„Antonioni a király, Fellini az Isten”

1979. Róma. A Cinecittà bejárata előtt lányok, asszonyok sora áll. Vajon Fellini A nők városa című filmjéből maradtak ki, és most a kapu előtt reménykednek, hátha mégis szerepet kapnak? Talán valaki másnak megakad a szeme rajtuk? Máté Judit újságírónak nem volt sok ideje ezeken a kérdéseken töprengeni, Longardi kisasszony, Fellini sajtótitkára kis türelmet kért. Fellinire még várni kellett…

Addig bolyongott egyet a Cinecittà udvarán. Megkerülte a Fellini Casanovájához épített Rialto-híd mását, bekukkantott néhány elárvult spagetti-western díszletébe, majd visszakanyarodott a Teatro 5, Fellini kedvenc műterme elé.

„A csaknem fél stadionnyi műterem arénának álcázta magát. A plafonig érő lépcsőzetes lelátókon ezer nő nyüzsgött. Középen egy toronyszerű építmény állt. A tribün fölött régmúlt korok híres asszonyainak portréi lógtak. A fellinisen ijesztőre, meghökkentőre maszkírozott – vagy éppen lekopasztott – nőkkel azt a jelenetet vették fel, amikor a férfiak és a nők párviadalát szemlélik a lelátókról. Míg az asszisztensek beállították a megbeszélt jelenetet, Fellini pulóverben, kék zakóban, nyaka köré tekert bordó sállal felém ballagott. Valahogy zordabbnak, idegenebbnek képzeltem azok után, amilyen nehéz volt rávenni, hogy fogadjon” – meséli Máté Judit.

„Az olasz RAI közszolgálati rádió- és tévétársaság egyik stúdiójában forgattuk Fellini portréfilmjét 1992-ben. Egy évvel később, a halálakor derült ki, hogy ez volt élete utolsó nagy televíziós interjúja.” (forrás: Máté Judit)

Másfél hónapig várt a „boldogító igenre”, miközben filmes barátaival, akik révén igyekezett protekciót szerezni nála, hetente azt üzente vissza: hagyja békén, halálosan ideges, már rég be kellett volna fejeznie a filmjét… „Azután veséző tekintettel végigmért, majd elmosolyodott, első kérdésemre azt válaszolta: »Hogy miről késztek filmet valójában? – Ezt majd elmondja maga a film.« Vajon mennyi köze lesz ennek a filmnek a saját életéhez, emlékeihez? Hiszen a 8 és 1/2-től az Amarcordig sorolhatnám műveit, amelyek mind valamely gyerekkori vagy későbbi emléket, önéletrajzi elemet idéznek” – töprengett Judit. Fellini elmosolyodott és visszakérdezett: „Az ember örökké az emlékeiben, az emlékeiből él, nem?”

Claudia Cardinale és Federico Fellini a 8 és ½ forgatásán (fotó: Paolo Costa)

Antonioni, Manfredi és Lollobrigida

Judit férje, Faragó Jenő a Népszabadság főmunkatársaként dolgozott, amikor a lap 1977-ben tudósítónak küldte Rómába, ahol azután 1983-ig éltek. Miután odautaztak, szinte azonnal tapasztalták, hogy veszélyes politikai időszak közepébe csöppentek. A Vörös Brigádok (Brigate Rosse) néven emlegetett szélsőbaloldali terrorista csoport rettegésben tartotta az országot. A tagjai 1970-től kezdve közel húsz éven át több, mint hetven merényletet, sok bank- és emberrablást követtek el. Gyakorlatilag egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy valahova ne csapódott volna be egy bomba. Az emberek ilyen körülmények között éltek és dolgoztak. Mivel Judit Magyarországon is elsősorban kultúrával – főleg színházzal és filmmel – foglalkozott a Képes Újságnál, a Népszava külsős szerzőjeként Olaszországban is az érdekelte, hogyan születik meg egy színdarab, egy filmalkotás, hogyan épül fel egy színész karaktere. Egy telefonhívás izgalmas változást hozott az életébe.

Michelangelo Antonioni a Nagyítás forgatásán (fotó: Tazio Secchiaroli)

„Gaál István filmrendező barátom Michelangelo Antonioniról írt könyvet, de nem talált a borítóhoz megfelelő fotót a művészről, így megkérte Antonionit, küldjön neki. Igen ám, de valakinek el is kellett hoznia a képet a Nagyítás rendezőjétől. Gaál engem kért fel a feladatra, megadta Antonioni telefonszámát. Nagy merészséggel felvetettem neki, hogy ha már úgyis találkozunk a fotó miatt, szeretnék vele interjút is készíteni. Meglepetésemre igent mondott” – meséli Judit.

Egy szeptemberi napon találkoztak. Judit imádta a filmjeit, baráti társaságban mindig úgy fogalmazott: „Antonioni a király, Fellini az Isten”. A rendező nagyon kedvesen fogadta, és jót beszélgettek.

Nino Manfredivel a Könnyű erkölcsök című darab magyar premierje előtti sajtótájékoztatón 1990-ben (forrás: Máté Judit)

„Értékelte, hogy igyekszem az olasz filmművészetet mélységeiben megismerni, és nem bulvár jellegű kérdéseket teszek fel. Később, Nino Manfredi, Az Úr esztendejében főszereplője is meglepődött, hogy nem arra vagyok kíváncsi, mit reggelizett vagy ki az aktuális barátnője. Manfredit egy idő után rendszeresen elkísértem a forgatásokra is, ahol mindig lehetőségem volt feltenni neki néhány kérdést. Volt egy dublőrje, aki egyúttal a sofőrje is volt: Ildo. Egy nap, amikor vártam a forgatás kezdetét, észrevettem, hogy Ildo serényen szedeget egy zöld gyomnövényt a filmgyár udvarán. Azt hittem, nyulakat tart, de kiderült, hogy cikóriát gyűjt, amit Manfredi nagyon szeretett…”

Amikor Juditnak már olyan jól ment az olasz nyelv, hogy fordító lett, Manfredi megkérte, hogy ültesse át magyar nyelvre a Könnyű erkölcsök című darabját, amelyet végül a Radnóti Miklós Színház mutatott be Haumann Péter és Schütz Ila főszereplésével.

Nino Manfredi II. Endre király jelmezében a Juliánus barát forgatásán, ahol Máté Judit éppen a rendező instrukcióit tolmácsolta (forrás: Máté Judit)

A hírességeket rendkívül nehéz volt megközelíteni. „Egy emlékezetes esetem Gina Lollobrigidához kapcsolódik. Vele már hosszú ideje szerettem volna beszélgetni, de valami mindig közbejött. A szerencsémhez a Magyar Televízió segített hozzá. Filmet forgattam a tévének Nino Manfrediről, akinek sokan gratuláltak a szerepléséhez. Egy társaságban voltam vele és ügynökével, Nando Basilével, akinek Manfredi lelkendezve mesélte, mennyire örül a portréfilm sikerének. Basile tudta, hiszen tőle is kértem segítséget, mennyire készültem az interjúra Lollobrigidával, és megkérdezte, sikerült-e már felvennem a beszélgetést. Lemondóan ingattam a fejemet, mire felállt, elindult az ajtó felé, és visszaszólt: »Márpedig magát fogadnia kell!« Hálás voltam neki a mondatért. Két nap múlva csöngött a telefon. Felvettem, egy női hang szólt bele: »Akkor megcsináljuk végre azt az interjút?« Majdnem elejtettem a telefonkagylót: a vonal végén maga Lollobrigida beszélt. Kiderült, hogy Basile volt az ő ügynöke is…” – emlékezik Judit.

A szóban forgó interjúk a Film, Színház, Muzsikában és a Filmvilágban jelentek meg, de bővített verzióikat 1985-ben könyvben is kiadta, a címe: A Cinecittà szalonja. Azóta több könyve is megjelent, a legutóbbi éppen a 2025 júniusában Akik nem adták fel címmel.

Gérard Philipe és Gina Lollobrigida a Királylány a feleségem című filmben (fotó: Everett Collection)

A legendás moziváros

A Cinecittàt 1937-ben a fasiszta diktátor, Benito Mussolini alapította. Ekkor a filmekre már propagandaeszközként is tekintettek, emellett támogatni kívánták a fellendülő olasz játékfilmipart is. Fénykorát az 1940-es évek végétől az 1960-as évek végéig élte, amikor olyan filmek készültek ott, mint a Quo Vadis, a Római vakáció és a Ben-Hur, de később Fellini is szinte az összes filmjét – köztük Az édes életet – a Cinecittàban forgatta. Judit előtt – ahogy mondja – magyar újságíró nemigen kapott lehetőséget arra, hogy interjút készítsen az olasz film fellegvárában. Ő akkreditált tagja volt a külföldi újságírókat tömörítő Stampa Estera szervezetnek, amely összekötötte a színészeket és más filmes alkotókat képviselő ügynökségekkel. Számukra – a vasfüggönyön túli kelet-európaiként – kuriózum volt. „Emlékszem, A nagy zabálás és az Őrült nők ketrece színésze, Ugo Tognazzi egyszer Coca-Colával kínált, amit nem fogadtam el, egyszerűen azért, mert nem szeretem. Mire feltette a számomra mókás kérdést: »Ideológiai okokból?« Az ital nyugati, kaptalista termék volt.”

A Ben-Hur híres kocsiversenyének forgatása a Cinecittàban (forrás: The American Society of Cinematographers)

Ha már kapitalizmus, tudni kell, hogy a film egy időben a tömegszórakoztatás szinte egyedüli eszköze volt. Az 1980-as években viszont – többek között az állami támogatások csökkentése, a televízió hatása és a videómagnók terjedése miatt – válságba került az olasz film. Fellini is sokszor panaszkodott, hogy nehezen talál producert a filmjeihez – amihez hozzájárult az is, hogy forgatás közben sokat improvizált, ezért kiszámíthatatlan volt a költségvetés. Ráadásul az olasz társadalom a vígjátékokra volt vevő, igaz, az Itáliában készülő filmek sajátja volt, hogy olyan dolgokat vegyítettek, amiket mások elképzelni sem tudnának, például a vidámságot és a halált.

Interjú Fellini feleségével, Giulietta Masina színésznővel az egykori Korona Pódium kávéházi díszletében (forrás: Máté Judit)

Túlfestett nők sejtelmes szürkéslila ködben

1979. Róma – így kezdtük Judit emlékeinek kaleidoszkópszerű felidézését, így is fejezzük be.

„Azóta őrzöm az emléket, mint valami nyíltszíni mágia csodáját. Fellini a rövid interjúnk után elballagott a nagy karosszékéért, amelyet maga cipelt a fahrtkocsi* mellé. A hangosbeszélőn kiadta az utasításokat a szereplőknek, a statisztáknak, a világosítóknak. A helyszínen a meggyújtott füstölők révén kellemes tömjénillat lengett körül mindent, a túlszínezett környezetben a túlfestett nők sejtelmes szürkéslila ködben imbolyogtak. Igazi fellinis kép volt ez. A próbákon az asszisztensek dirigáltak, most a rendező vette át az irányítást. Fellini megállt a fal tövében, várt egy kicsit, amíg eloszlottak körötte a füstgomolyok. Felemelte kézibeszélőjét, és egyetlen egyszer szólt bele: »Silenzio«. Még azt sem mondhatnám, hogy túl hangosan. A lármát úgysem lehetett túlkiabálni. A nők, mind az ezer, a karatyoló, pletykáló massza varázsütésre elhallgatott. Olyan csönd támadt, hogy egy földre gurult kabátgomb földre pottyanását is meg lehetett volna hallani.”

Azután Fellininek már elég volt egész halkan kiadnia a vezényszót: „Felvétel indul!”

Federico Fellini a Cinecittàban (forrás: Rino Petrosino/Mondadori)

*Filmek és televíziós műsorok gyártásában a kamera egyenletes vízszintes mozgásának létrehozására használt kerekes kocsi

Nyitókép: Michelangelo Antonioni és Federico Fellini (fotó: Vanity Fair)

Lásd még:

Itália – a művészet otthona – Bemutattuk olasz lapszámunkat

Róma – a város, amelynek már kétezer éve is milliónyi lakosa volt

Könnyen megértjük egymást – Interjú Gabriele La Postával, a budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatójával

Világszínvonalú kulturálismenedzsment-képzés – Így oktatják Olaszországban a jövő generációját

Umbriai Magyar Köztársaság – Egy ízig-vérig magyar européer művészeti vállalkozás Olaszországban