Adni jó!

Az Oppenheim Közép-Kelet Európa egyik leginnovatívabb ügyvédi irodája. Sikerorientált, előrelátóan gondolkodó szakértő csapata a magyar és a nemzetközi gazdasági jog minden területén teljes körű támogatást nyújt, egyszerű, érthető megoldásokat kínál az ügyfeleinek. A piacvezető vállalkozás egyik alapító partnere, közigazgatási jogi, energiajogi és gyógyszeripari praxisának vezetője Légrádi Gergely – aki nem mellesleg szépíróként is jegyzett. A for-profit világ és a kultúra kapcsolatáról beszélgettünk vele.

Ügyvédnek lenni jövedelmező foglalkozás, ami azért is örvendetes, mert így a minőségi kultúra fogyasztását is megengedhetik maguknak. Mennyire jellemző az Oppenheimre, hogy áldoz a kultúrára?

Bár kétségtelenül vannak a jogászszakmának jól fizetett területei, azt gondolom, a „fehér galléros” foglalkozásokat tekintve az ügyvédek kultúrafogyasztása is átlagosnak mondható. Az Oppenheim viszont ebből a szempontból is különleges csapat. Egyrészt a kollégáim – ahogy magam is – szívesen és gyakran áldoznak a kultúrára, rengeteget járnak koncertre, kiállításra, színházba, filmeket néznek, szépirodalmat olvasnak, másrészt közülük sokan aktív részesei a kultúrateremtésnek: van, aki kórusban énekel, van, aki hangszeren játszik, amatőr társulatban szerepel, és van, aki ír.

A kultúrához való hozzáállásunkat jól mutatja, hogy minden évben tartunk egy rendezvényt, az Oppenheim-napokat, ahová mindig hívunk egy meglepetés vendéget, olyan embert, akitől tanulhatunk. Az elmúlt években irodalomtörténésztől kezdve táncoson keresztül szövetségi kapitányig sokféle szakmát képviseltek a meghívottak, csak a sajátunkat nem. Az egyetlen feltétel, hogy a vendég nem lehet jogász. Járt nálunk többek között Mérő László matematikus, Kemény Dénes vízilabdaedző, Spiró György író, Alföldi Róbert színész-rendező, és igazán izgalmas beszélgetések alakultak ki velük. Megtaláltuk a kapcsolódási pontokat, jobban ráláttunk arra, ami közös bennünk, és ők is kicsit jobban megismerték a mi szakmánkat, életünket.

Olyan értelemben is művészetbarátok és nyitottak vagyunk például, hogy amikor felújítottuk az irodát, egy olasz belsőépítészt kértünk föl, hogy álmodja meg nekünk a tereket, azok hangulatát, belső világát. Azzal is adózunk a művészetnek, hogy a tárgyalók falait mindenütt festmények, grafikák díszítik, régebbi korokra visszatekintő és kortárs alkotások egyaránt. És azt hiszem, úgy a mi viselkedésünk, világlátásunk, mint maga az irodánk az ügyfeleinkre is hat.

Társadalmi szerepvállalásként testületileg támogatják-e valamilyen formában a kultúrát?

Az Oppenheim mindig is széles palettán vállalt társadalmi szerepet. Például vérellátó, valamint gyerekek étkeztetésével foglakozó szervezeteket segítettünk, és többször határoztunk a kultúra támogatásáról is. A TAO-val elsősorban a véleményünk szerint komoly értéket létrehozó színházi formációkat igyekeztünk forráshoz juttatni. Ezek ugyan közösségi döntések voltak, de az irodánk alapvetően nem akar piedesztálra emelni egyes értékeket, – legyenek azok akár vallási, politikai meggyőzésből vagy kulturális ízlésből fakadóak –, hanem mindenkinek meghagyja a szabad döntés jogát. Mindenki azt teszi, amit jónak lát, különösen, amikor kultúratámogatásról vagy tágabb értelemben véve, társadalmi szerepvállalásról van szó. Van olyan kolléga, aki egyénileg segít különböző alapítványokat, egyesületeket, és arra is van példa, hogy többen közösen támogattak egy társadalmi, történetesen egy roma szervezetet.

Az Oppenheimnek mint forprofit vállalkozásnak miért éri meg, hogy pénzt fordít a kulturális, művészeti szférára?

Bármily furcsán is hangzik egy profitorientált praxis vezetőjének a szájából, elsődlegesen egyszerűen azért, mert adni jó. Örömteli érzés. Látom, hogy boldogabbak az emberek, teljesebb lesz tőle az életük. Az enyém is. Másrészt úgy gondolom – és ezzel hála istennek, nem vagyok egyedül -, hogy akinek van miből, annak kötelessége is adni azoknak, akik erre rászorulnak. Harmadrészt természetesen tudván tudjuk, hogy gazdasági értelemben is érdemes támogatni a kultúrát, mert az iroda brandingelése, piaci pozíciója szempontjából nagyon fontos értéknövelő tényező lehet, ha mecénásszerepben is hitelesen, bátran tudunk fellépni.

2016 óta működik az Alapítvány a Magyar Színházakért, amelynek létrehozatalában önnek is oroszlánrésze volt. Mi a céljuk?

Alapvető célunk a magyar színházi kultúra és tradíció megőrzése, megörökítése és fejlesztése. Szeretnénk elérni, hogy a rendszerváltás óta megszületett és a helyét már megtaláló vagyonosabb réteg a mecenatúra részesévé váljon, ne csak a mindenkori (kultúr)politikai akarattól függjön, hogy a színházi alkotók a művészi elképzeléseiknek és rangjuknak megfelelően tudnak-e dolgozni, meg tudják-e őrizni az értékeiket. Az alapítvány alulról építkezik, nyitott úgy a kőszínházak, mint a független társulatok felé. A társulatok, színházak maguk döntik el például, hogy mely előadásukat szeretnék, ha HD minőségben, szinte tévéjáték-szerűen rögzítse és utómunkázza az alapítvány. Magyarországon hatalmas múltja van a színházi előadások rögzítésének, tévéfelvételek készítésének, de az elmúlt tizenöt-húsz évben sajnos megszakadt ez a hagyomány, az újabb színészgenerációk legjobb előadásait már nem archiválták. Ez azért is fájó, mert a felvételek nem csak az emlékezést, az újra nézés lehetőségét szolgálják, hanem azt is, hogy az előadások eljussanak azokhoz, akik földrajzi vagy anyagi helyzetüknél fogva nem láthatják azokat. Határon túlról, de még országon belül sem egyszerű átugrani egyik városból a másikba, és bizony sokszor pénz kérdése is, hogy valaki el tud-e menni színházba. Az alapítványnak van több profi csapata, amely a társulatokkal együttműködve azért dolgozik, hogy az alkotók által legfontosabbnak tartott előadásokat rögzítse, megmentse, és eljuttassa a nagyközönséghez. Igyekszünk tehát megtalálni a nyilvánosság felé vezető legjobb utakat, módokat, és a legtöbb felvételt sikerült is értékesítenünk, ami az alapítvány folyamatos bevételei miatt is fontos siker. A nézők elérése érdekében már hozzáfogtunk egy saját, felhasználóbarát applikáció fejlesztéséhez, az idén várhatóan elkezdődik egyes produkciók támogatása is, valamint sor kerül az Alapítvány a Magyar Színházakért díjának átadására. Az elismerést a színházi kultúráért kiemelkedő teljesítmény nyújtó rendező és színész kaphatja meg.

Nemcsak ügyvédként és alapítvány-létrehozóként, hanem szépíróként is jegyzett. A Titokfa és a Szemben után nemrégiben jelent meg a Nélkülem című kötete. A kollégái hogyan fogadják, hogy írásra adta a fejét?

A kollégáim szépirodalom-szeretők és emberbarátok. Eleinte talán hóbortnak nézték, hogy írok, aztán szép lassan rájöttek: ez valami más, ez valami sokkal több nálam. De az is lehet, hogy megszokták már. Bárhogy is, a legtöbb kollégám olvassa a szövegeimet, véleményt formál róluk, visszajelzést ad. Nagyon jólesik, hálás vagyok érte.

A könyvbemutatóira is elmennek?

Nem is kevesen. Közöttünk, az Oppenheimben oda-vissza működik a figyelem, érdeklődünk egymás iránt: meghallgatjuk azokat, akik beszámolnak egy izgalmas színházi élményről, elmegyünk a zenész kollégánk koncertjére, sőt kíváncsiak vagyunk azokra a borokra, amelyeket a már nem is amatőr borász kollégáink készítenek. Az Oppenheim csapata tényleg különleges. Ez hatalmas szerencse és még nagyobb öröm.

Fotó: Rácz Gabi

Megjelent: 2019. február