A támogatások jelentős része „Róbert bácsi”-alapon folyik el

Polgár András üzletember mintegy tizenöt éve úgy döntött, befejezi a napi operatív munkát, és a cégeiben felszabaduló tőkét az általa legsúlyosabbnak tartott társadalmi problémák enyhítésére fordítja.  A mélyszegénységben élő romáknak munkát adó Kiútprogram kitalálója és egyik fenntartója, valamint számos kulturális projekt mecénása; többek között a Tantermi színház fűződik a nevéhez.  A magánmecenatúra mikéntjéről és az állami támogatások anomáliáiról beszélgettünk.

Hogyan kezdődött a mecénási tevékenysége?

Magától értetődőnek éreztem, hogy amennyiben jövedelmem meghaladja a kényelmes megélhetéshez szükséges mértéket, a „többletet” közcélokra költsem, tegyek valamit ebben a sokak számára alig élhető világban.  Alapvetően esélyegyenlőségi, kisebbségi problémák foglalkoztattak, ezen belül is elsősorban az ezer sebből vérző romaügyek. De izgattak a kulturális mecenatúra anomáliái is. Számos szakemberrel konzultáltam, összekapcsolandó az esélyegyenlőség és a kultúra ügyét. Arra jutottunk, hogy a jó színház eljuttatása a legtávolabbi, legelzártabb helyekre, elsősorban a középiskolás korosztályhoz, mindenképp az említett célokat szolgálja. Ebből adódott a független színházak pártfogolása is. Schilling Árpád zseniális Hamlet-előadása pedig elvezetett a Tantermi színház támogatásához. Az volt az illúzióm, hogy ha a színház eljut mondjuk Sajókazára, és mindenki számára nyilvánvalóvá válik ennek revelatív hatása a halmozottan hátrányos helyzetük miatt esélytelen fiatalokra, akkor azt nagy léptékben is lehet csinálni, az állam, a mindenkori kormányzat magáévá teszi a kezdeményezést. Nem azért, hogy irányítsa, hanem hogy finanszírozza a programot. Még azt is gondoltam, hogy akár a tanterv részévé is válhat. Nem ez történt. Az illúziómat ugyan elvesztettem, de a hitemet abban, hogy ez a helyes irány, nem. Így mostanság nem gondolkodom hatalmas méretekben, inkább csak abban, hogy néhányan – az állami lehetőségekhez képest – szerény forrásainkból őrizzük a lángot.

Miként választja ki a kulturális szféra támogatandóit?

Mivel sem szakember, sem ízlésdiktátor nem vagyok, nem az én dolgom megmondani, mi jó, mi nem. Profi játszótársakat kerestem. A pénzt az erre szakosodott szervezetek kapják. Éveken keresztül a Summa Artium gazdálkodott belőle, most leginkább a FÜGE (Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesület) diszponál felette. Bábáskodtam a FÜGE által gründolt és fenntartott Jurányi Ház létrejötténél, amire büszke is vagyok. Nagyon bízom a szaktudásukban és az ízlésükben. Van egy „veszélyesebb” része is az üzemelésemnek: naponta keresnek meg nehéz helyzetben lévő társulatok, előadók, és én nehezen állok ellen a „jogos” kéréseknek, így a támogatások jelentős része „Róbert bácsi”-alapon folyik el. Mindig annak kényszerülök segíteni, aki épp a legnehezebb helyzetben van. Sajnálatos és rettentően bosszantó, hogy túlnyomórészt az állam és az önkormányzatok által – mondjuk ki nyíltan – elhazudott, ellopott összegeket kell pótolni. Különböző pályázatokon nyernek pénzeket lehetetlen helyzetben lévő, de kitűnő dolgokat csináló kulturális szervezetek, majd a pénzeket nemhogy időben, de olykor egyáltalán nem, vagy csak évekkel később kapják meg, tehát a működésüket meg kell finanszírozni.

Igaz a hír, miszerint ön egyedül több pénzt fordít a független színházakra, mint összességében a főváros?

Biztosan volt ilyen időszak, de ez nem az én dicsőségem, hanem a főváros szégyene. A rendszer eleve rossz, ha egy ember, egy hivatalnok vagy a politika által aktuálisan kinevezett művész és az ő elvbarátai kényük-kedvük szerint osztogatnak, és döntenek ezáltal életről-halálról, színházról, színházi oktatásról. Nonszensz, hogy ha ők a független színházat nem tartják fontosnak, éhhalálra ítélhetik. De ennek a kivégzésnek nincs visszhangja. Azt, hogy még ez sem jut el Sajókazára, ugyan ki venné észre, ugyan kit érdekel? Idáig sem foglalkozott velük jóformán senki. Most még a lehetősége is megszűnik, de tömegek nem fognak tüntetni azért, mert a gyerekek nem nézhetnek színházat.

Nem sok bőkezű filantrópot látni mostanában. Mi motiválja?

Fellengzősen hangzik, de ez belső kényszer. Ha lenne tehetségem, színészkednék, festenék, szobrot faragnék vagy filozófiai műveket írnék – és tán nyomorognék. Sajnos nem adatott meg ilyen tehetség, a lehetőség viszont igen, hogy több pénzt keressek, mint amennyire szükségem van. Úgy gondolom, valahogyan ki kell egyenlíteni ezt a számlát. Ha már tehetség híján nem tudok maradandót alkotni, akkor legalább pénzzel támogassam azokat, akik igazán tehetségesek, de azt a „piac” nem honorálja. Nem érezném jól magam, ha nem ezt tenném. Segíteni viszont pompás érzés, főleg, ha van érzékelhető eredménye. A „főműfajomban” nagyon nehéz sikerélményhez jutni. Amikor tízezrek vannak a bajban magukra hagyva, de egymagában az ember csak néhány esetben tud könnyíteni sorsokon, felülkerekedik a tehetetlenség érzete, mintha tengerbe vizet öntenék. Érdekel a mechanizmus, ha lesz időm, szeretnék arról gondolkodni és írni, hogy Kelet-Közép-Európában miért nem működik a közösségekben, a civil társadalomban és az üzleti világban az a fajta szolidaritás, ami tőlünk nyugatra létezik. Van bennünk szolidaritás, csak más szinten. Az emberek segítenek egy baleseti sérültnek az utcán vagy a vörösiszap károsultjainak, de azzal nem szolidárisak, aki nyomorban született, akinek – önhibáján kívül – esélye sincs kitörni onnan.

Az elmúlt tizenöt év alatt sikerült meggyőznie vállalkozókat, hogy támogassák az esélyegyenlőséget?

Vannak kiváló társaim, akikkel együtt próbáltunk meggyőzni embereket, de ez a legritkább esetben sikerült. Olyan volt, hogy valakit, akiről tudtam, sok mindent támogat, egy-egy konkrét ügy mellé tudtam állítani. Abban nem hiszek, hogy egyszer csak jön a megvilágosodás, de vannak általam nagyon tisztelt, eleve „egészségesen” gondolkodók, akik egyszerűen csak felelősséget éreznek a szűkebb vagy tágabb környezetükért. Őket könnyebb táncba vinni, bár azok az ügyek, amik engem inspirálnak, nem túl népszerűek a „szponzorok” között. Van olyan kiváló üzletember ismerősöm, aki kizárólag gyerekügyeket támogat, azokat rendkívül nagyvonalúan, okosan. Ragaszkodik ahhoz, hogy a neve sehol ne jelenjen meg. Neki is tisztelője vagyok. Magam is töprengtem azon, hogy – mivel nem akarok rólam elnevezett díjakat alapítani, állami kitüntetésekre sem vágyom, ami volt, azt is visszaadtam – nem helyesebb-e névtelennek maradnom. Az anonimitás feladásával viszont talán követőkre, társakra találok. Ha a nevemet adom egy-egy ügyhöz, és elmondom, milyen jó érzés tud ez lenni.  Reménytelenül reménykedem.

Gondolom, a tao megszűnésével még több támogatnivalója van.

A taorendszer ab ovo farizeus és buta: az elvett pénzüket kapták vissza ezen a módon az intézmények, de legalább normatív és így kiszámítható volt. Nem egy aktuálpolitika által kijelölt, hivatalból főokostól függött, és nem kellett évről évre azon izgulni, lesz-e pénz. Sok „taoadakozó” jótevőnek képzelte magát, hiszen pénzt oszt – mintha a sajátja lett volna, holott csak a be nem fizetett adójából jótékonykodott. Tudok olyan esetről, amikor egy budapesti kőszínházban azért tűztek műsorra egy darabot, mert az egyik nagy(?!) taotámogatónak megtetszett valahol. Gyakorlatilag ő határozta meg, mit játsszanak. Nonszensz, hogy ez egyáltalán eszébe jut valakinek. Nem ritkán üzleteltek is az adóforintokkal: visszakérték a pénz egy részét a kiszolgáltatott színházaktól. A produkciók létrehozói között is voltak csalók. Rémisztő az egész, de a kormányzat nem a csalókra, tolvajokra csapott le, nem őket vetette ki az új rendszer, hanem éppen azokat, akik becsületesen dolgoztak, akiket a közönség is igényelt. Az említett korrupció azonban a – meg nem szüntetett – sporttao visszaéléseihez képest elenyésző. Néhányadmagammal megelőlegeztük a törvény által garantált bevételeket, amitől – törvénytelenül – visszamenőleg megfosztva az adós nem tud fizetni. A Törvényalkotó intézményesen meglopott bennünket. Ezenközben pótolhatatlan kulturális értékek vesznek el. Az előadásokat sorra le kell venni a műsorról. Ez nem egyszerű „magánveszteség”: merénylet azok ellen, akiknek a színház teszi elviselhetőbbé a szörnyűségeket. Akiknek tudunk segíteni, azoknak a támogatás a túlélést jelentheti, de ez az eltüntetett közpénzekhez képest semmi. 2013-ban az Alföldi Róbert-féle Nemzeti Színház utolsó előadását, a Mephistót ötödmagammal finanszíroztuk. Hogy egyáltalán be tudják mutatni. A nemzet színházában. Hát nem képtelenség? Az állami pénzosztók röhögtek a markukba. Ahogy most is. Szóval, van dolgunk.

Fotó: Orbital Strangers

Megjelent: 2019. augusztus