák mellé. A sok tapasztalat után világos lett, mit ad az Egykutya: mélyen emberi, így elér mindenkit, aki valaha érzett magányt vagy szeretetet. Csak a formát kerestük, hogyan lehet ezt a lehető legközvetlenebbül elmesélni. Így lett a bázisa egy reklámügynökség, az ACG portája.

Fotó: Varsics Péter

Hogyan talált rá az előadásba és a filmbe is meghívott színészekre?

Mindegyikükkel dolgoztam korábban, éreztem bennük a karakterek „morzsáit”. Anno, az eredeti szereposztásba engem is felkértek, partnereim Gera Marina és Kovács Ádám voltak. Marina már akkor is olyan jogi tudatossággal volt jelen, ami ritka: neki köszönhető, hogy szabadon játszhatjuk a darabot. Az előadás ugyanis egy pályázatnyertes darab, Varga Lóránt első drámája. Mivel akkor már három éve telt házzal futott a PopUp Produkció Így viszik át című demo-darabja, volt merszem belevágni. Időközben kiesett a rendező, jött a Covid, majd bezárták az első játszóhelyünket. Addigra viszont már beleszerettem a demokratikus színház víziójába. Látszott, hogy van rá igény, úgyhogy nem eresztettem. Persze nem volt könnyű: négyszeres energiabefektetés kell a csapaton belüli kommunikációban, és mi, magyarok nem erre szocializálódtunk. Az AKG-ban már tizenkét évesen vitakultúrát tanultam: különválasztani az érvet az embertől. Nálam a direkt kommunikáció alap.

Az Egykutya előadásban önmagunk rendezése nem adott teret a hárításnak: nem lehetett hátralépni azzal, hogy „így rendezték meg”. Csak mi négyen álltunk az arénában, minden idegszálunkkal egymásra figyelve. A közönség ezt érezte: ott ültek a nappalinkban. Volt, hogy tényleg egy nappaliban játszottunk: mi bent – a teraszajtó keretezett minket –, a nézők a kertben. Bár már álmainkból felkeltve is tudtuk, ki mit csinál – a frissesség soha nem kopott el.

Tóth Károly, Döbrösi Laura, Tenki Dalma és Bakonyi Alexa az Egykutya előadásban (fotó: Lázár Todoroff)

Hogyan került az ACG a képbe?

Tudatosan vittem a PopUp-koncepciót reklámügynökséghez. Az Egykutya bázisa így az üzlet és a kreativitás metszéspontja lett. Szerintem az ilyen kapcsolatok jelentik a független művészet melegágyát. Más tudatállapotban érkezik ide a néző is. Próbálom láthatóvá tenni, hogy az alkotóknak és a gazdasági szereplőknek kölcsönösen szükségük van egymásra. A mainstream az undergroundból merít, a PopUp Produkció hidat épít. A fenntarthatóság egyik iránya lehet, ha olyan tereket használunk, amelyek estére bezárnak. És soha sehol nem fizetek érte – kölcsönösen értéket teremtünk. Mostanra már keresik is, saját előadásokat szeretnének.

Az ACG választása logikus volt: elkötelezett művészetpártolók, reméltem, hogy ügyfeleik – akik nyitottak és fizetőképesek – ha személyesen élik át előadás erejét, meglátják a potenciált az élményalapú kommunikációban. Így is lett. 

Arra, hogy az ACG nem csak helyszínt ad a darabnak, de közös film is születik, nem számítottam. Ők viszont látták, hogy teltházzal mentünk évekig, és azt is, hogy mit vált ki a nézőkből. Az előadás valódi kommunikációs csatornákat nyitott – néző és alkotó között, de a közönség tagjai között is.

Három év után döntött úgy, hogy filmet csinál a darabból, a rendező az Oscar-díjas Deák Kristóf lett.

A PopUp műhelyben bárki bármely poszton kipróbálhatta magát. A többiek végül főként a színészetre koncentráltak. Később kiszámoltam, hogy tizenhárom ember munkáját végeztem – ez kellett ahhoz, hogy öt évig töretlenül mehessen az előadás –, a feladatkörömet a kreatív producer titulus írja le a legjobban. Ezt a pozíciót a filmben is megtartottam. Egyébként a filmkészítés nem szerepelt a bakancslistámon. A színház ereje a jelenben van, azonban úgy éreztem, ki kell hangosítani, amit a darab kivált az emberekből. Találtunk egy medicinát, amit meg kellett osztanunk.

A filmben a fő feladatom az volt, hogy az előadás szellemisége a vászonra kerüljön. Unortodox világból unortodox helyzet született: a helyszín kiválasztásától a dramaturgián át a vágószobáig sok területen társalkotók vagyunk Kristóffal. 

Azóta felvettek a Debreceni Egyetem pszichológia tanszékének mentálhigiéné szakára, ami azért is fontos, mert az előadás rendező nélküli munkametódusa óhatatlanul pszichodráma-helyzeteket hozott létre. Amekkora erőt jelent, akkora veszélyt is hordoz magában. Ugyanolyan érzékeny terep, mint a szerephalmozásom: játszom és kreátor is vagyok egyszerre – ez kihívásosnak bizonyult. Rájöttem, milyen fontos, hogy ezeket az új típusú, határjáró eredményeket minél szakszerűbb háttérrel vigyem tovább.

Nóraként az Egykutya plakátfotózásán (fotó: Viszlay Márk)

Törékeny együttműködés, az ACG-vel való kapcsolatban is adódtak nehézségek. Ez hogyan hatott önre?

Nem hiszek a „minden szép és jó” mosolyban. A PopUp egyik vállalása, hogy emberi. Egy ilyen sokszereplős együttműködésnél világok találkoznak – és gyakran már konkrét szavak alatt is mást értenek az emberek. A gazdasági logika sokszor gépszerű, míg mi a közösségi működésre építünk. Nagy energia összehangolni, de a sokszínűségből mindig újfajta erő virágzik. Úgy fest, megérte.

A forgatáson ki volt a legfontosabb társa?

Kristóf. Őszintén gondolom, nélküle nem tudtam volna végigcsinálni. A kezdetektől értette, mire van szükségem ahhoz, hogy biztonságban tudjam a munkámat, miközben teljesen be tudott illeszkedni az alapcsapatba is. Ő és Tóth Levi, az operatőr is. 

Nem félt attól, hogy a történet a nagyvásznon veszít az élő, színházi közegben jellemző intimitásából?

De, és pont ez volt benne a kihívás. 

Mi volt az elmúlt évek legnagyobb tanulsága?

Hogy nekem igazán a közönséggel van dolgom. Partnerként kezelem őket, ebben vagyok jó. A hét év tanulsága az is, hogy egy történet sosem készül el véglegesen: él, változik, alakul. Befejezni nem, csak abbahagyni lehet.

Fotó: Tóth Artin

Hogyan tovább?

Most az életem egy olyan korszaka zárul le, amivel túlteljesítettem minden eredeti álmomat. És közben rájöttem, hogy a gyógyítás mindig is hívott: a gyógyító közösségi erő érdekelt a színházban is. Érkezett most egy felkérés: az elmúlt években kidolgozott „PopUp metódust” saját helyen, mintegy startup mentorprogramként valósítsam meg. Nagy volumenű munka, amit alaposan körbejárok: meg tudom-e fenntarthatóan csinálni, hogy ne csak erről szóljon az életem. A huszonévesek dinamikája közel áll hozzám, a speciális, tizenkét évnyi szakmai tapasztalatom hasznos lehet számukra, ezért minimum remeg a kezem, hogy belevágjak. 

Az életemben intuitív módon haladok: mindenbe teszek egy kis energiát, aztán arra megyek tovább, ami „felfényesedik”. Egyik legjobb képességem, hogy előnyt tudok kovácsolni a hátrányaimból. Anno nem volt komfortos csak a kőszínházi rendszerben mozogni, kiléptem belőle, végül ebből lett ez a film. A célom továbbra is az, hogy a szokásos címkék helyett kialakítsam a saját rubrikámat – ahol teljesen önazonos lehetek, és ahol minden képességem hasznos és örömteli lehet a társadalom számára.

Nyitókép: Bakonyi Alexa (Varsics Péter)