A tánc a gyógyító munkát is hatékonyabbá teszi

Dr. Masát Orsolya az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet Agysérültek Rehabilitációs Osztályának osztályvezető-helyettese. Végzett táncpedagógus is. Orvosi munkájában táncos tapasztalatait is alkalmazza: létrehozott egy olyan új rehabilitációs, ritmus- és táncterápiás módszert, amely külföldön és idehaza is új alternatíva a sztrókos és agysérült betegek gyógyításában.

Dr. Masát Orsolya és táncpartnere

Orvos és táncpedagógus, ami nagyon ritka párosítás. Úgy tudom, gyerekkora óta táncol…

Szombathelyen nőttem fel, és hatéves koromban kezdtem táncolni. Nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy beírattak néptáncra a helyi Ungaresca Táncegyüttesbe. Tizennyolc éves koromig ott táncoltam. A gimnázium után,1993-ban felvettek a SOTE-ra és a fővárosba költöztem. Mindig is orvos szerettem volna lenni, a néptánc megmaradt szerelemnek. Egyébként édesanyám is táncolt gyerekkorában, de az ő életében ennek nem volt akkora jelentősége.

Dr. Masát Orsolya (forrás: talita.hu)

Édesapám is orvos, ő nem táncolt sosem, viszont lovagolt és rengeteget olvasott. Az irodalom, a filozófia és a művészetek iránti szeretetet tőle örököltem. A táncot Budapesten sem akartam abbahagyni. Korábban az orvosi egyetemnek is volt egy táncegyüttese, de mire oda kerültem, már nem működött. Így eleinte máshová, a Bolyai táncegyüttesbe jártam. Hetente háromszor próbáltunk, de vizsgaidőszakokban nem tudtam a fellépéseken és turnékon részt venni. Kollégistatársaim közül viszont többen is jelezték, hogy szívesen táncolnának. Már gimnazistaként elvégeztem az alapfokú néptáncpedagógusi képzést, így jött az ötlet, hogy alapítok egy táncegyüttest az orvosin, ahol azonos érdeklődésű és elfoglaltságú diákok együtt táncolhatnak.

Hogyan volt erre kapacitása a rengeteg tanulás mellett?

Harmadévben alapítottam meg a SOTE néptáncegyüttest, amikor már kicsit kevesebb terhelés volt rajtunk. A táncoktatás mellett sok egyéb feladatot is meg kellett oldani: zenekart és jelmezeket szereztünk a fellépésekre, nyári táborokat szerveztünk, pályázatokat írtunk. Mindenkit befogadtunk, aki táncolni akart. Az egyetem sokat segített: termet biztosított és támogatta a pályázatainkat. Valamint külön egyéni tanrendet biztosított számomra.

Miért volt erre szükség?

A táncos képzésem miatt, hogy párhuzamosan két felsőoktatási intézményben tudjak tanulni. A SOTE mellett ugyanis jelentkeztem a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptáncpedagógus szakára. Részben azért, hogy kellő tudást szerezzek a táncegyüttes vezetéséhez, másrészt, mert így humán és művészeti tárgyakat is tanulhattam az orvosi reáltárgyak mellett. Úgy éreztem, a tánc segíti az orvosi képzésemet: szerintem nem jó, ha az ember szigorúan csak a szakmájának él, fontos, hogy feltöltődhessen, pluszmotivációt kapjon, és minél szélesebb legyen a látóköre. Ugyanakkor a tánc sport is, levezeti a feszültséget, és főleg örömforrás: kifejezhetjük vele az érzelmeinket. A tánccal megnyílunk és kapcsolódunk a táncpartnerhez vagy egy csoporthoz. Ezen kívül megismerhetjük népünk hagyományait, kultúráját, őseink örökségét, és a tánccal élővé tehetjük ezeket.

Tánctudását miért épp az orvosi rehabilitációban kamatoztatja?

Eredetileg belgyógyásznak készültem, diploma után a SOTE II. számú Belgyógyászati Klinikáján dolgoztam rezidensként. Férjemmel még a néptánccsoportban ismerkedtünk meg, és diploma után házasodtunk össze. Négy gyermekünk született, úgyhogy hosszú időt töltöttem gyesen. A belgyógyász szakképzésem részeként 2014-ben az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetbe jöttem gyakorlatra. Nagyon megtetszett a rehabilitáció. Családanyaként is sokkal közelebb áll hozzám az itteni szemlélet, mivel a rehabilitáció során a teljes emberrel foglalkozunk, nem csak a tünetekre fókuszálunk. Interdiszciplináris teamben dolgozunk, amelynek részesei a betegek és a családtagjaik is. Hosszabb ideig foglalkozunk egy-egy beteggel, nincs előírt időkorlát. Az osztályunkon elsősorban agysérültek vannak. Intézetbe kerülésem után nem sokkal, még 2014-ben elindítottam a táncterápiát.

A főnökei mit szóltak ahhoz, hogy lebénult, kerekesszékes emberekkel akar táncolni?

Eleinte szkeptikusan fogadták, de jó visszajelzéseket kaptak a páciensektől. Azok a kollégák pedig, akik aktívan részt vettek egy-egy foglalkozáson, maguk is átélték, hogy ennek a terápiának mekkora ereje van, mennyi örömöt ad. A táncterápiának elsősorban a pszichiátriában vannak nagy hagyományai, de eredményesen alkalmazták Parkinson-kóros betegeknél is. A mi szakterületünkön, sztrókos és agysérült betegek rehabilitációjában kevés tapasztalat állt rendelkezésre, tehát olyan új módszert kellett kidolgozni, ami az intézetünkben kezelt betegek funkcionális állapotához illeszthető. Ehhez össze kellett hangolni a rehabilitációs és a táncpedagógusi tapasztalataimat. Folyamatosan változtak és alakultak az újabb gyakorlatok, és ma is mindig az egyéni igényekhez és az adott csoport összetételéhez igazítjuk a táncterápiás foglalkozásokat. Meghatározó például, hogy a betegek tudnak-e állni, ha nem, akkor ülő csoportot tervezünk.

Megengedte, hogy az egyik foglalkozáson én is részt vegyek, ezen többen kerekesszékben ültek, akadt, akinek a karja is alig mozgott. Nem hittem volna, hogy ülve is lehet táncolni.

A tánc élményét így is át lehet élni. A bemelegítő gyakorlatoknak a ráhangolódáson kívül az is a szerepük, hogy felmérjük, ki milyen állapotban, hangulatban van, mennyire képes felvenni a szemkontaktust, követni az instrukciókat. Még egy olyan, látszólag egyszerűbb feladat is, amikor egy babzsákot kell a zene ritmusára körbeadni, valójában nagy koncentrációt igényel. Figyelni kell mindkét irányba: az egyik oldalról jön a babzsák, a másik oldalra tovább kell adni. A kar és a láb mozdulatainak kombinálása, az ütemek követése már összetettebb gyakorlat. Az idősebbek általában jobban szeretik a hagyományosabb, lassúbb zenéket, például a keringőt, a fiatalok a vidámabb, rockos dallamokat, de fontos, hogy a ritmus hangsúlyos legyen.

Miben különbözik a táncterápia a gyógytornától?

Az utóbbinál adott utasításokat kell végrehajtania a betegnek, és a lehető legjobban kiviteleznie a gyakorlatot. A táncterápiás foglalkozások elején mindig elmondom, hogy itt nincs jó vagy rossz megoldás, ez nem a teljesítményről szól. Ezért alkalmazunk improvizációt is. A zenére mindenki bemutat egy szabadon választott mozdulatot, amit az egész csoport megismétel. Például a hét egyik fontos élményét, eseményét fejezik ki a résztvevők egy-egy mozdulattal. Ezzel a fantáziájukat is megmozgatják, és újra átélhetik az örömöket, szabadon kifejezhetik az érzéseiket. Mint a betegségük előtti időszakban. Megoszthatják egymással a jó és fájdalmas emlékeiket is. Sokat nevetünk, de sírni is szabad. Ez a trauma feldolgozásában is segít. Az egyik foglalkozáson például egy édesapa azért kezdett el sírni a keringőn, mert a kórházi kezelése miatt nem tudott a lánya szalagavató báljára elmenni, és a lányával táncolni.

A táncterápia hatásosságát vizsgálatok is bizonyítják?

Nem tudunk olyan objektív méréseket végezni, mint amilyeneket például a Parkinson-kóros betegeknél. Ott össze lehet hasonlítani, hogy milyen javulás tapasztalható a hagyományos mozgásterápia és a táncterápia hatására. Az eredmények azt igazolják, hogy mind a járás, az egyensúly, a mozgáskoordináció, mind a kognitív készségek és a pszichés állapot is javulnak a táncterápiától. Az agysérült betegeknél azonban az első időszakban spontán javulás is megfigyelhető, így nehéz meghatározni, hogy a gyógyulásban külön a táncterápiának mekkora a szerepe. Krónikus sztrókos betegeknél már kevesebb a spontán gyógyulás, és még náluk is tapasztalható fejlődés a táncterápia hatására, amely javítja a betegek mentális állapotát, az életminőségüket, erősíti a társas kapcsolataikat. A foglalkozásokon tapasztalják, hogy vesztességgel, betegen is lehet nevetni, örülni, hogy még súlyos testi sérüléssel is szükség van rájuk, mert segíteni tudnak egymásnak. Többnyire csoportos foglalkozásokat tartunk, de olykor egyéni terápiára is sor kerül.

Említene az utóbbira példát?

Egy fiatal lány balesetben elveszítette a látását, és ő erősen kötődött a zenéhez és a tánchoz. Először egyéni táncterápiával fejlesztettük a mozgását és a tájékozódását, ezután tudtuk behozni a csoportba, és sikerült integrálni. Gyakran megfigyelhető az is, hogy ha valaki átmenetileg lebénult, de megpróbál elképzelni egy mozdulatot, az segíthet abban, hogy később képes legyen kivitelezni is a mozgást. Akadt olyan betegünk, akinek táncterápián mozdult meg először a lába. A táncterápia segíthet abban is, hogy a beteg elfogadja a kezeléseket, vagy azt, hogy kerekesszékre szorul.

Egy középkorú férfi gerincvelő-sérülés következtében deréktól lefelé teljesen megbénult, és mély depresszióba zuhant. Sikerült rávenni, hogy részt vegyen egy táncterápiás órán, aminek a végén azt mondta: „Végül is a kerekesszék jobb lesz nekem, mint a második feleségem. A székem nélkül sem tudok majd élni, de legalább pénzt nem fog kérni tőlem soha, semmiért.” Akadnak, akik a kórházi kezelésük után is visszajárnak táncterápiára. Sok örömteli és vidám pillanatot élünk meg a csoportban, amelyekre a rehabilitáció után is szívesen emlékeznek a betegek. Egyik fiatal páciensünk például a terápián a „heti öröm” mozdulat megosztásakor fogmosást improvizált. Több hónappal később írta, hogy minden este, fogmosáskor felidézi, milyen nagy örömöt jelentett neki ez az improvizáció.

Dr. Masát Orsolya

A táncterápián mindenki a körben ül, betegek, terapeuták és orvosok egyaránt végzik a gyakorlatokat. Miért fontos ez?

Mert ebben a körben mindenki egyenlő, nincsenek alá-fölé rendelt viszonyok. Én is csupán a kör egyik tagja vagyok, ugyanúgy meg kell nyilvánulnom, improvizálok, mint mindenki más. Így jóval erősebb bizalmi kapcsolat épül köztünk, és ez a gyógyító munkát is sokkal hatékonyabbá teszi.

Nyitókép: dr. Masát Orsolya

A képeket a doktornő bocsátotta rendelkezésünkre.

-----------------

Az interjú létrejöttét a B. Braun támogatta.