A valóság szövetmetszetei

„A barátaim mutatták be nekem őt, mondták, hogy fantasztikus orvos, de azt is mindjárt melléfogalmazták, hogy fotografál is. Megnéztem a képeit, és rácsodálkoztam: a fotografálásban is mesteri. Egy olyan ágát fedezte fel, vagy találta ki a fotográfiának, amely előttem ismeretlen volt. Ő belelát mindenbe, mindennek a legmélyére, és olyasmiket vesz észre, olyan képeket formál, amelyeket más nem.” – ezt Keleti Éva, Kossuth-díjas fotográfus írta dr. Gadó Kláráról, aki jelenleg az ország első Geriátriai Klinikáját vezeti a Semmelweis Egyetemhez tartozó Szent Rókus Kórházban. A professzor asszony autodidakta fotós, bár júliusban már az ötödik kiállítása nyílik meg az Óbudai Társaskörben.

Orvos és fotográfus. A kettős identitás pluszt ad az élethez vagy nehézségekkel is jár?

Az orvoslás a hivatásom, a fotózás a szenvedélyem, de ebben abszolút amatőr vagyok. Nem is szeretném magamat a profikhoz mérni. Gyerekkorom óta imádok fotózni, az első képeimet még édesapám Ljubityel gépével készítettem. Fantasztikus masina volt: felülről kellett belenézni, és a napsütéshez beállítani a blendét és az időt. Évekkel később, amikor az orvosegyetem befejezése után gyesen voltam otthon, próbálkoztam festéssel, rajzolással is. Ám ahhoz, hogy igazán jól fessek nagyon sokat kellett volna tanulni. A fotózás egyszerűbbnek, praktikusabbnak tűnt. Már régóta mobiltelefonnal fényképezek. Azokhoz az absztrakt képekhez, amiket csinálok, a telefon is elég, és ez mindig kéznél van. A fényképezés nekem csakis pluszt adott, végtelen örömöt. A vadászszenvedélyhez tudom hasonlítani: a fotós is lesben áll, és elkapja azt a pillanatot, amelyik egyszeri és megismételhetetlen. Ez nálam szinte extatikus állapot.

Gadó Klára fotója

Mégis az orvosi pályát választotta. Miért?

A szüleim biokémikusok voltak, engem is vonzott a kutatás, de édesanyám azt tanácsolta: szerezzek inkább orvosi diplomát, mert annak sokkal nagyobb presztízse van. És ebben igaza volt. Elsőre felvettek az egyetemre, de sokáig féltem a gyakorlati orvoslástól. Attól is rettegtem, hogy beadjak valakinek egy injekciót. Aztán az egyik kórházi gyakorlatunkon a nővér megfogott, odavitt az egyik beteghez és utasított: „Most te veszed tőle a vért!” Nem mondhattam azt, hogy nem merem, és végül egészen jól sikerült. Szerencsés vagyok, mert amibe eddig igazán beletettem magamat, az mindig jól ment. Bár akadt olyan is, amiből hamar kiábrándultam. Szerettem volna pszichiáter lenni, gyakorlatra a János Kórház zárt osztályára kerültem, ahol szörnyű tapasztalatokat szereztem. Sok beteget hálós ágyban, „ketrecben” tartottak, totálisan leszedálták őket. Azonnal elment a kedvem a pszichiátriától.

Gadó Klára fotója

Viszont lett önből más: hematológus, immunológus, klinikai farmakológus és belgyógyász. Kihagytam valamit?

Jelentkeztem pszichoterapeuta-képzésre is, egy évet el is végeztem, de aztán nem tudtam a belgyógyászattal időben összeegyeztetni. Álláshalmozó vagyok, imádok tanítani is: a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán a Klinikai Tárgyak Tanszékét vezetem. Engem mindig azok a területek izgattak, ahol komplex tudásra volt szükség. Ezért akartam belgyógyász is lenni, csakhogy diploma után nem találtam ilyen állást. Elmentem kutatónak az Egis Gyógyszergyárba, nyolc évig dolgoztam ott, ám úgy éreztem: attól nem megy előre a világ, ha patkányokon kísérletezem. Később bekerültem a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetem I-es Belklinikájára, ahol nagyszerű szakmai közösség tagja lehettem. A tapasztalat kollégák nagyon odafigyeltek ránk. Amikor az első ügyeleteinken betegeket vettünk fel, az intenzív osztályról mindig lejött egy-egy orvos, segített nekünk, hogy ne érezzük azt: magunkra hagytak minket. És most, hogy egy klinika vezetője lettem, én is ugyanígy igyekszem minden támogatást megadni a rezidenseimnek.

Gadó Klára fotója

Jelenleg a Szent Rókus Kórház Geriátriai Klinikáját vezeti. Ebben a feladatban is talált valami izgalmasat?

Rengeteget, itt aztán tényleg lehet alkotni, hiszen ez az ország első idősek ellátására szakosodott klinikája. 2020-ban a Semmelweis Egyetem Rókus Klinikai Tömbjében alakult meg a Geriátriai Klinika és Ápolástudományi Központ: százhuszonöt ágyunk van, ebből tizenöt az aktív ágy, a többi a krónikus betegeké. Semmiképp sem tekintjük ezt elfekvőnek, ugyanis folyamatosan foglalkozunk az idősekkel és a hozzátartozóikkal is. Sok az olyan idős beteg, akinek nincs hol laknia, vagy nincs, aki ellássa, ugyanakkor orvosi kezelésre is szorul. Negyven-ötven fős csapatunkban fantasztikus gyógytornászok és ápolók is vannak. Rendkívül lelkiismeretes, elhivatott emberek, akik nélkül itt semmi nem működne. Nagyon sok levelet kapok elhunyt betegek hozzátartozóitól is, akik megköszönik azt az emberséges bánásmódot, ahogyan a szeretteiket gondoztuk.

Gadó Klára fotója

A geriátria mégsem tartozik a legnépszerűbb orvosi pályák közé. Mit gondol, mi az oka?

A geriátria nálunk egyáltalán nem népszerű, alig akad szakorvos, és ők is az idősebb korosztályhoz tartoznak. Képzőhelyünk sincs, holott világszerte felfutóban lévő új orvosi ágazat ez. A jóléti társadalmakban a lakosság egyre tovább él, és ez rengeteg egészségügyi problémát is felvet. A geriátria azért sem könnyű, mert globális szemléletet igényel: időskorban a különböző betegségek gyakran együttesen jelentkeznek, nem lehet a szervek működését külön-külön vizsgálni és kezelni. Az egész emberben kell gondolkodni, azt nézni, hogy milyen funkciói maradtak épek, számolni kell a gyógyszerek kölcsönhatásával is, és figyelembe kell venni a páciens életkörülményeit is, táplálkozási tanácsokat kell adni neki. Sok területhez kell érteni, de pont ettől olyan izgalmas feladat.

Gadó Klára fotója

Egy klinikát igazgatni, mellette tanszéket vezetni hatalmas megterhelés. Hogyan van energiája még alkotásra is?

A fényképezés nem vesz el energiát, sőt feltölt. Levezeti a feszültséget, megóv a kiégéstől. Kimenekülök a hétköznapok vircsaftjából egy sokkal szabadabb közegbe. Főleg hétvégente indulunk nagyobb sétákra, akkor fotózom a legtöbbet. Monomániás vagyok a témaválasztásban: nagyon szeretem a víztükröződéseket fotózni, az ablakokon visszaverődő fényt vagy akár az elkopott plakátokat, rozsdafoltokat, repedéseket a falakon. Kiborít, ha átfestenek egy házat, és eltüntetik a témámat. Engem mindig az apró részletek érdekelnek, valahogy ezekre figyelek fel.

Gadó Klára fotója

A fotográfiái olyanok, mintha gyönyörű absztrakt festmények lennének. Hogyan éri el ezt a hatást?

Nincs ebben semmi trükk: nem nyúlok utólag bele képekbe, legfeljebb kicsit kontrasztozom, vagy a képkivágást igazítom meg a mobilomon. Az viszont szándékos, hogy a fotók festményszerűek legyenek, ám azt nem fontos tudni, hogy mi van a képen. Gyakran kiteszem őket a Facebook- oldalamra, és nevetek azon, ahogy a kommentelők találgatják: mit ábrázol a kép? Mindenfélét belelátnak. A túlságosan magától értetődő dolgokat mi értelme megörökíteni? Engem az érdekel, ha valami túlmutat önmagán. Amikor például tésztafőzéshez vizet forralok és beleöntök egy kis olajat, az olajcseppek gyönyörű koncentrikus köröket alkotnak, és az egész úgy néz ki, mint a táguló világegyetem.

Gadó Klára fotója

A kutatóorvos tekintetével néz a kamerába is: a képein, mintha a valóság szövetmetszeteit látnánk.

Imádtam az orvosin a szövettant is, mert a különböző metszetek esztétikailag is nagy élményt adtak. Találtam például egy gyönyörű képet egy Purkinje sejtről, ami kisagyi sejt. Kinyomtattam és bekereteztettem, annyira szép vizuális élmény volt. Akár egy vízcseppet is le lehet úgy fotózni, mintha az egész világ tükröződne benne. A felszín mögött feltáruló rejtett világok a legizgalmasabbak. Az életünk tele van ezekkel az apró, szinte láthatatlan szépséggel, csak észre kellene venni őket. Orvosként is ezt az életszemléletet próbálom az idős betegeimnek átadni.

Gadó Klára fotója

Gondolt rá, hogy főállású fotográfus legyen?

Arra már igen, hogy szeretnék az életemben nagyobb teret adni az alkotásnak. Előfordult, hogy vettek tőlem képet, olykor én is szoktam kortárs művészek képeit venni. Persze olyanokat, amik nagyon tetszenek, de fontos az is, hogy ezzel támogathatom azokat az alkotókat, akik ebből élnek. Az én első számú támogatóm a férjem, Herczog László közgazdász, aki mindig lelkesített, és mellettem állt. Támogatóm Karácsony Ágnes is, a 168 Óra egykori vezetőszerkesztője, kulturális menedzser. Az ő biztatása nélkül semmire nem mentem volna. Ő mutatott be Keleti Évának, aki két kiállításomat is megnyitotta, ami hihetetlenül sokat jelent nekem. Hálás vagyok Tompa Andreának, és Grecsó Krisztiánnak is, akik szintén vállalták, hogy a kiállításaimat megnyissák. Ha a jövőmre gondolok, az a vágyam, hogy egyszer már csak hobbiorvos legyek, és az alkotás szabadsága töltse ki az életemet.

Az interjú a B. Braun támogatásával valósulhatott meg.