Amerikában és Angliában híresebb, mint itthon, milliós áron kelnek el a képei

Vajon milyen tényezők befolyásolják egy festő pályáját, és mi kell a sikerhez? A Londonban élő művésszel Bíró Attila készített életútinterjút, amely a penzcentrum.hu-n jelent meg. 

Milyenek voltak a középiskolás éveid? 

A szegedi Ságváriba jártam. Szuper iskola volt, jó tanárok, barátok, minden megvolt, ami kell. Viszont tizenhat éves koromban lehetőségem nyílt Amerikába menni egy tanulmányi ösztöndíjjal, az ASSIST nevű szervezeten keresztül. Erre nagyon komolyan kellett jelentkezni, interjúzni, felmérőzni, de csodával határos módon megkaptam a lehetőséget. Persze a jó szerencsén kívül ehhez az is kellett, hogy amúgy is jó tanuló voltam, már jól beszéltem angolul, az alapok megvoltak. Magyarországról abban a tanévben, 2005-ben, hárman kaptunk ilyen ösztöndíjat. Ez azt jelentette, hogy egy évet egy amerikai bentlakásos magániskolában tölthettem, gyakorlatilag költségmentesen. Ez óriási, meghatározó élmény volt számomra. Az is, hogy kiszakadtam az otthoni környezetből, és az is, hogy ilyen fiatalon, tulajdonképpen gyerekként kellett egyedül nekivágni.

Mennyiben volt más, mint a magyar középiskolád?

Az oktatás teljesen más volt. 11. osztályba jártam, a New York-i Masters Schoolba, ahol a Harkness módszer szerint tanítottak. Ott úgy kell elképzelni egy órát, hogy egy nagy, kerek asztal körül ülnek a diákok tízen-tizenöten, közöttük a tanár, aki a beszélgetést moderálja. Úgy tanulunk, hogy házi feladatnak már elolvastuk a következő órai anyagot, órán pedig ezt átbeszéljük. Töriből például nem azt sulykolták belénk, hogy ki mikor született, mikor halt meg, melyik nap csatázott, hanem a miérteket, az ok-okozati összefüggéseket. A szövegértésre, írásra, kritikus gondolkodásra hagyatkozó tanulási mód új volt ahhoz képest, hogy itthon mennyit kellett memorizálni. Mind a kettőnek megvan az előnye, hátránya, nyilván tisztában kell lenni a tényekkel is, de nekem ez az amerikai iskola nagyon bejött. 

Emiatt gondoltad, hogy ott akarsz tovább tanulni?

Igen, de nem volt ez egyértelmű, alapvetően szerettem itthon. Ennek ellenére nagyon megtetszett a kinti közeg, megtaláltam a helyem. Persze a külföldre menetel, ráadásul egyedül, nehéz volt, de miután ezt az akadályt sikerült legyőznöm, az egyetem sem tűnt már lehetetlennek.

Vagy húsz helyre jelentkeztem, és három-négyre nyertem felvételt. Ezek közül csak egy olyan volt, a Boston melletti Wellesley College, ahonnan ösztöndíjat is ajánlottak. Egyébként, ha nem lett volna ösztöndíj, akkor megfizethetetlen lett volna az amerikai egyetem. Úgyhogy nem is maradt választási lehetőség, Amerikában csak a Wellesleyre mehettem igazából, és nagy szerencsémre ez  rendkívül magas presztízsű, nagy hagyományú, magas szintű képzést nyújtó hely, ami tökéletesen bejött nekem. Az egyetemi éveimet egyébként végigdolgoztam a Wellesley könyvtárában, eleinte heti tíz, az utolsó években tizenöt-húsz órában, ebből volt költőpénzem.

Mikor volt az a pillanat az egyetemen, amikor azt mondtad, te a művészettel akarsz komolyabban foglalkozni?

Irodalomtudománnyal kezdtem, abból is lediplomáztam, a művészet igazán komolyan a harmadik tanévben került előtérbe. Amerikában választhatók a tantárgyak bizonyos szigorú alapkövetelmények mellett, például muszáj egy-egy szemeszternyi matekot, természettudományt, társadalomtudományt tanulni, és igen, kötelező a kreatív tantárgy is, ami nekem a rajz volt. Már az első rajzkurzuson nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a professzortól, illetve a társaktól. Ott nagyon arra támaszkodik a művészeti oktatás, hogy folyamatosan csoportos kritikák vannak, és egymás műveit megbeszéljük, verbalizáljuk a gondolatokat.

2011-ben (forrás: Facebook)

A pozitív élmények miatt a második tanévben a New York-i Guggenheim Múzeumba jelentkeztem nyári gyakorlatra, az intézmény könyvtár-archívumában kaptam helyet. Egész nyáron művészeti könyveket katalogizáltam, és például a főkurátor könyvespolcát is rendezhettem. New Yorkban lehettem, körbevett a művészet. És volt is egy meghatározó kiállítás, Guggenheimben, a Haunted, ami letaglózott. Ez volt az első tárlat, ami úgy egészében nagy érzelmi hatással volt rám, és ahol megértettem, hogy járhat kéz a kézben a művészek és a kurátorok munkája.

Akkor azt gondoltam, ha egy kiállítás ilyen hatással tud lenni rám, akkor szeretném megpróbálni, tudok-e úgy dolgozni, hogy abban legyen valami érték, és én is ki tudjak váltani ilyesmi hatást másokban.

Mesterképzésre már Londonba jártál. Miért?

Ez végtelenül egyszerű. Amerikában az egyetem végén volt egy diplomakiállításom, és egy gyakornokságom. Nagyon szerettem volna ott maradni, jól éreztem magam, volt sok barátom, megtaláltam a helyemet. De a vízumom lejárt, és az amerikai diákvízumok úgy vannak kitalálva, hogy az ember a tanulmányai után menjen és vigye haza az ott megszerzett tudást, meg persze az amerikai világszemléletet. Mire azonban hazajöttem, 2012 végén, a családom Londonba költözött, úgyhogy én már ott csatlakoztam a szüleimhez, öcsémhez.

Miért nem kezdtél el már az alapképzés után festőként dolgozni?

Szerettem iskolába járni, úgyhogy nem volt ez kérdés nálam. Illetve az egyetemi példák, a régi tanáraim, akikre felnézek, mind elvégezték a mesterképzést is. Ez a fajta magas szintű elméleti, kritikai képzés nekem fontos volt. Amúgy az az óriási különbség az amerikai meg az angol egyetemi élményeim között, hogy Londonban negyven festődiák közé kerültem, egy-egy nagy műteremben dolgoztunk egyszerre húszan. Amerikában olyasmiben nem volt részem, hogy a társaim is művészettel foglalkoznak, ráadásul magas szinten. Ez motiváló, inspiráló versenyhelyzet volt. Kellett nekem ez a művészközösség.

A festészetben nagyon sokat számít az anyagok minősége: milyen a vászon, a ráma, a festék, a pigment, hogy hagyományos anyagokról beszéljünk. És ezek mind baromi drágák. A mesterképzésre érkező diákok anyagi helyzete viszont eléggé különböző. Voltak olyanok, hogy csak egy példát említsek, akik harmincöt évesen már egy menő pénzügyi karrier után érkeztek oda, meg olyanok is, mint én, akik huszonnégy évesen egyenesen az alapképzésről. A műteremben, ahol mindannyian együtt dolgoztunk, szemmel látható volt, hogy valakinek van-e pénze a jobb anyagokra vagy nincs.

(Forrás: Facebook)

Az sem mindegy, megengedheti-e magának, hogy nagyobb, látványosabb, feltűnőbb festményeken dolgozzon, hiszen azokhoz több vászon, ráma, festék kell. Ilyen méretben, mennyiségben dolgozni igencsak drága, főleg ha feltételezzük, hogy egy olyan kísérletezős időszakban, mint a mesterképzés, csak mondjuk, minden ötödik vagy akár csak tizedik festmény lesz jó. Volt, aki ezt csinálhatta kedvére, de én nem kísérletezgethettem drága anyagokon, mert nem tudtam magamnak megengedni. Ezek a különbségek már az elején egyértelműek voltak.

Mi volt a stratégiád, hogy sikeres maradj ilyen közegben is?

Először is kellett egy bevételforrás, úgyhogy a mesterképzésem mellett végig dolgoztam részmunkaidőben egy mobiljátékot gyártó cégnél. Véletlenül kerültem oda, de kedveltem, totál más volt, mint a művészet világa, elméletileg semmi köze nem volt ahhoz, amivel mesterképzésre járó, magát komolyan vevő festőként foglalkoztam, de sokat tanultam a munkahelyi normákról, különböző céges funkciókról, üzleti működésről, profizmusról. Ez amúgy mind releváns tapasztalat egy képzőművésznek is, aki egyéni vállalkozóként működik.

Ezen felül egy konkrét művészeti technikát is kifejlesztettem magamnak, ami elég kimérten áll az anyagkezeléshez. Nem a spórolás volt az elsődleges cél, de utólag visszatekintve egyértelmű, hogy van összefüggés, hiszen abból dolgoztam, amiből tudtam. A mai napig minden festményemhez készítek egy vonalrajzot, ami alapján csinálok egy kis méretű színvázlatot. Itt kidolgozom és kikeverem a színeket, majd ezeket kis tégelyekbe rakom, és gondosan lezárom, hogy ne száradjanak ki. Aztán, amikor megvan a jó minőségű vászon a jó minőségű rámán, akkor készen állok, a kísérletezésen már túl vagyok, magabiztosabban bánok az értékes anyagokkal, nem izgulok azon, hogy esetleg pocsékolnék.

Bármilyen terméknél, amit bármilyen boltban megveszünk, számít a minőség, de egy műalkotásnál különösen. Nem mindegy, hogy egy festmény csak hónapokig-évekig marad fenn, mert a művész nem gondosan alapozta a vásznat, vagy, mert olyan pigmentet használt, ami sajnos gyorsan kifakult. Szerintem arra kell törekedni, hogy évtizedekig vagy akár évszázadokig fennmaradjon, és akkor lehet drukkolni, hogy legyen is valaki, aki kíváncsi lesz rá.

2016-ban, 2017-ben robbantál be a Sladen készített diplomamunkáddal. Hogyan élted meg?

Nem egyik pillanatról a másikra történt, úgyhogy volt módom a tudatosságra. 2015 júniusában volt a diplomakiállítás, és az első komolyabb visszajelzések novemberben jöttek. Angliában az nagyon pozitív, hogy vannak kiállítási lehetőségek frissen végzett képzőművészeknek, és én is igyekeztem minden színvonalas felhívásra jelentkezni. Megvolt az anyag, a portfólió, a CV, úgyhogy csak próbálkozni kellett. Nem egy romantikus dolog ez, én excel táblázatban vezettem, hogy hol, mikor van határidő. Az volt a nagy szerencsém, hogy egyszerre több helyen jártam sikerrel, és ezek a dolgok egymást erősítették. A 2016-os első önálló kiállításom idején szerepeltem a Royal Academy nyári kiállításán és a Bloomberg New Contemporaries csoportos tárlatán is, ezek mind fokozták a munkámra irányló figyelmet.

(Forrás: Facebook)

A pályázás a siker egyik kulcsa?

Szerintem igen. Utána kell menni. Persze ez kéz a kézben is jár a szerencsével. Most is arra emlékeztetem magamat mindig, hogy ez is a szakma része. Főleg, ha a művész nem akar a piactól függeni, akkor díjakra, rezidenciaprogramokra kell pályázni folyamatosan, ami az alkotás anyagi feltételeit biztosítja. Egy-egy sikeres pályázat, elnyert díj a következő munkákra is lehetőséget teremthet.

Mikor, mi volt az áttörés?

A Griffin Art Prize révén, a londoni Griffin Galleryben volt az első önálló kiállításom. Gazdag visszhangja volt, és segített felkerülni az amerikai Forbes magazin európai 30 Under 30 listájára művészet kategóriában. Ez 2017 januárjában jelent meg, és szinte azonnal rengeteg megkeresést kaptam. Itt kellett csak igazán észnél lenni, hogy kivel érdemes vagy szabad együtt dolgoznom, és mennyi munkát tudok jó érzéssel kiadni a kezemből. Így talált meg például a Sapar Contemporary is, az a New York-i galéria, ami a mai napig képvisel a tengerentúlon.

Az első képedet is náluk adtad el?

Nem, az első képemet még az USA-ban, az alapképzésből adtam el, az ottani diplomakiállításomból. Az irodalomprofesszorom vette meg, és a mai napig az irodájában van. Nem jelentett ez nagy anyagi forrást akkor, de nagy szó volt nekem, hogy a professzorom tetszik, és ki akarja rakni a falára, hogy minden nap lássa.

Mikor jutottál el oda, hogy már azt gondoltad, ebből fogsz élni?

A mesterképzéshez már úgy álltam hozzá, hogy természetesen ebből fogok élni, de persze ez nem túl reális, ebből megélni nagyon nehéz kezdőként. Igyekszem fokozatosan, megfontoltan építeni a karrieremet. Illetve nem az az elsődleges célom, hogy csillagászati árakra feltornázzam a műveim árát, és kereskedelmi piacra termeljek.

Az USA-ban és Angliában viszont nagyon pörög a dömpingművészet, biztosan találkoztál ezzel a fajta művészetgyártással.

Igen, de ezt én elkerülöm. Az árazással kapcsolatos tanulás igazán a mesterképzés londoni diplomakiállításán kezdődött. Mi adhattuk meg az árlistánkat, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi pénzt kérhetek el egy 25x30 centis festményért, és nem is akartam sokat. Egy barátnőm, akinek több tapasztalata volt, mondta, hogy de hülye vagy, legalább 900 fontot kérj. Így lett belőle 890 font. Kettőt el is adtam ezen az áron, ez pedig már jelentősebb bevételnek érződött, és tulajdonképpen ez volt az első hivatalos bevételem mint egyéni vállalkozó művésznek, innen számítom az üzleti működésemet. Ezek a festmények most kétezer-ötszáz dollárba kerülnek, két és félszer többet érnek, mint négy éve, de ennek az árnak a fele ma a galériáké, ha tőlük vásárolják meg, márpedig én szeretem ezt rájuk hagyni. Forintban számolva ez körülbelül nyolcszázezer, amin osztozunk a képviseletemmel.

(Forrás: Facebook)

Az áraimat az amerikai galériám állította be, és mindig csak kis léptékben emelnek. A legnagyobbak most nyolcezer-hatszáz dollár körüli áron vásárolhatók meg, ez körülbelül kétmillió-hétszázezer forintnak megfelelő összeg. A közepes méretű képeim ára kétmillió forint környékén mozog. Igazából ez a kategória megy, a legnagyobbaknak talán nehezebben talál vevőt a galéria. Persze a nagyok nekem rendívül fontosak művészetileg, illetve a kiállítások miatt is. Fontos tisztázni: nem annak alapján döntöm el, mit festek, hogy mi a legeladhatóbb. Nem vákuumban dolgozom, de a piacszervezést nem tekintem feladatomnak.

Óvatosan kell előrelépkedni, nem kell gyárnak lenni. Ha hetven-, nyolcvanéves koromban is ezt szeretném csinálni, akkor a praxisomat szakmailag is meg kell alapozni, nem csak anyagilag. A gyűjtőimet, támogatóimat megbecsülöm, igyekszem elkerülni az áringadozást, és szem előtt tartani, hogy a belém vetett bizalom ne sérüljön.

Már az egyetem alatt is óva intettek a tanárok, professzorok bizonyos art dealerekkel kapcsolatban. Én rendre meg is fogadtam ezeket a tanácsokat, és ez alapján úgy gondolom, hogy néha tudni kell nemet mondani szakmailag kétes lehetőségeke. Persze ez magában hordozza az elszalasztott lehetőség esélyét is.

Mennyire üzlet számodra a festészet?

Üzlet is, ha a műeladás teremti meg a lehetőségét a további munkának. A nemzetközi piac nagyon aktív: vásárló, eladó, gyűjtő, aukció, múzeum. Nagyon bonyolult, egyedi, furcsa kulturális-üzleti, hibrid közeg ez. Nincs is úgy szabályozva, mint mondjuk a nemzetközi pénzügyi piac, habár ahhoz nem értek. Nyilván kell, hogy a galériáknak legyen bevételük, és az is kell, hogy nekem legyen bevételem. De mindig igyekszem emlékezteti magamat arra, hogy képzőművészként nem az üzleti siker kell, hogy az elsődleges motiváció legyen, mert nem szabad, hogy ez a művészet rovására menjen. Nem akarok olyan utcába bemenni, hogy XY dealer azt mondja, kellene húsz kis kép három hónap múlva egy vásárra, és akkor gyerünk, gyártsunk.

(Forrás: zsofiaschweger.com)

Elsődlegesen ebből élek, de amikor úgy érzem, hogy szükség van létbiztonságra, akkor vállalok félállást. Tavaly is dolgoztam heti két és fél napot, aminek semmi köze nem volt a művészethez, de abban segített, hogy a minimumbevételem meglegyen, és egy kicsit leeresszen a folyamatos nyomás.

Múzeumokban lehet látni képeidet?

A galériák igyekeznek múzeumi gyűjteményekbe vagy vállalati gyűjteményekbe besegíteni engem, ez egy állandó cél. A londoni Victoria és Albert Múzeum gyűjteményében szerepel a Sándorfalva, Hungary #1 című szitanyomatom, ez a Jealous Gallerynek köszönhető. A múzeumi kiállítás nagy álom, abszolút az a csúcsa a művészetnek, de azért az nem egyik pillanatról a másikra megy, nyilván kivárom a sorom.

Most készülsz egy nagy kiállításra a Cristea Roberts Galériával, ami egy világszinten is jegyzett galéria, mit jelent ez az életedben?

Nagyon izgalmas lehetőség, izgatottan várom, és bízom benne, hogy jól fog sikerülni. Hét új festménnyel készültem, fontos volt, hogy erős anyaggal érkezzek oda. A Cristea Roberts Galériából 2019 őszén kerestek meg, hogy gondolkoznak egy kiállításon, érdekelne-e. Még szép, hogy igent mondtam! Ez egy csoportos tárlat lesz, négyen leszünk, kétdimenziós művekkel. A galéria az elejétől támogatott abban, hogy új munkákkal készüljek, bizalommal állt hozzám, szóval eddig teljesen pozitív az együttműködés. A megkeresésük egyébként erre az egy projektre szól, nem reprezentációról van szó, de iszonyatosan nagy lehetőség nekem.

Mekkora presztízs ez egy festő életében?

Nagy, illetve remélem, hogy nagy. Konkrétan olyan művészek mellé került a nevem a weboldalukon, akikről tíz éve az egyetemen a kortárs művészettörténet-kurzuson tanultam Amerikában. Úgyhogy igyekeznem kell felnőni a feladathoz.

Az interjú teljes terjedelmében itt olvasható.

A részletet a Portfolio Csoporthoz tartozó Pénzcentrum.hu engedélyével közöljük.

A nyitókép forrása: a művész Facebook-oldala