„Amikor megjelentem strandpapucsban, feltűzött lófarokkal, elcsodálkoztak, hogy én vagyok a producer”

Miért és hogyan lehet, érdemes ma Magyarországon filmet készíteni? – tettem fel a kérdést Mécs Mónikának, az Inforg–M&M Film egyik alapító tagjának, aki többek között Enyedi Ildikó Testről és lélekről című, Berlinben Arany Medvével díjazott alkotásának producere volt. Az emberek többsége a munkájából él, és jó esetben azzal pénzt is keres – de mi a helyzet egy producerrel, aki vagy sikerre visz egy filmet, vagy nem? Az amerikai blockbusterek (kasszasikerek) esetében a rekord mennyiségű eladott jegy szinte garantált. De hányan kíváncsiak a kelet-európai művészfilmekre? Hogyan boldogul az, akinek a filmkészítés a hivatása, akit az motivál a legjobban, hogy növelje a magyar kultúra értékét, öregbítse Magyarország hírnevét? Ez nagyon nehéz kérdés, mivel minden politikai kurzusban mást-mást tekintenek értéknek, de Mécs Mónika credója évtizedek múltán sem változott: élményt kell nyújtani a befogadónak, a közönségnek.

– A filmkészítésre mindig mint hivatásra tekintettem – mondja Mécs Mónika. – Értéket teremteni, adni a közönségnek valamit, ami gondolkodásra készteti, megríkatja vagy jókedvre deríti. Lehet ez egy közönségfilm is, egy vígjátékban éppen annyi munka van, mint bármilyen más szerzői filmben. Például itt volt az Akik maradtak című filmünk. Nem is sejtettük, milyen reakciókat vált majd ki a nézőkből. Tóth Barna rendezővel sokat jártunk közönségtalálkozókra, ahol külön-külön is odajöttek hozzánk páran, és hosszasan szorongatták a kezünket. Elmondták, hogy látva a filmünket újra tudnak bízni abban, hogy a legnehezebb helyzetekből is van kiút, és tovább lehet lépni. Mert a filmben szereplő két traumatizált ember is visszavezette egymást az életbe, elindult az újrakezdés útján. Rájöttünk Barnával, hogy ez egy gyógyító film. Hisz’ sokan úgy mennek haza a vetítésről, hogy kaptak valamit: a történet arról győzte meg őket, hogy a legnagyobb krízishelyzetből is fel lehet állni. Kicsit meg is lepődtünk, hogy a filmünk ekkora hatást váltott ki. Na, ezért is érdemes filmet csinálni. Bemutatni egy olyan témát, ami elgondolkodtatja az embereket vagy reményt ad. Az Akik maradtak eljutott az Oscar-shortlistig. Erről pedig az jut eszembe, hogy nem túl nagy anyagi befektetéssel csinál az ember egy filmet, és ez nagyszerű országimázs is lehet. Amikor egy magyar stáb ott áll a színpadon, miközben több ezer ember hosszú perceken keresztül állva tapsol, annak nagyon nagy ereje van. És PR-ereje is.

Testről és lélekről, 2017, Borbély Alexandra, Enyedi Ildikó és Mécs Mónika (forrás: pinterest.com)

Szerintem kicsit idealista vagy az országimázs tekintetében…

Nem hiszem, mert amikor ezrével állva tapsolnak elismerve ezzel a munkánkat, akkor odafigyelnek az országra is. Egy olyan filmet tapsolnak meg, ami itthon készült, ami hatott rájuk, elvarázsolta vagy felzaklatta őket. Ez igenis jó fényt vet ránk, pozitív hozadéka van.

A megítélésünk szempontjából bizonyára nagyon fontos nagyköveti szerepet tölt be egy jó magyar film, de azt gondolom, ez akkor és ott, abban a buborékban érvényes. A buborékból kilépve már nem… az aktuálpolitika itt is meghatározó lehet, például abban, hogy ki készíthet egyáltalán filmet, és ki nem.

A politikának semmi keresnivalója a művészetben, hacsak nem úgy, hogy a művészet tükröt tart a politikának. Pont az a lényeg, hogy a művészet áramlás, rezonálás, szárnyalás, ami nem bekarámozható. A nemzetközi művészvilágban jó hírünk van. Ott átjárható minden. Nem számít, hogy ki honnan jön. Maga az alkotás a lényeg, és az alkotáson keresztül az alkotók.

Engedd meg, hogy időben visszakanyarodjunk a kilencvenes évek elejéig! Mi ketten az újonnan alakuló Pesty Fekete Doboz kapcsán találkoztunk először. Stúdióvezetőnek és vágónak hívtatok Pesty Lászlóval, akinek a párja és cégtársa voltál akkoriban. Alapító tag is voltál?

Nos, a Fekete Doboz Alapítvány hat taggal jött létre a rendszerváltás idején. Én csak később csatlakoztam hozzájuk mint fiatal, lelkes újonc, aki nem sokat tudott a filmezésről. Egy idő után Laci másként képzelte el a Fekete Doboz jövőjét, voltak generációs nézeteltérések, menedzselési viták, amelyek arra sarkallták, hogy váltson. Kivált, és megalapította a Pesty Fekete Dobozt, amelynek én is tagja lettem.

„A ravazdi kerekasztal lovagjai”, köztük Mécs Mónika és Pesty László, 1996 (forrás: jbsz.hu)

Laciról lehet tudni, hogy forradalmár alkat. Te is az vagy?

Alapvetően békés típus vagyok, engem a feszültség inkább lebénít, mint inspirál. Fiatalon, huszonévesen Laci mellett álltam, vele együtt és még sok más munkatárssal dokumentáltuk az izgalmasabbnál izgalmasabb sorsfordító folyamatokat. Kameráinkkal rögzítettük az itthoni és a külföldi rendszerváltó eseményeket. Tömegtüntetéseket és az új demokratikus pártok megalakulását... Mondhatni, kicsit haditudósító-félék is voltunk. Laci szerkesztő-riporter és operatőr volt, én inkább a forgatás ügyes-bajos dolgait intéztem és persze terepre is jártam. Aztán ahogy szép lassan megtanultam ezt a szakmát lépésről lépésre, már szerkesztőként és rendezőként is dolgoztam. 


PFD-találkozó 2020-ban (forrás: Tóth Artin)

És mikor döntötted el, hogy jelentkezel a Színművészeti Főiskolára? Mi volt az a pont, ami azt mondatta veled, hogy ez téged érdekel? Hiszen korábban szerkesztőként, rendezőként dolgoztál, ami kreatív munka, a producerségről pedig az emberek túlnyomó többségének inkább az jut eszébe, hogy gyártásvezető, pénzember, lobbista.

Sok út van, sokféle producer létezik. Amikor szerkesztőként dolgoztam, ott is össze kellett fogni a munkafolyamatokat, irányítani kellett, szervezni, tehát a producerkedés akkor sem állt tőlem távol, hiszen a Pesty Fekete Doboz egyik tulajdonosa, kvázi a producere is voltam. Aztán egy nap arra jutottam, miért ne próbáljam meg a felvételit. Beadtam a jelentkezési lapomat, és végül fel is vettek, noha több százan jelentkeztünk. Az esélytelenek nyugalmával mentem végig az összes rostán, mert annak azért elég kicsi volt az esélye, hogy a háromszáz jelentkezőből pont engem vegyenek fel. Végül heten kerültünk be, de csak öten diplomáztunk. Akkor még nem voltam biztos a döntésemben, de menet közben kiderült, hogy ez lesz majd az én utam.

Mennyire volt vonzó a Zsombolyai János név, a volt osztályfőnökötöké, aki gyakorlatilag paradigmaváltást hozott a producerszakmába?

Egyrészt ez az osztály a 90-es években indult, és nem igazán voltak akkor még producerek. Stúdióvezetők léteztek, akik kvázi főgyártásvezetők voltak, de az a fajta produceri szemlélet, amit Zsombolyai meghonosított, itthon nem volt ismert. Neki az volt a célja, hogy a producerek ne csak a jogi és pénzügyi aspektusokban legyenek jártasak. Ugyanilyen fontos volt az ízlés, a műveltség és a kreativitás is. Az, hogy a producerek, akik egy film előállításába kezdenek, gondoljanak valamit arról, amit csinálnak, legyenek kreatívak, kvázi vállt vállnak vetve alkotótársi kapcsolatot ápoljanak a rendezővel. Nekem ez nagyon tetszett. Mert azért én sokkal inkább vagyok „kreatívból,” mint „pénzügyezésből”. Engem mindig sokkal jobban érdekelt az, hogy van egy ötlet, ami egyszer csak kiteljesedik, és felkerül a vászonra, ráadásul mindez több év alatt történik – számomra ennek szinte minden momentuma nagyon izgalmas, érdekes. Úgyhogy ez az új irány eléggé inspiráló volt. És természetesen garancia volt Zsombolyai János neve is, aki ismert filmkészítő, operatőr, rendező volt akkoriban.

Mécs Mónika (fotó: Tóth Artin)

Fontosak voltak a főiskolai évek a network, a kapcsolati tőke szempontjából? Hogy egyáltalán el tudj indulni producerként – hiszen nehezen elképzelhető friss diplomával, egy Magyarországon addig nem létező produceri szemlélettel berobbanni a szakmába.

Segített, hogy eléggé komoly filmes holdudvar alakult ki a Pesty Fekete Doboz körül is. Olyan fantasztikus művészekkel voltunk körülvéve, mint Bereményi Géza, a Merlin Színház-as Jordán Tamásék, a kapolcsi Márta István, Galkó Balázsék, és hosszan folytathatnám a sort. Majd ez a kör bővült azáltal, hogy elkezdtem a főiskolára járni. Ott egy másik szegmense is kitárult előttem ennek a kreatív szakmának.

Akkoriban négy évig jártunk a főiskolára, és az alatt az idő alatt szépen megtanultam, hogy a játékfilmgyártás más, mint a dokumentumfilm-készítés. Ugyanakkor a dokumentumfilmezés nagyon jó alapot adott, amire lehetett építeni. Rengetegféle karaktert és élethelyzetet ismertünk meg a dokuforgatások során, amik aztán a forgatókönyvíráshoz is nagy segítséget nyújtottak. Amikor el kellett képzelni egy karaktert vagy egy szituációt, volt hova visszanyúlni, jól meg lehetett írni, így ez a két műfaj nagyon jól kiegészítette egymást.

Elmesélnéd az első olyan forgatási élményedet, amikor te voltál a producer?

Az, hogy én vagyok a producer, kevésbé maradt meg, de az, hogy te jó ég, elindult az első filmem, filmünk, – mert ez csapatmunka, ne felejtsük el –, a Konyec, amit Rohonyi Gábor rendezett,  fantasztikus érzés volt. Egyébként ha elindul egy forgatás, azt a mai napig mindig megszentelt pillanatnak élem meg. Hálát érzek, hogy megint csinálhatunk egy filmet. Persze ez a pozitív izgalom mellett tele van egy csomó szorongással is, hiszen legyártani egy filmet mindig nagyon sok feszültséggel és problémával is jár.

Mit gondolsz, számít a nem a filmiparban?

Szerencsére nem tapasztaltam hátrányt nőként a producerségben. Pedig Magyarország ilyen szempontból „köztes föld”. Még mindig létezik nálunk egy sajátos retorika arról, hogy „hol a helye a nőnek”, ez még nem teljesen változott meg, de azért alakul már. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a művészvilágban a női mivoltom soha nem jelentett akadályt. Sőt. Volt idő, amikor megjelentem strandpapucsban, feltűzött lófarokkal, és elcsodálkoztak, hogy én vagyok a producer. De ebben nem volt semmi lekicsinylő, inkább csak meglepődtek.

Mécs Mónika (fotó: Tóth Artin)

Hogyan tudtad egyensúlyban tartani a karrieredet és a családi életedet?

Egyrészt volt segítségem, másrészt viszonylag sokáig otthon maradtam a gyerekekkel. A három gyerekem három és fél év alatt született. Azért az elég sűrű időszak volt. Arra volt csak energiám az első években, hogy rendesen ellássam és szeretgessem őket. A terhesség, a szoptatás, a nem alvás önmagában is nagyon fárasztó. Pontosan tudtam, hogy nem menne napi tíz órában olyan nagy horderejű projekteket végigvinni vagy irányítani, mint amilyenek a mostani munkáim. Apró dolgokat csináltam, amik arra voltak jók, hogy az önbecsülésemet karbantartsák, és abból a bizonyos kismamamonotóniából kizökkentsenek. Például aerobikórákat tartottam, így egy-két órára el tudtam menni otthonról, egyúttal sportoltam is. Jót tett a testemnek, ami kihatott a lelki állapotomra is, és még valami kis pénzt is kaptam érte. Azóta is sportolok, ha tehetem, minden nap futok. A sport tart egyben és balanszban. Kisimítja az idegeimet és a lelkemet. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekekkel otthon legyek, mindegyikkel legalább hároméves koráig. Azt gondolom, az első évek meghatározóak, akkor alakul ki a testi-lelki immunrendszerük, amit meg kell alapozni. Hosszú távon ez jó befektetés.

Gondolom, Amerikában, Indiában, ahol a mozi számottevő iparág, hatszázféle producer létezik a stáblistán… Te milyen típusú producer vagy?


Nálunk is többféle van, de itt azért más a rendszer. Mi vagyunk a filmelőállítók, mi pályázunk, és a vezető producer az ügyvezető is. Tehát rengeteg adminisztrációs feladatot is el kell látni. Szerencsére nagyon jó munkatársaim vannak, akik ezeknek a terheknek egy részét leveszik a vállamról. Nemzetközi koprodukció esetén, – ami sokkal bonyolultabb folyamat, hiszen tisztában kell lenni a nemzetközi szabályokkal, törvényekkel, rendelkezésekkel –, szintén a vezető vagy koproducernek kell a projektet összefognia, tartania a kapcsolatot a többi producerrel, pályáznia különféle alapokhoz. Összepasszítani a sok szempontot, mint egy puzzle-t. Minden országban más-más szabályok vannak, mindenütt, ahol pályáznak a társproducerek, kikötik a különféle alapok, hogy milyen céllal, hol és hogyan lehet elkölteni a támogatást. Nagyon bonyolult, de izgalmas folyamatok is, amikor felosztjuk egymás között, hogy melyik partner milyen szereplőgárdát, stábot és forgatási helyszínt hoz a filmbe. Vannak kreatív producerek, co- és assosciate producerek – utóbbiak az adott producer közvetlen felügyelete és irányítása alatt a feladatok egy részét végzik el. Egyszóval széles a skála.

Hogyan lesz valakiből társproducer? Ismeretség, közös múlt, közös munka alapján?

Amikor az ember dolgozik, lépésről lépésre alakítja ki a kapcsolatrendszerét, ami minden egyes új filmmel, folyamatosan bővül. Most már elég jó kapcsolati hálóm van Európában is. Járunk különféle koprodukciós marketekre, például a Berlinaléra, filmfesztiválokra, ahol lehetőség van találkozni más producerekkel. Ez is hosszú folyamat, fokozatosan alakul a kapcsolati tőke, ami nem csak producerekből, hanem forgalmazókból, ügynökökből és különféle filmes szakemberekből áll. Olyan ez, mint egy orvosnak a klientúrája.

Cannes, 2021, Középütt Mécs Mónika, Enyedi Ildikó és Gijs Naber (forrás: Reuters)

A menő producerek ezen a szinten szoktak pitchelni, azaz rövid, meggyőző érveléssel maguk mellé állítani a potenciális partnereket? Van-e esetleg olyan, amikor nem téged keres meg valaki egy adott forgatókönyvvel, hanem te mondod azt, hogy szeretnél szétnézni a forgatókönyvek piacán?

Itt is sok út van. Esetenként a producernek van egy ötlete, és ahhoz keres munkatársakat. Gyakoribb, hogy egy rendezőnek, forgatókönyvírónak van egy jó filmterve, és keres hozzá producert – ez főleg a szerzői filmekre vonatkozik. Ha elnyeri a tetszésünket a projekt, akkor műhelyszerűen, az író és dramaturg kollégákkal együtt elkezdjük fejleszteni. Na és akkor jön be az, hogy a producer nemcsak az erőforrások megteremtésével foglalkozik, hanem adott esetben dramaturg vagy társíró, de lehet akár társrendező is, ha úgy alakul. Bár a rendezők szeretnek egyedül rendezni, már volt arra példa, hogy producerek rendeztek és rendezők producerkedtek. Főleg Amerikában lehet látni, hogy hol ír valaki, hol rendez, hol meg producerkedik valamelyik másik rendezőnek. Tehát vannak átjárások a szakmák között.

A főiskolán együtt tanultunk mindent a többiekkel. Körülbelül húszan voltunk az évfolyamon, volt öt-hat producer, ugyanennyi operatőr, rendező és vágó hallgató. Sok óránk közös volt, a szaktárgyakat pedig mindenki nagyobb óraszámban, külön tanulta. Egy producernek ismernie kell a részfolyamatokat is, ha nem is mélyrehatóan, mert minden területre ott vannak a szakemberek, de azért értenie kell, hogyan épülnek egymásra a gyártási fázisok. Ismernie kell az árakat és hogy mi miért kerül annyiba, tudnia kell mérlegelni, hogy hogyan oldjuk meg a felmerülő problémákat. Olykor el kell döntenie, hogy az adott forgatókönyv, amiben gyönyörű dolgok vannak, kivitelezhető-e vagy más formában kell legyártani. Mert nincs rá annyi pénz, vagy fele annyi pénz van rá, mint amennyiből az kihozható. És érteni, érezni kell a tartalmi részt is, dramaturgként felismerni, hogy mit érdemes kihúzni a forgatókönyvből és mit nem szabad.

Ha koprodukcióról van szó, a külföldi partnerekre financiálisan mennyire lehet számítani?

A koprodukciónak az a lényege, hogy mindenki pályázik a saját országában, és behozza a filmbe azokat a pénzeket. Persze előfordul, hogy valaki nem kap támogatást, és akkor ki kell találni valami más megoldást, vagy be kell vonni más producereket. Európában mindenütt pályázó producerek vannak, és többnyire állami pénzekre, regionális alapok támogatásaira pályáznak. Minél nagyobb egy ország, annál több regionális alap áll rendelkezésre. Nálunk egyablakos a rendszer, a Nemzeti Filmintézethez kell menni, és onnan lehet összeszedni a film költségvetését. Ha valaki nem kap támogatást, akkor megpróbálja vagy külföldön megcsinálni a filmet, vagy marad a független filmezés. Egyre többen próbálkoznak kis költségvetésű, úgynevezett low-budget vagy no-budget filmek gyártásával, közösségi, illetve magánfinanszírozásból. Ez ideig-óráig megoldást jelent, de hosszú távon, azt gondolom, nem tud működni.

A minőség rovására megy?

Igen, a minőség rovására is mehet. Attól függ persze, hogy milyen a projekt. Nyilván ilyenkor az egyszerűségre kell törekedni a snittelésnél, a kameramozgásnál, és persze olyan témát kell választani, ami kivitelezhető. Úgy kell elmondani egy történetet, esetleg dokumentarista stílusban, hogy azért ne látszódjon, hogy nem nagyon volt rá pénz. Másrészt pedig nem lehet a végtelenségig ingyen vagy nagyon kevés pénzért dolgoztatni a munkatársakat. Egyszer-egyszer belefér, de hosszú távon nem.

Alulértékelik a független filmeket Magyarországon?

Ha nem is alulértékelik, de egyszerűen nincs rá pénz. Akkor nevezünk függetlennek egy filmet, ha vagy nem kap állami támogatást, vagy eleve nem pályáznak az alkotók, hanem azt az utat választják, hogy elindulnak egy kvázi „sufnituning” üzemmódban. Vannak köztük nagyon szép, jól működő filmalkotások, és persze vannak szegényes, nem túl jól kivitelezettek is. A Rengeteg – mindenhol látlak című filmet például független forrásokból csináltuk Fliegauf Bencével. Szerencsénk volt vele. A Berlinalén, a versenyprogramban debütált. Hasonló körülmények között készült Till Attila Csicska című filmje annak idején, ami pedig Cannes-ban kötött ki. De nem minden film ilyen szerencsés. Ilyenkor gyakorlatilag mindenki ingyen vagy nagyon kevés pénzért dolgozik. Nem nagyon szeretem ezt, mert nem jó érzés ingyen dolgoztatni embereket. Amúgy is nehéz kenyér a művészlét Magyarországon. Kicsi a nyelvünk – emiatt kicsi a piac is. Kijutni a nemzetközi térbe a fesztiválokon és a nemzetközi forgalmazókon keresztül lehet, de ahhoz kell a tartalmi és a képi minőség is.

Cannes 2021, középütt Mécs Mónika és Enyedi Ildikó (forrás: Reuters)

Amikor kaptok egy Oscar-jelölést, mint például a Testről és lélekről esetében, az megdobja az ázsiódat?


Mindenkiét megdobja, nem csak az enyémet, hiszen az Oscar a szakma egyik csúcsa. Nyilván elsősorban a rendező, a színészek ázsióját emeli, de a producerét és az összes kreatív munkatársét is.


És ez befolyásolja azt, hogy a későbbiekben milyen sikerrel tudsz pályázni?


Elvileg igen. Nincs papíron leírva ez a normatív rendszer, de azért ilyenkor, a díjak meg a fesztiválszereplések által bejáratódik és beárazódik az ember. Hamarabb fogadják, hamarabb ülnek le vele tárgyalni. Volt egy időszak, amikor én mentem és kerestem munkatársakat meg pénzügyi forrásokat, aztán egyszer csak fordult a kocka, és már hozzám is jönnek, engem is keresnek és javasolnak. A film is termék, brand, egy kicsit azok is termékek, akik készítik, és az Oscar-jelölés egy pozitív címke.

Enyedi Ildikóval két nagyjátékfilmet forgattál. A második A feleségem története volt, amit nagyon nagy várakozás előzött meg, de nem aratott akkora sikert, mint a Testről és lélekről. Persze azon lehet vitatkozni, hogy mit tekintünk sikernek, mit nem, de produceri szempontból nyilván igenis sokat számít, hogy milyen eredményeket ér el egy film. Megsínylette a kapcsolatotok, hogy a második film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagy továbbra is vállvetve mentek Ildikóval?


Nem változtatott semmin, most csináljuk a harmadik közös filmünket, Csendes barát a címe. Nemzetközi koprodukcióban készül, német, magyar, francia producerekkel. A film fele Németországban forog, a másik fele itthon. A középpontjában egy fa áll, egy évszázad alatt, három idősíkon zajlanak az események. Nagyon szép dolgokról szól, összekapcsolódásról, arról hogy minden mindennel összefügg, hogy a növények érzékelnek, kommunikálnak, leveszik azt, ami körülöttük történik. A feleségem történetében látott Lea Seydoux és Luna Wedler, illetve a hongkongi Tony Leung játszik a filmben sok más ismert művésszel együtt.

Enyedi Ildikó és Mécs Mónika (forrás: filmtett.ro)

Ildikóval jól összecsiszolódtunk a munkák során, értjük egymást, mindent át- és megbeszélünk. A jó és folyamatos kommunikáció nagyon fontos. Igen, a Testről és lélekről egyöntetű siker volt, megnyerte az Arany Medvét is Berlinben. A Feleségem története nem ment akkorát, de Cannes-ban debütált, ami szintén a szakma egyik csúcsa. Díjat nem kapott, de a világ egy részében jól fogadták, ugyanakkor tény, hogy megosztotta az embereket, vagy tetszett nekik, vagy nem.

A nyelvet meghatározónak tartod? Ugye angolul forgott…


Igen, angolul, hiszen a filmben szereplő két fő karakternek ez volt a közös nyelve. Kaptunk mindenféle kritikát. A cannes-i bemutató felemelő élmény volt, de rögtön a premier utáni partin jelezték nekem, hogy másnap reggel kijönnek majd az amerikai kritikák, és készüljek fel arra, hogy nem lesznek jók. Valóban eléggé lehúzták a filmet. Aztán a magyar sajtó egy része ezt átvette, tehát nem indult jól a film élete. Később persze kijöttek a francia kritikák is, amik sokkal kedvezőbbek voltak, volt, aki egyenesen mesterműnek titulálta a filmet.

Tudom, hogy nagyon komoly kreatív részt vállaltál a filmben, a forgatásban, az utómunkákban, az effektekben, mindenben. Hogyan támogattátok egymást Ildikóval abban a lelki állapotban, amit a csalódás, a kritikák okoztak?

Ilyenkor azért az ember egy kicsit meg tud rogyni. Évekig nagy lendülettel dolgozunk egy filmen, és tessék... van, akinek nem tetszik. Amikor kijöttek ezek a kritikák, elkenődtünk. És elkenődött a főszereplő is. A vetítés utáni napon volt a sajtótájékoztató. Nehéz szívvel ültünk ki az interjúkra. De közben és utána azért nagyon komoly helyekre meghívták a filmet, art house fesztiválokra is, és ott bizonyos amerikai ítészek is írtak igazán felemelő kritikákat. Tapasztaltunk hideget-meleget ezzel a filmmel kapcsolatban. Érzelmi hullámvasúton ültünk.

Mécs Mónika és Enyedi Ildikó (forrás: filmtett.ro)

Fontos, hogy amikor már kicsit jobban rálátunk a dolgokra, analizáljunk. Egyrészt hosszú film volt, két óra ötven perces. Tudni kell, hogy azért nem praktikusak a hosszú filmek, mert nehezebben forgalmazhatók. A másfél-két órás filmeket mondjuk, háromszor-négyszer lehet bemutatni egy nap a moziban, a háromórásakat csak kétszer. A nézettséget ez is visszaveti. Amikor arról beszélünk, hogy nem nézték meg olyan sokan, mint szerettük volna, akkor ezt is be kell számítani. Plusz folyamatosan gondolkodom azon, hogy milyen a jó film. Arra is gondoltam, hogy A feleségem történetének befogadása talán az életkortól is függ, illetve attól is, hogy milyen élethelyzetben van valaki. Általában jobban rezonál egy filmre az, aki ugyanolyan helyzetben van, mint a történet szereplői. Itt van például Störr kapitány esete, aki próbálja megérteni a feleségét, és fogalma sincs, mibe keveredett. Ez azokat érinti meg, akiknek már volt dolguk ilyen élethelyzettel. Akinek nem volt még, nem érti, miért ekkora balfék Störr, miért nem dobta már ki ezt a csajt, mit kell itt szenvedni három órán keresztül.

A cannes-i bemutató után odajöttek hozzám férfiak, és azt mondták, rájöttek, hogy Störr kapitány ők maguk, velük ez a film megtörtént. Egy évvel később pedig, amikor Cannes-ban összefutottam Lea Seydoux-val, elmesélte, hogy a francia premieren Catherine Deneuve odament hozzá, és meghatottan mondta, hogy ez egy gyönyörű film. Egy szó mint száz, bonyolult kérdés, hogy kinek mi a jó film és miért. Produceri szempontból komplex munka volt, egy hárommilliárdos, huszonegy finanszírozási tételből álló, iszonyú bonyolult konstrukció. Már csak a világsztárok leszerződtetése is: Louis Garrel is az egyik legnagyobb fiatal francia színész, Lea Seydoux pedig párhuzamosan forgatott a legutóbbi James Bond-filmben, így állandóan egyeztetni kellett a James Bond-osokkal, hogy hogyan küldözgessük Leát egyik filmből a másikba. Kicsit olyan helyzet volt, mint amikor az elvált szülők beosztják egymás között a gyerek láthatását.

Mécs Mónika (fotó: Tóth Artin)

A színháznál minden pillanatban lehet korrigálni, a következő előadáson lehet módosítani. A filmnél sajnos ez nincs így. Ráadásul amikor az ember nagyon benne van, sokszor nem látja a fától az erdőt. Nem lát rá olyan jól, mint évek múlva, amikor szembesül azzal, hogy basszus, ezt vagy azt nem vette észre, mást kellett volna csinálni.

Folyamatosan kommunikáltunk, de az alkotás nagyon érzékeny, törékeny állapot, és nekem producerként mindig nagyon óvatosan kell fogalmaznom. Úgy kell tálalnom a dolgokat, hogy ne okozzak fájdalmat vagy törést. A rendező amúgy is folyamatosan felfokozott lelki-idegi állapotban van, nekem is úsznom kell ezzel az árral, rá kell rezdülnöm, értenem és segítenem kell, amit akar. Nem szabad elefántként belegázolni az alkotói egójába.

Tanulság a következő forgatás előtt, hogy a háromórás film nem túl szerencsés?

Igen, de nagyon sok rendező úgy gondolja, hogy a történet elmeséléséhez kellenek a csöndek, a szünetek és ez a hossz.

És ezt te támogatod, ha szükséges?

Ha szükséges, igen. De akkor is tudomásul kell venni, hogy elesünk a nagyszámú nézőközönségtől, mert naponta csak egyszer vagy kétszer tudják leadni a filmet.

Mécs Mónika (fotó: Tóth Artin)

Gondolom, irgalmatlan mennyiségű pénzt kell az újsághirdetésekbe, tévészpotokba ölni. Most már a streamingszolgáltatók is nagyon komoly anyagi feltételeket szabnak a megjelenésért cserébe. Amikor egy filmet jelölnek, neked producerként honnantól indul be a verkli?

A forgalmazóval együttműködve csináljuk a marketinget. Általában van egy world sales agent, egy világforgalmazó, amely világszerte teríti a filmet és ezt részben finanszírozza is. Velük szorosan együttműködünk. Lehet pályázni a Nemzeti Filmintézethez is marketing- és forgalmazási pénzekre, de volt olyan eset is, hogy mi magunk is adtunk bele pénzt, sőt nem csak a forgalmazásba, hanem a gyártás során bizonyos ügyekre. Például a Testről és lélekrőlben Laura Marling zenéjére. Ugyanis először nem járult hozzá, hogy felhasználjuk. Kénytelenek voltunk elengedni, így az erre szánt összeget másra fordítottuk, és végül az utómunka meglehetősen drága lett.

Mit mondott, miért nem járul hozzá?

Nem derült ki. Minden, amit most mondok, spekuláció. Talán azért, mert nem látta az egész filmet, csak azt a jelenetet, ami alá a zenét beraktuk volna. A film egyik csúcspontja volt, az, amikor a főszereplő felvágja az ereit. Szerintem Laura  megijedt attól, hogy egy öngyilkos jelenethez akarjuk használni a zenéjét. Olvastam, hogy voltak komoly pszichés mélypontjai, elvágyódásai, halálvágya, és szerintem amikor meglátta ezt a jelenetet a zenéjével, beindított nála egy negatív spirált. De lehet, hogy nem így volt, ez csak az én teóriám. A lényeg, hogy nem járult hozzá. Akkor kicsit elkeseredtünk, de kitaláltuk, hogy majd megcsináljuk magyar zenészekkel a zenénket. Aztán az utolsó pillanatban mégis valahogy sikerült elérni, hogy Laura meggondolja magát, de addigra már nagyjából elköltöttük a pénzt másra. Ildikó viszont nagyon szerette volna azt a zenét, ezért úgy döntöttem, hogy belenyúlok a zsebembe, és finanszírozom.

Azért, mert...

Igen, igen, itt jön be a kreatív én. Hogy rá tudok-e rezonálni arra a jelenetre azzal a zenével. Végig arra gondoltam, hogy Ildikónak igaza van, lesz, ami lesz, megoldjuk. Láttam, hogy ez a dal nagyon finoman aládolgozik a jelenetnek, és azt mondtam: tegyük be, kifizetjük! Nagyon bonyolult volt az egész folyamat, mert mindez karácsony környékén történt, a Berlinaréra már meghívták a filmet. Az új zenét leszervezni, lepapírozni, alárakni jó nagy munka volt, jókora problémát húztam magamra. De megcsináltuk! És végül a film megnyerte az Arany Medvét. Ki tudja, hogy ez a zene mennyiben járult hozzá? Ez sosem fog kiderülni, de ilyenkor az ember arra gondol, hogy megérte.

Kiéghet egy producer?

Minden egyes nagy menet után azt érzem, hogy na, ezt még egyszer nem. És aztán persze összeszedem magam, eltelik egy kis idő, és újult erővel, kedvvel belevágok a következő projektbe. De ki lehet égni, igen, ezért szüneteket kell tartani. Viszonylag nagy szünet volt A feleségem története és a Csendes barát között, ami bizonyos szempontból nem volt jó, de abból a szempontból igen, hogy mivel mással is tudtam foglalkozni, késleltettem a kiégést.

Mivel töltöd fel a benned megbújó akkumulátorokat?

Futok, meditálok, olvasok, sok filmet nézek. Szeretek moziba járni, bár egyre kevesebb időm van rá. Éppen írok egy forgatókönyvet Muhi Klárával. Pályáztunk a Kreatív Europa EU-s pályázatra, és  elég sok pénzt kaptunk öt nagyjátékfilm és egy kisjátékfilm fejlesztésére, úgyhogy most ezeket toljuk. Ha elfáradok valamelyik projekttől, akkor félreteszem, és egy másikkal foglalkozom. Sokszor jót tesz egy anyagnak, ha pihen egy kicsit, mert utána jobban, objektívebben látom az ívet és magát a filmtervet is.

És hol van Mécs Móni saját szerzői, rendezői filmje?

Nem tudom. Először is írjuk meg a forgatókönyvet, legyen kész. Utána a producer eldönti, hogy alkalmas-e a rendezőaspiráns erre a projektre. A viccet félretéve, még nem tudom, ki rendezi. Minél több filmet csinálok, annál jobban látom, hogy ez milyen nagyon-nagyon nehéz szakma. Jó filmet csinálni óriási kihívás. A rossz filmben ugyanannyi munka van, mint a jó filmben. Nagy misztérium, hogy mitől lesz valami jó. Van, hogy minden adott, jó a koncepció, jók a színészek, jó az operatőr, van pénz, de az atmoszférát valahogy mégsem sikerül megteremteni, nem működik a film.

Férfi- vagy női film lesz a sajátod?

Női. És mint mondtam, majd a producer eldönti, ki rendezi.

Nyitókép: Mécs Mónika (fotó: Csata Hanna)

Lásd még:

A kísérletezés szabadsága

Üvegbe zárt emlékek